Horváth Jenő

Nyomtatóbarát változat

Az átlag olasz régebben se mulasztotta el a Tv-híradót. Ötven éve, a fasizmus bukása óta Nyugat-Európában mindig Olaszországban volt a legnagyobb a politikai érdeklődés, mindig az olasz választásokon volt a legmagasabb a részvételi arány. Itáliában a nagy pártok mindig is milliós taglétszámú tömegpártok voltak, de a közepes és a kis pártoknak is volt legalább 100 000 tagja. Talán csak a foci annyira népszerű, mint a politika.

Mostanában különösen kár lenne kihagyni a híradót. Végre megbilincselt pártpénztárosokat, képviselő urakat látni. A korábban magabiztos, cinikus, arrogáns „politikuspofák” most csodálkozóak, zavartak, megrendültek, némelyik bűnbánó. Az olasz népnyelv eddig is csak tolvajoknak (ladri) nevezte a politikusokat. Most azonban nemcsak az utca, hanem az ügyész és a bíró urak is beidézik, előzetes letartóztatásba helyezik, megbilincseltetik őket. Mert megszegték a törvényt: kenőpénzeket fogadtak el, loptak maguknak meg a pártjaiknak.

Kis tolvajok, nagy személyiségek

A történet tavaly kezdődött, először a kis tolvajokkal. Lebukott egy Mario Chiesa nevű úr, aki Milánóban az öregek otthonainak ügyeit irányította. Több milliárd lírát utaltatott a saját számlájára. Nem tehette volna, ha nem lett volna egyben „pártpénztáros”. Az ő ügyével pattant ki a botrány.

Az idén aztán már sorra kerültek a nagyok, sőt a legnagyobbak is. Az igazságügyi miniszter, a 49 éves szocialista párti Claudio Martelli (20 éve pártvezetőségi tag, több kormányban miniszter), február első hetében még a lebukott Bettino Craxi felváltására készülődött pártja élén, amikor megkapta az idézést a milánói ügyészségtől. Megírta három levelét – egyet a miniszterelnöknek, egyet a párt vezetőségének, egyet a „közvéleménynek” –, és február 10-én megvált minden tisztségétől. Február 19-én mondott le Giovanni Goria, a kereszténydemokrata pénzügyminiszter. (Ő felháborodós, fenyegetőző típus: „Elegem van! Nem tűröm, hogy gyanúsítgassanak!… Olaszország nehéz jövő elé néz!”) Ugyanaznap volt kénytelen távozni a liberális párti egészségügyi miniszter, miután letartóztatták 89 éves édesapját. (Az öreg jó néhány évvel korábban egy állami vállalat igazgatótanácsa elnökeként „eltett” 1,7 milliárd líra kenőpénzt.) Március 30-án mondott le Franco Reviglio, szintén szocialista párti miniszter. (Immár a hetedik távozó miniszter az Amato-kormányból!) A „veszteséglistán” azonban nem ők a legnagyobbak, hanem például Bettino Craxi, a szocialista párt volt vezetője, Giorgio La Malfa, a republikánus párt volt vezetője, Arnaldo Forlani, a kereszténydemokraták volt vezetője, Renato Altissimo, a liberális párt volt vezetője. Mindannyian nagy embernek látszottak: már-már történelmi személyiségnek.

Bettino Craxi 17 évig állt pártja élén, 1060 napig volt Olaszország miniszterelnöke. (Senki ilyen sokáig az Olasz Köztársaság történetében.) És még vele sem ért véget a sor. A múlt héten kapta meg a milánói ügyészség vizsgálati értesítését Giulio Andreotti örökös szenátor, aki legtöbbször (hétszer) volt miniszterelnök a köztársaság történetében, harmincnál több kormányban miniszter. A szenátus a héten dönt a kiadatásáról.

„Amikor még szegények voltunk”

Ami most Itáliában történik, az nemcsak korrupciós botrány. Nemcsak arról van szó, hogy néhány politikus túlságosan sokat lopott, és ez most kiderült, és még felelősségre is vonják őket érte. Nem, mára nyilvánvalóvá vált, hogy a Bel Paese („Szépország” – ahogy az olaszok hazájukat emlegetik csipetnyi büszkeséggel és sok iróniával) politikai elitje, politikai osztálya, egész politikai intézményrendszere jutott válságba.

