Kovács Miklós

Nyomtatóbarát változat

Az amerikaiak és a szovjetek a minap „lehúzták a rolót”: januártól nincs többé fegyver sem a Nadzsibullah vezette kormányhadseregnek, sem pedig a vele szemben ádázul hadakozó muzulmán csoportoknak. Persze ettől még az afgán belháborút akár évekig is folytathatják a szemben állók. A muníciót ugyanis eddig sem csupán Moszkvában és Washingtonban adták postára.

Nem az első próbálkozás ez, hogy kívülről befolyásolják a közép-ázsiai ország belpolitikai életét, népének sorsát. Persze Baker mostani moszkvai megállapodása minden eddigi „rendezési kísérletnél” szimpatikusabb. Moszkvában is bevallják „istenkísértés” volt 1979 decemberében útnak indítani egy százezres hadsereget a moszkvai világpolitikai és regionális ábrándok beteljesüléséért és egy meglehetősen csekély népszerűséggel bíró afganisztáni vezetés hatalmon tartásáért. Politikai rövidlátás volt ugyanis azt hinni, hogy Afganisztán szomszédai, Irán és Pakisztán, amelyeknek mindennapját az iszlám hatotta át, hajlandóak lesznek „csak úgy” elnézni egy marxista hatalom megteremtését és megerősödését közvetlen közelükben.

A szovjet katonai lépést az afganisztáni belső helyzet „radikalizálódása” előzte meg. Előbb a négy évtizeden át háborítatlanul kormányzó Muhammad Zahir Sahnak kellett elbúcsúznia királyi trónjától. A kabuli kormányzat Babrak Karmal vezetésével a legalapvetőbb iszlám hagyományokat is ki akarta irtani, hogy kedvébe járjon a gazdasági támogatásért egyre nagyobb beleszólást követelő északi „barátoknak”. A törzsi vezetők, de még a politikailag képzettnek nem mondható mudzsahedek is egykettőre felismerték, hogy nem kívánnak külső „szovjet köztársasággá” válni.

A százezres szovjet haderő megérkezésével azután kis időre elhalkult az ellenkezés belföldön. Annál kevésbé külföldön: először 1980-ban került az afgánkérdés az ENSZ-közgyűlés napirendjére, hogy azután éveken át visszatérő téma maradjon.

Szemtanúk és menekültek ezrei tanúskodtak arról, hogy az időközben 115 ezresre duzzadt megszálló erő közreműködésével zajló polgárháború a legóvatosabb becslések szerint 1,5 millió emberéletet követelt, s ehhez jött még mindkét oldal rokkantjainak sok tízezres „hadserege”, a hatmillióra taksált hajléktalan. Milliók váltak földönfutóvá, akik igazi hazára nem leltek sem Iránban, sem Pakisztánban, ahol a mudzsahedek igen hamar erős hadsereget építettek ki, s a maguk módján ők is terrorizálták az afgánokat. Menedék itt is csak politikai jótéteményért járt.

A nyolcvanas évek második harmadára megakadt a szovjetek támogatta kormányerők kezdeményező képessége, s mind jobban erőre kapott a mudzsahedek hadserege (azt soha senki sem tudta pontosan, hányan is harcoltak a „mezítlábasok” között). Irgalmat a lázadók sem ismertek: rajtaütésszerű támadásaik nemcsak a kormányerőkben, hanem a „végeken” szolgálatot teljesítő szovjetek körében is félelmet keltettek. Közben Afganisztán „vezért” cserélt az erőszakosabb Karmalt a ravaszabb Nadzsibullah váltotta fel.

A diplomáciai erőfeszítések eredményeként Diego Cordovez ENSZ-diplomata tető alá hozta a megállapodást, aminek értékéből mit sem von le, hogy ekkorra már a szovjet vezetés is elhatározta a nagy kaland befejezését. Mihail Gorbacsov egy évvel hatalomra kerülése után, 1986-ban bejelentette: a megszállók közül nyolcezren hazatérhetnek, ami persze a teljes létszámhoz képest elenyésző volt. Fél évvel a korszakalkotó genfi (1988. április 14-én kötött) megállapodás után a megszállók hadseregének fele, majd 1989. február közepére utolsó katonája is elhagyta az országot. Az iszlám csoportok erre felbátorodtak, s egy pillanatig sem hagytak kétséget afelől, hogy céljuk Nadzsibullah rendszerének teljes felszámolása.

Ma még nemcsak Nadzsibullah utódjának személyét fedi homály, hanem azt is, hogy egyáltalán milyen rendszer következik Afganisztánban. Sok jel mutat arra, hogy – egyelőre legalábbis – nem a demokrácia, hanem az iszlám eszmék által vezérelt diktatúra köti gúzsba a lelkeket. A Pakisztánból induló – igen harcias és radikális – csoportok úgy látják: a külső katonai megszállásnak vége, most már maguknak az afgánoknak kell határozniuk saját sorsuk felől. Örül, markát dörzsöli az iráni „szekértábor” is. Még próbálkozik a Szovjetunió is: éppen a napokban hívták meg Moszkvába a jelenlegi vezetéssel szemben álló csoportok küldöttségét.

Irán és Pakisztán, amíg csak egy hírmondó is marad az előző rendszer vezetőiből, még a további fegyverszállításoktól sem riad vissza. S ha megtörténik a rendszerváltás, valószínűleg újra színre lépnek a kulisszák (határok) mögötti erők, hogy Afganisztánt a maguk képére formálják. Ám ha az ellenzék is képes lesz egy Nadzsibullahhoz hasonló, kétségtelenül markáns személyiséget a felszínre dobni, ez aligha sikerülhet.

S ki tudja, hátha észak után kelet felől érkezik a remény Nadzsibullah és hívei számára. Bár Kína mostanában nem mutat különösebb aktivitást. Az államfő pedig a király „visszafogadásától” – Zahirnak visszaadták állampolgárságát – várja a csodát és népe jóindulatát.

Most a szemben állók igyekeznek kihasználni az utolsó perceket, és már gyűjtögetik fegyvereiket a titkos raktárakban. Azután januártól megkezdődik a rejtett kincsek fölélése, s az nyer majd, aki a legügyesebben gazdálkodik.

• Külföld