Horváth Jenő

Nyomtatóbarát változat

„Az Olasz Köztársaság kormányának nincsenek rokonai, nincs se fiú-, se leánytestvére” – jelentette ki Giuliano Ferrara kormányszóvivő, a feszültségek miatt folyton zabáló, 160 kilósra hízott egykori tévésztár Paolo Berlusconi, az olasz miniszterelnök-öcs ellen kiadott le-tartóztatási parancs hírét kommentálva, és elégedetten körbenézett. Várta a hatást…

Nagy elődök


„A kormánynak valóban nincs testvére, de bezzeg van a fejének” – mormogták az újságírók, tudósításaikban pedig már azt fejtegették, hogy más országban ritkán fordul elő, hogy az ügyészség keresteti a miniszterelnök öccsét, mert családi vállalkozásuk kenőpénzeket osztogatott. Azt is hozzátették, hogy ha más országban történne ilyesmi, a kormányfő azonnal venné a kalapját, és távozna.

Az olaszok emlékeznek még arra, mekkora botrány tört ki 15 évvel ezelőtt, amikor Francesco Cossiga miniszterelnök figyelmeztette barátját, Donat Cattin minisztert, hogy fiát figyeli a rendőrség, mert kapcsolatban áll a terroristákkal. S az igazi felháborodást nem is a Cattin-fiú cselekedete, hanem a kormányfő eljárása okozta. Cossiga egy-két napig tiltakozott, bizonygatta ártatlanságát, majd elment a köztársasági elnökhöz, és benyújtotta a lemondását. Két évvel ezelőtt Ciriaco De Mita (nem akárki volt, hanem hosszú ideig az állampárt, a DC vitathatatlan vezetője, sokszoros miniszter) amikor letartóztatták testvérét, aki jócskán megdézsmálta a földrengés károsultjainak juttatott állami segélyt, azonnal lemondott az alkotmánybizottsági elnöki tisztéről. (Addigra már csak ez a tisztsége maradt.) Néhány hónappal később pedig a liberális Francesco De Lorenzo állt fel rögtön az egészségügyi miniszteri bársonyszékből, amint 81 éves édesapját házi őrizetbe helyezték. (A jó öreg néhány évvel korábban egy állami vállalat igazgatótanácsa elnökeként „eltett” 1,7 milliárd líra kenőpénzt.)

A nyugat-európaitól számos ponton eltérő olasz államigazgatás egyik legsajátosabb, ugyanakkor a „hagyományokat” leginkább őrző testülete a pénzügyőrség. A pénzügyőrök ugyanazt a különös, múlt századi stílusú egyenruhát viselik, mint a carabinierik (csendőrök), csak a jelvényük más. A pénzügyőrség története is 150-200 évvel ezelőttre, az olasz egység megteremtése előtti évekre, a szárd-piemonti királyság idejére nyúlik vissza – akkor a finánc jelzője a „jómódú”, a „jól fizetett” meg a „becsületes” volt. Ma igen távol áll ettől.

A fináncbotrány

„A mi szakmánkban a legnagyobb veszély a korrupció” – mondja Constantino Berlengi tábornok, a pénzügyőrség országos parancsnoka. (Elődje is gyengének bizonyult: 1978-ban, a pénzügyőrség előző nagy korrupciós botrányánál – akkor a kőolajon csúsztak el a fináncok – véget ért a karrierje. Ahogy kiengedték az előzetes letartóztatásból, rögtön külföldre szökött; az a hír járja, hogy ez idő tájt valahol Spanyolországban rejtőzködik.)

A mostani botrány Milánóban, az adó- és illetékfizetést ellenőrző különleges szekciónál robbant ki.

A 25 éves Pietro Di Giovanni pénzügyőr főtörzsőrmester új ember volt. Dél-Olaszországban született, ott, ahol – ahogy az olaszok mondják – az emberek vagy nagyon tisztességesek, vagy a maffia rokonának, a camorrának az ügynökei. A fiatal főtörzs Milánóban belevetette magát a munkába; a kaszárnyában lakott, mert rettentően spórolt, ugyanis nősülni készül. 1994. április 26-án meggazdagodhatott volna: főnöke belépett az irodájába, és letett az asztalára egy vaskos fehér borítékot. Ha zsebre vágta volna, sohasem kerül az újságokba a neve. De nem így tett.