Ha képet akarunk alkotni magunknak Itália mai gazdasági viszonyairól és az olaszok életkörülményeiről, felejtsük el a neorealista filmek élményét, a világháború utáni évek és az ötvenes évek Olaszországának szívet szorító szegénységét. Az olaszok ezekre már csak nosztalgiával emlékeznek, s megint megrendítő, szép alkotásokkal is, olyan könyvekkel például, mint a „Fekete kenyér” vagy az „Amikor még szegények voltunk”.

Az elmúlt évtizedben, az 1980-as évek első harmadától Olaszországban évente három százalékkal növekedett a gazdaság, s ez a lendület Itáliát a nemzetek a gazdasági teljesítmény szerinti rangsorában az ötödik helyre vitte fel. 1990-ben az egy főre jutó hazai termék meghaladta a 15 000 dollárt. A megélhetés legkülönbözőbb feltételeit összesítő és összehasonlító ENSZ-statisztikák a 10. és a 15. hely közé teszik Olaszországot. Az átlag olasz háztartásra jutó évi jövedelem (egy háztartás statisztikailag 2,9 főből áll) havi 1000 dollár fölött van; 1000 lakosra több mint 500 telefon, 400 személygépkocsi jut. Az olasz asszonyok a statisztikusok számításai szerint 78 évnél tovább élnek, és a férfiak is megünnepelhetik a 72. születésnapjukat.

1991–1992-ben a gazdasági növekedés lelassult, sokan arra számítottak, hogy 1993-ban az olasz mozdony megáll. A márka–líra átváltási arány a tavaly őszi 750-nel szemben most húsvét táján 1000-hez közelít, a dollár pedig 1200-ról 1600-ra tornázta fel magát. Az olasz pénzügyi szakemberek azonban aláírják, hogy ez a korrupciós botrányok, a politikai válság kirobbanása miatt van, meg a valutaspekuláció miatt is. Az olasz valuta otthon stabilan tartja magát, sőt az infláció az utóbbi években megszokott 5–6 százalékról 4,5 százalékra csökkent. Ugyanakkor a líra aláértékelése az olasz export megugrásához vezetett. Az olasz kivitel az utóbbi évek 5–7 százalékos növekedésével szemben 1993 első két hónapjában a 10 százalékot is meghaladta; a kelet-európai régió kivételével minden irányban növekedett, az Egyesült Államokba, az Európai Közösségbe és a harmadik világba is. 1993-ban összességében reálisnak látszik az olasz gazdaság fél-egy százalékos növekedése.

Természetesen vannak súlyos gondok: a munkanélküliség aránya Olaszországban is magas, 11 százalék körül mozog. (De ennyi az átlag az Európai Közösség országaiban.) Az év elején még 200 000 munkahely megszűnésével számoltak, most már azt mondják, hogy ez a számítás túlságosan pesszimista volt.

Az olasz gazdaság Achilles-sarka a költségvetési mérleghiány. Az állam már régóta sokkal többet költ, mint amennyit bevesz: a halmozott adósság összege immár az évi teljes nemzeti jövedelem értékével egyenlő. Mivel azonban az olasz polgárok takarékosak – igaz, van miből takarékoskodniuk –, és a kamatlábak magasak (a bankok az inflációs ráta dupláját fizetik a betéteseknek a tartós lekötésekre), az olasz állam nem kifelé, hanem a saját polgárainak adósodott el. A mérleghiány, az eladósodás így is tény, és bizonyára jó néhány jövendő pénzügyminiszter számára jelent megoldhatatlannak látszó feladatot. Olaszország mai válsága alapvetően mégsem a gazdasági gondokból származik.

A pártokrácia válsága

Olaszország mai politikai intézményrendszere több mint húszévi fasiszta diktatúra után született. A köztársaság alapítóit, az alkotmányozó gyűlés képviselőit az akkori közakarat vezette: olyan demokráciát alapítottak, amelyben az állampolgárok végre hallathatják a szavukat. Aztán mégsem alakult ki igazi versengés a pártok között, nem jött létre igazi többpártrendszer és hatékony demokrácia. Egyfelől túlságosan nagy lett a pártok hatalma, másfelől – miközben Európa kettészakadt, és Olaszország betagozódott a nyugati világba – az olasz kereszténydemokraták (DC) helyzete túlságosan kényelmessé vált, szinte el sem veszíthették kormányzó pozíciójukat. Az olasz politológusok országuk politikai rendszeréről szólván tökéletlen kétpártrendszerről beszélnek, mert a DC elmozdíthatatlansága miatt nem alakult ki váltógazdálkodás a kormányzásban. A legnagyobb ellenzéki párt, a kommunista párt rendkívül erős volt ugyan mindig (az 1970-es évek második felétől már minden harmadik választó rá szavazott), de mivel Olaszország a nyugati világhoz tartozott, soha nem került szóba komolyan, hogy a „rendszeridegen párt” alakíthasson kormányt, a DC pedig vonuljon ellenzékbe. Márpedig ha egy párt kormányzó pozíciója megingathatatlan, az a párt elkényelmesedik, megmerevedik, elkerülhetetlenné válik a korrupció; sokkal inkább elhatalmasodhat, mint ahol igazi ellenőrzés, igazi versengés van, a kormányzatból való kipenderítés lehetőségével. Az angol Economist nem véletlenül vont párhuzamot az elmúlt hetekben az olasz politikai rendszer és a kelet-európai volt pártállamok között.

Az 1960-as évek elején, amikor a parasztság számának csökkenése miatt Nyugat-Európában megingott a keresztény pártok hagyományos szavazótábora, az olasz kereszténydemokraták büszkén hangoztatták, hogy ők „képesek meglovagolni az ipari forradalom tigrisét is”. Azóta kiderült, hogy elsősorban azáltal, hogy a DC összefonódott, egybeépült az állami vállalatokkal, használni kezdte pénzüket: egybeépült magával az állammal. A pénzből, állásokból kaptak természetesen a kormánykoalíció segítő pártjai is.

A pártokrácia azonban egyre drágább lett. Pedig akkoriban még sok volt a párttag, akik, rendszeresen fizették a tagdíjat, és más önkéntes adományokkal is támogatták a pártokat, a választási kampányokban aktivisták, szimpatizánsok százezrei dolgoztak ingyen. Ahogy fogytak az aktivisták, és még költségesebb lett a politika, kirobbantak az első kenőpénzes botrányok (1974, „olajpénzek”). 1974-ben aztán a korrupció megakadályozására törvényt fogadott el az olasz parlament a pártok közpénzből történő támogatásáról. Akkor évi 45 milliárd lírát szavaztak meg maguknak, a választási évekre pedig további 15 milliárdot. A törvény egyben félreérthetetlenül megtiltotta a kenőpénzek elfogadását. Hamarosan az államtól kapott pénz se lett elég. Jöttek az amerikai stílusú, csinnadrattás választási kampányok, rengeteg plakáttal, méregdrága sztárokkal, a tv-hirdetések költsége a csillagokig emelkedett. A pártapparátusok is mind több pénzt emésztettek fel, miközben egyre jobban láthatóvá vált a pártokrácia tehetetlensége. A pártokrácia élősdivé vált.

A „második” köztársaság felé

Miért éppen most robbant ki a pártok, a politikusok, a pártokrácia, a korrupció elleni tömegharag? Kétségtelen szerepet játszik a kommunista párt átalakulása, szakadása, meggyengülése, a kelet-európai kommunista rendszerek bukása, továbbá hogy az oroszok visszahúzódtak a Kárpátok mögé. Így eltűnt a kommunista fenyegetés, az a mumus, amivel elég sok szavazatot össze lehetett gyűjteni. Ma már az antikommunizmus zászlajának lengetésével nem lehet szőnyeg alá söpörni a szemetet se.

Olaszországban egyre kevésbé működik a csak a pártokra épülő politikai rendszer. Az állampolgároknak nem elég, hogy négy- vagy ötévenként megszavaztatják őket. Megjelentek a nem párt jellegű mozgalmak, szervezetek, hogy pótolják, kiszorítsák, leváltsák az emberektől túlságosan eltávolodott, bürokratizálódott, az őket csak áttételesen képviselő pártokat. Az új mozgalmak tagadják, bírálják, ütik-verik a régi pártokat, a kasztosodott párteliteket, a pártokráciát. Más kérdés, hogy mit tesznek majd ezek az új mozgalmak, milyenek lesznek, ha megerősödnek, ha bekerülnek a hatalomba. A kitűnő Umberto Eco nem optimista. „A guillotine már működik Olaszországban – írta néhány hete –, de nem látszanak a jakobinusok”.

Itáliában kormányválság is van. A tavalyi választások után éppenhogy össze lehetett tákolni az Amato-kormányt; az első naptól kezdve néhány főnyi volt csupán a többsége. Ez a kormány csak azért él, mert az ellenzék élni hagyja. Valamilyen státusban még meg kell rendeznie az április 18-i referendumot, aztán mehet. A referendum pedig utat nyithat a „második” Olasz Köztársaság felé.

• Külföld