Malina János

Nyomtatóbarát változat

Gerillák, erőszakos áttelepítés és homoszexuálisok is

A jokohamai tanácsülés – vagy Amnesty-zsargonban ICM (International Council Meeting) – figyelemre méltó példája volt egy működő demokratikus döntéshozatali rendszernek. Az Amnesty International az utóbbi években az átmenet állapotában volt, és az idei ICM-et már jó előre afféle „reform-országgyűlésként” emlegették. S valóban, egy sor jelentős határozat született. Hogy csak a legközérdekűbbekre szorítkozzam, eldőlt, hogy a szervezet a jövőben nem csupán a kormányok, hanem a fegyveres ellenálló csoportok által elkövetett atrocitások ellen is fellép; hogy foglalkozni fog a túszejtések áldozataival; hogy felemeli szavát a száműzés, népcsoportok tömeges áttelepítése és az erőszakkal történő repatriálás ellen; és hogy lelkiismereti foglyoknak fogja tekinteni a csupán homoszexuális viselkedésük miatt bebörtönzött személyeket.

Az ICM-eken az aprómunka nagy része négy munkacsoportban (working party) zajlik; ezek rendre a mandátum kérdéseivel, az akciók technikájával, szervezeti kérdésekkel, illetve pénzügyekkel foglalkoznak. Itt vitatják meg a nemzeti szekciók vagy a szervezet választott vezetősége a Nemzetközi Végrehajtó Tanács (International Executive Council, IEC) által beterjesztett határozati javaslatokat.

Hogy megértsük, miféle kényes kérdésekben kell az ICM csaknem 400 résztvevőjének érdemben és részletekbe menően döntenie, lássunk egy példát, mondjuk a korrekt bírósági eljárás követelésének problémáját. Statútuma szerint az Amnesty International minden politikai fogoly estében fellép a korrekt és késedelem nélkül lefolytatott bírósági eljárásért. Az utóbbi években gyakran kritizálták a statútumnak ezt a pontját, mondván, hogy akit nem politikai ügy kapcsán ér jogsérelem, az ugyanúgy védelemre szorul, mint a politikai fogoly. Mások viszont azzal érvelnek, hogy a szervezetnek egyszerűen nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy a világ összes büntetőügyének törvényessége fölött őrködjön. A két szélső álláspont között az árnyalatok széles skálája létezik. Felmerült például az az elképzelés is, hogy az Amnesty International általában ítélje el a nemzetközi normáknak eleget nem tevő vagy késedelmes bírósági eljárást nem politikai ügyekben, világszerte dokumentálja az ilyen természetű visszaéléseket, de egyedi esetekkel csupán kivételesen, mintegy illusztrációképpen foglalkozzék. A végső döntés azután egy ennél is kisebb – jóllehet az érintettek számára esetleg hatalmas horderejű – változtatást eszközölt a mandátumban: korrekt és késedelem nélküli bírói eljárás a nem politikai foglyok halálra ítélése vagy megkínzása esetén is szerepelni fog ezentúl az Amnesty követelései között. (Eddig előfordulhatott, hogy egy nem politikai ügyben halálra ítélt személy megmentése érdekében a szervezet, paradox módon, azért nem tudott a legtöbb reménnyel kecsegtető ponton támadni, mert a halálbüntetést eleve és feltétel nélkül ellenzi, és az eljárás jogi korrektségének részleteit csak politikai foglyok esetében vizsgálta.)

Ilyen nagy körültekintést és felelősséget igénylő kérdésekből vagy húszat-harmincat kellett megoldania a tanácsülésnek.

Egy kifogástalanul demokratikus döntésmechanizmus…

Az ICM munkája tulajdonképpen sokkal korábban, a nemzeti szekciókban, pontosabban a mozgalom alapsejtjeiben, a helyi csoportokban kezdődik. Az ICM-et megelőző országos évi közgyűlések előtt bármely csoport előállhat az ICM-re szánt határozati javaslattal. Ezt minden csoport írásban előre megkapja, így az évi közgyűlésen alaposan felkészült felek vitája után fogadják el, módosítják vagy vetik el a határozati javaslatot. Az egyes szekciók által elfogadott határozati javaslatokat viszont a londoni Nemzetközi Titkárság körözi az összes nemzeti szekcióban. A küldöttek mandátuma elvben kötött, tehát nem magánvéleményüket, hanem szekciójuk álláspontját képviselik. Ez azonban rugalmasan értelmezendő, hiszen az ICM-en a vita során a határozati javaslatok gyakran a felismerhetetlenségig átalakulnak, sőt egészen újak is születnek.

