Skip to main content

Camaradas, adios!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Castro rendszere sokkal gyorsabban fog összeomlani, mint azt a kubai vezető gondolná” – mondta George Bush Chicagóban, ahol a spanyol ajkú üzletemberekből álló hallgatóság hatalmas ovációval ünnepelte az elnöki derűlátást.

A szovjet–kubai kapcsolatok hirtelen változásának fényében érthető is a bizakodás. Bár várható volt, mégis bombaként robbant a hír: a Szovjetunió kivonja csapatait Kubából, és bezárja a Havanna mellett működő elektronikus kémközpontját. (A legutóbbi hírek a kémközpont bezárását cáfolják.) Miközben a világ a heves szovjet–kubai szóváltásra figyelt, szinte észrevétlenek maradtak azok az elemzések, amelyek azt próbálták bizonyítani, hogy talán elsietett lenne azonnal leírni az egyre magányosabb kubai ortodox vezetést.

A testvéri barátság nagysága

Kuba és a Szovjetunió testvéri barátsága nem Mihail Gorbacsov mostani bejelentésével ért véget. Fidel Castro mindig is elhatárolta magát a szovjet vezető reformjaitól. A kelet-európai fölindulás azonban alapos figyelmeztetés volt Havanna számára. Nem titkolták, hogy a moszkvai vezetést teszik felelőssé a szocialista tábor széthullásáért, s joggal tették fel a kérdést: ha Moszkva oly könnyedén lemondott Jaltáról, akkor vajon meddig fog ragaszkodni az 1962-es karibi válságot feloldó – hallgatólagos – szovjet–amerikai megállapodáshoz? A hivatalos propaganda nem győzte hangsúlyozni, hogy Kuba szuverenitásának megvédése elsősorban attól függ, hogy maguk a kubaiak felkészültek-e a harcra. Havanna csak azt várhatja Moszkvától, hogy minden lehetséges gazdasági eszközzel támogatja.

A Kubának nyújtott néhány milliárd dolláros évi támogatás természetesen nem tartozott a legjelentősebb szovjet kiadási tételek közé. Ráadásul Mihail Gorbacsov 1989 tavaszán Havannában tett látogatásakor vendéglátói értésére adta: 1990-től kezdődően teljesen új alapokra kell helyezni a szovjet–kubai kereskedelmet, az internacionalista segítségnyújtást fel kell váltani a kölcsönös előnyök elvével.

A szovjet támogatáson belül a legfontosabb a cukor-, illetve olajegyezmény volt, valamint az, hogy Kuba – Vietnammal és Mongóliával együtt – úgynevezett kivételes elbánásban részesült a KGST-n belül. A Szovjetunió a világpiaci árnál magasabb áron vásárolta meg Kuba fő termékét, a cukrot, s az évente rögzített mennyiségből megtakarított olajat Kuba reexportálta, azaz egy harmadik országnak eladta.

Összeomlás vagy spájzolás?

Amikor már megszűnt a magyar és a csehszlovák, majd – s talán ez volt a legfájdalmasabb – az NDK-s támogatás is, a kubai vezetők közölték országuk népével, hogy fel kell készülniük a gazdasági szükségállapot bevezetésére. Ez 1990 második felében meg is valósult, s azóta alig telik el egy-egy hónap, hogy ne jelentenék be a lakossági fogyasztás újabb és újabb drasztikus visszafogását (napi 80 grammos kenyérfejadag vagy a havi maximum 4 doboz cigarettajuttatás). A belső ellátás látványos összeomlását azonban bizonyos tények nem igazolják, így feltételezhető, hogy a kubai vezetés a túléléshez szükséges tartalékokat halmozza fel.

A szovjet fél 1990-ben már nem volt hajlandó ötéves kereskedelmi megállapodást kötni, de a forgalom mértéke nem esett vissza olyan arányban, hogy az indokolná a teljes kubai áruhiányt. A kereskedelmi kedvezmény mindössze 100 millió dollárral csökkent, 2,4 milliárdról 2,3 milliárdra. (Nyugati becslések szerint tavaly összesen 3,5 milliárd dollárral támogatta a Szovjetunió Kubát.) A szovjet kőolajszállítmányok csökkentek – 13 millió tonnáról 10 millió tonnára –, de ez elsősorban a reexportot érinti, önmagában nem  indokolná azt, hogy a lakosság üzemanyag- és energiaellátása szinte az elképzelhető minimum alá csökkenjen. Még a szovjet lapok is megírták: Castróék lázas ütemben spájzolnak a várhatóan bekövetkező rosszabb időkre. A feltételezést maga Fidel Castro utasította vissza felháborodottan, de az olaj ügyében tapasztalható kubai idegességet mi sem bizonyítja jobban, hogy amikor tavaly az Irak ellen elrendelt ENSZ-embargó után a Népszabadság akkori havannai tudósítója megírta, hogy iraki tankert látott a havannai kikötőben, a kubai hatóságok rövid úton kiutasították Kubából a jobb sorsra érdemes magyar újságírót.