Suppa alezredeshez ment, a csoport parancsnokához, kezében a félig nyitott boríték, benne hárommillió líra. „Nemrég tette az asztalomra a főnököm. Azt mondta, hogy annak a cégnek az ajándéka, ahol éppen befejeztük a vizsgálatot.” Az alezredes rögtön megértette, hogy nagy baj van. S elindult a lavina. A fiatal főtörzsőrmester az ügyészséghez fordult, főnöke lakásán hamarosan 50 millió lírát találtak a rendőrök. Jó sokáig hallgatott, aztán megoldódott a nyelve: elmondta, kik adták a pénzt. Ekkor kapcsolódott be a vizsgálatba Antonio Di Pietro államügyész, a milánói „Tiszta kezek” akció sztár vizsgálóbírója. Hamarosan kiadta az első letartóztatási parancsot.

A nagy áttörés július 1-jén történt, amikor egymás után beszélni kezdtek az előzetes letartóztatásban levő fináncok. Emilio Stolfo hadnagy elmondta, miként működött a korrupciós rendszer. Ha a fináncok a vizsgálatnál rájöttek, hogy a cég adót vagy illetéket csalt, vagy más „hibát” követett el, jelezték a tulajdonosnak a várható büntetést is. Általában gyorsan kinyílt a vállalkozók pénztárcája, és a csalásaránynak megfelelő pénzt ajánlottak a fináncoknak. 20-25 milliónál szinte sohasem kevesebbet, de volt, amikor félmilliárdot is. Az összegen mindig szabályosan, rang szerint osztozkodtak a különleges szekciónál: a legtöbbet a főnök kapta, aztán a helyettese, majd a csoportfőnök, és így tovább lefelé. Milánóban éveken át, 1986-tól simán működött ez a korrupciós mechanizmus. Stolfo hadnagy egymás után diktálta a kollégái és főnökei nevét is, s arra is emlékezett, ki mennyit kapott. Bemondott 19 céget, akiktől személyesen vette át a vesztegetési pénzt. Ugyanazon a napon még három finánc „terített”. További pénzügyi szakemberek, adótanácsadók, vállalkozók, nagytőkések neve került a „Tiszta kezek” ügyészeinek jegyzőkönyveibe. A korrupt tisztek igyekeztek menteni magukat. A 61 éves Agostino Landi főtörzsőrmester így kezdte a vallomását: „Nem én találtam ki a borítékcsúsztatás-szisztémát. Mikor Milánóba kerültem, már működött. Én csak hozzáigazodtam.” Ahogy kiengedték az előzetes letartóztatásból, elővette a szolgálati pisztolyát, szájába vette a csövet, és meghúzta a ravaszt. „Jól fejlett erkölcsi érzéke volt” – mondta a védőügyvédje a temetés után.

Terített betli

Július 7-e „történelmi dátum” a „Tiszta kezek” történetében: először került szóba a Berlusconi-holding, a Fininvest egyik leányvállalata, amely a fináncok szerint 1991-ben vesztegetési pénzt fizetett nekik: 400 millió lírával hallgattatta el őket. Ekkora pénzt persze már nem zsebből szokás fizetni, a hallgatás ára egy angol bankon át érkezett. A Fininvest-birodalom egy másik ágával, a Telepiúval egészen friss volt az üzlet, 1994 elején kötötték. Éppen hogy csak elkezdték a fináncok az ellenőrzést, máris megjelent a csoportfőnök lakásán a Telepiú egyik menedzsere potom 25 millió lírával. Közölte, hogy a pénzt Sciascia doktor (Salvatore Sciascia, a Fininvest pénzes adóügyi vezetője) tudtával, sőt megbízásából hozta.

Július 13-án aztán a „Tiszta kezek” bírái – a bűnbánó és a megszorongatott fináncok vallomásai alapján – 49 újabb előzetes letartóztatási parancsot írtak alá, most már azok ellen, akik korrumpálták a fináncokat. Nagy nevek sorakoztak egymás után a milánói vállalkozók krémjéből. Ekkor azonban közbelépett a kormány.

A Biondi-rendelet

A Berlusconi-kormány és a „Tiszta kezek” viszonya kezdettől fogva rendkívül feszült volt. Az olasz sajtó azonban a konfliktust a kormányfő és Di Pietro államügyész személyes párviadalának is tartja. Di Pietro 1992 tavasza óta a „Tiszta kezek” ügyészcsoport vezetője. Ma ő az olaszok igazságérzetének megtestesítője, a kérlelhetetlen vádló sok miniszter korrupciós perében. Szinte élő legenda. Berlusconi választási győzelme után felajánlotta neki a belügyminiszteri tárcát. Di Pietro azonban így válaszolt: „Nem lenne helyénvaló, ha a »Tiszta kezek« államügyésze kormányzati felelősséget vállalna olyan emberrel, aki ellen közvetve, de közvetlenül is vizsgálat folyik a kenőpénzek-ügyben.” Berlusconi azzal ütötte el a választ, hogy nem is volt igazán komoly az ajánlata.

A Berlusconi-kormány a megalakulásától kezdve igyekszik menteni a kenőpénz- és korrupciós vádakkal letartóztatottakat. Az első terv valamiféle általános amnesztia volt, ám Olaszországban ezt csak nagy történelmi évfordulók alkalmával szokás meghirdetni, s ilyen nagy jubileum legközelebb csak jövőre lesz, a második világháború végének ötvenedik évfordulója. Az nagyon messze van. Szóba került a részleges amnesztia is, de 1992 tavaszán, éppen akkor, amikor munkához láttak a „Tiszta kezek”, a részletes amnesztia kihirdetését kétharmados törvénnyé emelte a parlament.

Ezután az előzetes letartóztatás intézményének „reformjával” próbálkoztak. Az ötlet gazdája Domenico Contestabile államtitkár volt, aki, mielőtt a Forza Itália listáján megválasztották képviselőnek, vesztegetési ügyek vádlottjainak volt aktív védőügyvédje. Államtitkárként azt a célt tűzte ki, hogy a korrupciós ügyekben előzetes letartóztatásban levőket kiszabadítsa.

Az Olaszországban is vitatott „intézményt” a maffia és a terrorizmus miatt évtizedek óta különösen szigorúan alkalmazzák, a lakosság jelentős része egyet is ért a szigorral. A kormány viszont azzal érvelt, hogy zsúfoltak a börtönök, a kenőpénzes és korrupciós gyanúsítottakat már csak azért is fölösleges börtönben tartani, mert úgysem szöknének meg, s akár óvadékot is letennének. A „Tiszta kezek” ügyészei viszont arra hivatkoznak: csak előzetes letartóztatásba helyezéssel lehet biztosítani, hogy a gyanúsított ne szövetkezhessen társaival, ne tüntethesse el a bizonyítékokat stb. Kormánypárti körök viszont azzal vágtak vissza, hogy az ügyészek szándékosan, vallatási, sőt kínzási eszközként használják az előzetes letartóztatást. A jóléthez, a kényelemhez szokott dúsgazdag vállalkozókat, exminisztereket, finom urakat valóban sokkolják a börtönkörülmények, a börtönök pokla, és rendszerint néhány nap után megoldódik a nyelvük. Biondi igazságügy-miniszter éppen ettől kívánta megkímélni őket.

Az igazságügy-miniszterrel minden kormánytag egyetértett abban, hogy korrupciós ügyekben az előzetes letartóztatás helyett jobb a házi őrizet, amit egy törvényerejű rendelettel be lehet vezetni. Ezt azonban Olaszországban egy hónapon belül meg kell szavaztatni a parlamenttel, amire, a kérdést kísérő nagy politikai vihar miatt nincs biztos esély. A carabinierik képviselője aggódott, hogy megszöknek a gyanúsítottak, ha az egyébként is drága házi őrizetbe helyezik őket. Július 1-jén mégis ott volt a miniszter asztalán a rendelettervezet.

Időközben Scalfaro köztársasági elnök figyelmeztette Biondi igazságügy-minisztert, ne kapkodjanak, készítsenek alternatív javaslatot is. De két tényező sürgős megoldást követelt: július 1-jén beszélni kezdtek Milánóban a fináncok, továbbá Francesco De Lorenzo exminiszter megüzente Biondinak az előzetes letartóztatásból, hogy már nem bírja sokáig, és kipakol.

Aztán július 13-án – éppen azon a napon, amikor Milánóban a „Tiszta kezek” stábja 49 letartóztatási parancsot adott ki – Rómában ülést tartott a minisztertanács. A zavaros nyilatkozatokból utólag arra lehet következtetni, az igazságügy-miniszter nem sok választási lehetőséget hagyott kollégáinak: július 14-én a Biondi-rendelet életbe lépett.

A koraszülött rendelet

Biondi és a kormány kezéből azonban szinte az első percben kicsúszott a helyzet ellenőrzése. Csörögtek a telefonok, bírák, rendőrfőnökök kértek utasításokat az ország legkülönbözőbb részeiből. A „Tiszta kezek” ügyészei is engedélyre vártak, hogy folytathatják-e a fináncok és korrumpálóik letartóztatását. Nem kaptak egyértelmű választ. Amint azonban megjelent a Biondi-rendelet, visszaadták a megbízásukat.

Valójában a közvélemény háborodott fel leginkább: a Biondi-cikkelyeket azonnal elnevezték „a kenőpénzesek szabadon engedéséről szóló rendelet”-nek. A kormány elbizonytalanodott. Egyik nap a miniszterek egyhangúlag elfogadták a rendeletet, másnap azonban már úgy nyilatkoztak róla, mintha zabigyerek lenne. Közben a tévé egyenesben közvetítette, ahogy a kenőpénzesek vonulnak kifelé a börtönökből – korántsem bűnbánó arccal; a bírák ugyanis fegyelmezetten végrehajtották a rendeletet. Harmadnap a Forza Itália mindkét szövetséges pártja (az Északi Liga meg a Nemzeti Szövetség) elhatárolta magát a rendelettől, mert megérezték, hogy ellenkező esetben szembekerülnek választóikkal.

Az Északi Liga egyik vezetője, Roberto Maroni belügyminiszter azzal kezdett fenyegetőzni, hogy lemond. Berlusconi idegesen figyelmeztette: „Vagy visszavonod a vádjaidat, vagy tényleg mondj le!” Végül július 19-én a parlamenti alkotmányjogi bizottság alkotmányellenesnek nyilvánította a Biondi-rendeletet. Berlusconi erre meghátrált.

Az olasz parlament történetében példátlan módon a kormány saját pártjával és koalíciós partnereivel leszavaztatta az általa kiadott rendeletet. Mindössze egy hétig volt érvényben, ezalatt 2500 korrupciós váddal előzetes letartóztatásban lévő gyanúsított szabadult ki, bár a vizsgálat természetesen tovább folyik ellenük. A kormány a rendelet visszavonásával óriási presztízsveszteséget szenvedett.

A Fininvest-botrány

A Biondi-rendelet visszavonása után újra nekilendültek a „Tiszta kezek” bírái. Július 23-án a fináncok vallomásai alapján előzetes letartóztatási parancsot adtak ki a Fininvest, Berlusconi miniszterelnök cégének három gazdasági vezetője, közöttük Salvatore Sciascia, a holding kulcsmenedzsere ellen. Másnap a kormányfő Milánóba repült, és tanácskozást tartott legszűkebb stábjával. Nagy hibát követett el ezzel, mert bebizonyosodott, hogy nem tartja be a beiktatásakor tett ígéretét, miszerint üzleti érdekeit és az államérdeket szétválasztja.

Sciascia adóügyi igazgató ekkor még bujkált, július 25-én azonban feladta magát a milánói Igazságügyi Palotában. Beismerte, hogy a Fininvest valóban megkente a fináncokat, s azt is elmondta, hogy az ilyen kifizetéseket a főnök öccse, Paolo Berlusconi engedélyezte.

Az idősebb Berlusconi mintha elvesztette volna a fejét. Július 26-án beszédet mondott a Kereszténydemokrata Centrum (egy alig létező szervezet) kongresszusán, amelyben szokatlanul éles és ideges kirohanásokat intézett a bírói és ügyészi kar ellen.

A „Tiszta kezek” ügyészei azonban csöppet sem ijedősek: július 27-én előzetes letartóztatási parancsot adtak ki a miniszterelnök testvére, Paolo Berlusconi ellen. 24 órán belül kellett volna megjelennie az ügyészségen. Nem tette. A Berlusconi-klán újabb hibát követett el: junior védőügyvédjeik alkudozni kezdtek az ügyészséggel, megjelenne Paolo, ha nem tennék börtönbe, csak házi őrizetbe. A miniszterelnök-öcs elleni letartóztatási parancs hírére és a kormányfő „megbízhatatlansága” miatt az olasz líra árfolyama a német márkához képest történelmi mélypontjára zuhant.

Végül július 28-án reggel Paolo Berlusconi megjelent a milánói Igazságügyi Palotában, és a „Tiszta kezek” ügyészei elkezdték nyolc órán át tartó kihallgatását. Délben a kormányfő rendkívüli sajtókonferenciát tartott, amit közvetített a televízió is. Bejelentette, hogy átmenetileg kész lemondani valamennyi vállalatának tulajdonjogáról; azok irányítását, kezelését a köztársasági elnök és a parlament által kijelölt ötös bizottságra bízni, továbbá, hogy az amerikai „blind trust” mintájára törvényjavaslatot nyújt majd be szeptemberben minderről.

Közben Milánóban Paolo Berlusconi vallott. Beismerte, hogy ő kezelte a Fininvestnél az állami hivatalnokok megvesztegetésére szolgáló titkos pénzalapot, amelyet az ingatlanügyletekből tápláltak: az adásvételi szerződésekben a tényleges vételárnál rendszeresen kisebb összegeket tüntettek fel, s az illetéken megspórolt pénzből mintegy hárommilliárdos kenőpénzalapot képeztek. „Kényszerhelyzet volt: csak aközött választhattunk, hogy fizetünk, vagy megáll a vállalat tevékenysége” – védekezett. Vallomásában magára vállalta a felelősséget a Fininvest-kenőpénzek osztogatásáért. Igyekezett olyan benyomást kelteni, hogy bátyja semmit sem tud erről az egészről.

Augusztus 3-án megint megszólalt a miniszterelnök, nagy beszédet tartott a parlamentben. Bejelentette, hogy nem minden áron akar kormányfő maradni, s nem fogja azt tenni, amit az ellenzék és egyes külföldi körök sürgetnek: nem adja el a vállalatait. „Nem hagyom megállítani magamat! Nem fogtok megállítani engem” – a kormánypárti többség soraiból dübörgő taps kísérte a szavait.

Itáliában beköszöntött a „ferragosto”, mindenki nyári szabadságra megy. De Berlusconi az idén nem gondolhat pihenésre. Augusztus végére el kell készülnie a „blind trust”-törvénnyel. Di Pietro államügyész viszont elment pihenni a szülőfalujába, Dél-Olaszországba; páncélozott autóban, csendőrök kíséretében, a háza körül a hegyoldalban „zergék” (figyelő carabinierik) ügyelnek a biztonságára. Szülőfalujában a választók többsége a Forza Itáliára és a Nemzeti Szövetségre szavazott, de azért cinkosán megszorítják az államügyész kezét: „Toniolo, veled vagyunk”. A nagybácsi azonban aggódik. Így beszélt a La Reppublica tudósítójának: „Mindig mondom Toniolónak; hagyd már őket! Te már eleget tettél… Valami nagyon rosszat sejtek… De tudom, hogy hiába beszélek. Erre meg ő azt mondja: Ha én nem csinálom, valaki másnak kellene a helyembe lépnie.”

• Külföld