A négy munkacsoport az idén 150-200 határozati javaslatot tárgyalt meg. Ez elmélyült fúrást-faragást jelent a benyújtott anyagon: az egymással összebékíthetetlen határozati javaslatok közül (ha vannak ilyenek) kiválasztja azt (ha van ilyen), amit a többség megfelelő kiindulópontnak tekint. Esetleg átemeli egy javaslat valamelyik részét egy másikba, amelynek nyomán az elsőt a javasló szekció visszavonja, mert megőrizve látja koncepciójának lényegi elemét. De ha nincs vetélytársjavaslat, akkor is csak a legritkább esetben fogad el a munkacsoport egy javaslatot minden változtatás nélkül. Több szem többet lát: gyakran hangzanak el „jó szándékú módosítások” (friendly amendment) – ez azt jelenti, hogy a módosítást az eredeti szöveg benyújtója jó szándékúnak, eredeti koncepciójának árnyaltabb, részletesebb kifejtését szolgálónak ismeri el. Az úgynevezett lényegi módosításokat (essential amendment), mint minden más változtatást, hozzátételt – ami sokszor csupán egy módosítószót vagy segédigét érint – egyenként szavazza meg a munkacsoport, legvégül pedig az egész, részleteiben már jóváhagyott határozati javaslatot is. Ez kerül azután a plenáris ülés elé, ahol immár a teljes küldöttségek vannak jelen és szavaznak. Egyes esetekben azonban hosszú az út odáig, amíg a határozati javaslat túljut a munkacsoporton. Már a kérdés tárgyalása előtti napokban szorgos egyezkedés folyik a hasonló nézeteket valló szekciók között. Ki-ki támogatókat keres az IEC vagy más tekintélyes testületek tagjainak körében is. A munkacsoportban kiderülhet, hogy van mód kompromisszumra, de ahhoz újra kell gondolni a szövegezést – ekkor külön szövegező bizottság alakulhat, több szekció bevonásával. Közben a munkacsoportban és azon kívül újra kikérhetik köztiszteletben álló személyek véleményét. Sokszor a főbb álláspontok képviselőinek közvetlen megbeszéléseire bízzák a megfelelő formula kialakítását, mintsem az azonnali döntést erőltetnék.

Szuperelnökök

A levezető elnöknek szinte emberfeletti képességekkel kell rendelkeznie. Először is minden pillanatban átfogóan és részleteiben követnie kell a fent vázolt bonyolult folyamatot. Képesnek kell lennie a gyors döntéshozatalra és a határozottságra, az erőszakosság legcsekélyebb nyoma nélkül. A szavazásra felteendő kérdések megfogalmazásával és sorrendjének meghatározásával – ez talán a legnehezebb feladata – úgy kell a lényeget megragadnia és döntésre előkészítenie, hogy eközben a döntést a legkevésbé se manipulálja. (Úgyis azonnal észrevennék.) És mindehhez lehetőleg könnyednek és lazának is kell lennie; a jó humorérzék abszolút elengedhetetlen. Jokohamában két levezető elnökkel is találkoztam, aki a fenti követelményrendszernek százszázalékosan eleget tett, a tetejébe még egy 95 százalékossal is. Működésük megfigyelése tömény élvezetet jelentett.

A munka oroszlánrészét a munkacsoportokban így elvégezvén, a tanácskozást záró plenáris üléseken már ritkán kell belemenni a részletekbe; az elért kompromisszumok fölött érzett elégedettség jeleként itt gyakori az egyhangú döntés.

Ebben a hosszadalmas, a helyi csoporttól az ICM plenáris üléséig terjedő demokratikus döntéshozatali láncban a döntő mozzanatnak éppen a soklépcsős jelleg, a többszöri, és változatos formákban történő visszacsatolás és korrekció lehetősége látszik.

A kompromisszum gyönyörűsége

Ami maguknak a résztvevőknek a demokratikus kultúráját illeti, igazi élmény és örömforrás az volt, hogy a vitában – bármilyen éles véleménykülönbségek voltak is jelen egyébként – a résztvevők viselkedését nem presztízsszempontok vezették. A nagyvonalú veszíteni tudás művészete külön tanulmányt igényelne. A legfőbb érték a jó kompromisszum, a civilizációnak ez a legmagasabb rendű vívmánya. Más szóval nem az a lényeg, hogy az én javaslatom győzedelmeskedjen. Teljességgel hiányzott a vitákból a személyeskedés, a mondanivalóból az él, ismeretlen volt vita ürügyén a minősítgetés. Tudom persze jól, hogy az Amnesty International Nemzetközi Tanácsának körülményei sterilebbek, mint egy hús-vér pártéi vagy parlamentéi: itt nincs szó pénzről és hatalomról, csak alkalmi koalíciók jöhetnek létre, „uralkodó többség” soha. Mégis, jó iskola az ICM bárki számára toleráns, konstruktív és – Bibóval szólva – „különböztetni kész” magatartásból. Sokért nem adnám, ha a mi parlamentünknek mondjuk csupán a frakcióvezetői körülnézhetnének egyszer az Amnesty International Nemzetközi Tanácsának valamelyik ülésén.

• Külföld