A tény azonban tény marad: szovjet olaj érkezik a kubai kikötőkbe, viszont a kubai lakosságot kerékpárra ültették, s kikapcsolják a lakásokban az áramot, ha a lakók az engedélyezett szűkös normánál több áramot fogyasztanak.

Borisz Jelcin bejelentette, hogy 1992-től leállítja a segélyeket, s a gazdasági szaksajtó úgy értesült, hogy jelenlegi formájában a cukoregyezményt sem fogják megújítani jövőre. Kubának új partnereket kell keresnie.

Ki meddig tűr?

A lakosság tűrőképessége jelenti most a legnagyobb bizonytalansági tényezőt. Vannak ugyan, akik azt jósolják, hogy a hadsereg próbálja majd kezébe venni a hatalmat. A kubai hadsereg jelenleg 100 ezer főre becsülhető: fenntartását csak a mostani rendkívül éles Amerika-ellenes irányvonal változatlansága igazolhatja.

A szervezett politikai ellenzék nagyon gyenge. Igaz, a közelmúltban létrejött 8 csoport összefogásával az úgynevezett Kubai Demokratikus Egyetértés elnevezésű szövetség. A Spanyolországban tevékenykedő kubai ellenzékiek felajánlották az otthoniaknak hozzák létre Kubában az ellenzéki tevékenységet irányító központot, s a külföldön alakult szervezetek elismerik azt vezetőjüknek. Erről az elképzelésről még nem nyilatkoztak a Floridában élő kubaiak, ők aligha fogják ezt elfogadni, hiszen az utóbbi időben azzal próbáltak nemzetközi segítséget találni, hogy bejelentették: készek azonnal összegyűjteni 20 milliárd dollárt, kifizetik Kuba teljes (körülbelül 7 milliárd dollárra tehető) külföldi adósságát, s azonnal talpra állítják az ország gazdaságát.

Kuba visszavásárlásának ötletét érdekes módon csak Magyarországon vették igazán komolyan. A Magyar Demokrata Fórum volt eddig az egyetlen kormánypárt a világon, amely olyannyira meggyőzőnek találta az Egyesült Államokban alakult Kubai Amerikai Nemzeti Alap elképzelését, hogy közös nyilatkozatot írt alá az emigráns szervezettel, s ebben elismerte, hogy ez a nemzeti alap jelentheti a demokrácia megteremtésének alternatíváját Kubában. A szervezet háláját, s anyagi lehetőségét bizonyítandó 50 millió dollár szabad felhasználású kölcsönt ígért a magyar kormánynak.

Forradalom vagy gerillaharc?

Az utóbbi időben elhangzottak olyan vélemények is, hogy egyfajta romániai típusú forradalom távolítja el Castróékat a hatalomból. Ennek lehetőségét sem lehet teljességgel kizárni, mindenesetre történelmi unikum lenne Latin-Amerikában, ahol a földrész történelme során még soha nem fordult elő, hogy valamelyik országban hosszú évekig elhúzódó gerillaharc nélkül egyik pillanatról a másikra népi forradalom tört volna ki.

Kuba mindenesetre a kommunista párt IV. kongresszusára készül. Az október 10-én kezdődő tanácskozás már abban is rendkívüli lesz, hogy egyeden külföldi vendéget sem kívánnak meghívni, s elképzelhető, hogy még a helyi sajtó képviselői sem jutnak akkreditáláshoz. A kongresszust előkészítő munkásgyűléseken 1,1 millió kérdés megvitatását javasolta a lelkes kubai lakosság napirendre tűzni, de ezek közül egyik sem veti fel az alapok – az egypártrendszer szentsége, a piacgazdálkodás elvetése – felülvizsgálatát.

– Camaradas, adios, elvtársak, Isten veletek! – üzenték Moszkvából Havannába, de valószínűleg hiba lenne az elbocsátó üzenetet nekrológnak tekinteni. A jelek szerint mintha most kezdődne a kubai forradalom új, teljesen autentikus szakasza, amelyben Fidel Castróék be akarják bizonyítani, hogy egyedül, csak a kubai nép harcával is megvalósítható a kommunizmus Latin-Amerikában.






































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon