
„Castro rendszere sokkal gyorsabban fog összeomlani, mint azt a kubai vezető gondolná” – mondta George Bush Chicagóban, ahol a spanyol ajkú üzletemberekből álló hallgatóság hatalmas ovációval ünnepelte az elnöki derűlátást.
A szovjet–kubai kapcsolatok hirtelen változásának fényében érthető is a bizakodás. Bár várható volt, mégis bombaként robbant a hír: a Szovjetunió kivonja csapatait Kubából, és bezárja a Havanna mellett működő elektronikus kémközpontját. (A legutóbbi hírek a kémközpont bezárását cáfolják.) Miközben a világ a heves szovjet–kubai szóváltásra figyelt, szinte észrevétlenek maradtak azok az elemzések, amelyek azt próbálták bizonyítani, hogy talán elsietett lenne azonnal leírni az egyre magányosabb kubai ortodox vezetést.
A testvéri barátság nagysága
Kuba és a Szovjetunió testvéri barátsága nem Mihail Gorbacsov mostani bejelentésével ért véget. Fidel Castro mindig is elhatárolta magát a szovjet vezető reformjaitól. A kelet-európai fölindulás azonban alapos figyelmeztetés volt Havanna számára. Nem titkolták, hogy a moszkvai vezetést teszik felelőssé a szocialista tábor széthullásáért, s joggal tették fel a kérdést: ha Moszkva oly könnyedén lemondott Jaltáról, akkor vajon meddig fog ragaszkodni az 1962-es karibi válságot feloldó – hallgatólagos – szovjet–amerikai megállapodáshoz? A hivatalos propaganda nem győzte hangsúlyozni, hogy Kuba szuverenitásának megvédése elsősorban attól függ, hogy maguk a kubaiak felkészültek-e a harcra. Havanna csak azt várhatja Moszkvától, hogy minden lehetséges gazdasági eszközzel támogatja.
A Kubának nyújtott néhány milliárd dolláros évi támogatás természetesen nem tartozott a legjelentősebb szovjet kiadási tételek közé. Ráadásul Mihail Gorbacsov 1989 tavaszán Havannában tett látogatásakor vendéglátói értésére adta: 1990-től kezdődően teljesen új alapokra kell helyezni a szovjet–kubai kereskedelmet, az internacionalista segítségnyújtást fel kell váltani a kölcsönös előnyök elvével.
A szovjet támogatáson belül a legfontosabb a cukor-, illetve olajegyezmény volt, valamint az, hogy Kuba – Vietnammal és Mongóliával együtt – úgynevezett kivételes elbánásban részesült a KGST-n belül. A Szovjetunió a világpiaci árnál magasabb áron vásárolta meg Kuba fő termékét, a cukrot, s az évente rögzített mennyiségből megtakarított olajat Kuba reexportálta, azaz egy harmadik országnak eladta.
Összeomlás vagy spájzolás?
Amikor már megszűnt a magyar és a csehszlovák, majd – s talán ez volt a legfájdalmasabb – az NDK-s támogatás is, a kubai vezetők közölték országuk népével, hogy fel kell készülniük a gazdasági szükségállapot bevezetésére. Ez 1990 második felében meg is valósult, s azóta alig telik el egy-egy hónap, hogy ne jelentenék be a lakossági fogyasztás újabb és újabb drasztikus visszafogását (napi 80 grammos kenyérfejadag vagy a havi maximum 4 doboz cigarettajuttatás). A belső ellátás látványos összeomlását azonban bizonyos tények nem igazolják, így feltételezhető, hogy a kubai vezetés a túléléshez szükséges tartalékokat halmozza fel.
A szovjet fél 1990-ben már nem volt hajlandó ötéves kereskedelmi megállapodást kötni, de a forgalom mértéke nem esett vissza olyan arányban, hogy az indokolná a teljes kubai áruhiányt. A kereskedelmi kedvezmény mindössze 100 millió dollárral csökkent, 2,4 milliárdról 2,3 milliárdra. (Nyugati becslések szerint tavaly összesen 3,5 milliárd dollárral támogatta a Szovjetunió Kubát.) A szovjet kőolajszállítmányok csökkentek – 13 millió tonnáról 10 millió tonnára –, de ez elsősorban a reexportot érinti, önmagában nem indokolná azt, hogy a lakosság üzemanyag- és energiaellátása szinte az elképzelhető minimum alá csökkenjen. Még a szovjet lapok is megírták: Castróék lázas ütemben spájzolnak a várhatóan bekövetkező rosszabb időkre. A feltételezést maga Fidel Castro utasította vissza felháborodottan, de az olaj ügyében tapasztalható kubai idegességet mi sem bizonyítja jobban, hogy amikor tavaly az Irak ellen elrendelt ENSZ-embargó után a Népszabadság akkori havannai tudósítója megírta, hogy iraki tankert látott a havannai kikötőben, a kubai hatóságok rövid úton kiutasították Kubából a jobb sorsra érdemes magyar újságírót.
A tény azonban tény marad: szovjet olaj érkezik a kubai kikötőkbe, viszont a kubai lakosságot kerékpárra ültették, s kikapcsolják a lakásokban az áramot, ha a lakók az engedélyezett szűkös normánál több áramot fogyasztanak.
Borisz Jelcin bejelentette, hogy 1992-től leállítja a segélyeket, s a gazdasági szaksajtó úgy értesült, hogy jelenlegi formájában a cukoregyezményt sem fogják megújítani jövőre. Kubának új partnereket kell keresnie.
Ki meddig tűr?
A lakosság tűrőképessége jelenti most a legnagyobb bizonytalansági tényezőt. Vannak ugyan, akik azt jósolják, hogy a hadsereg próbálja majd kezébe venni a hatalmat. A kubai hadsereg jelenleg 100 ezer főre becsülhető: fenntartását csak a mostani rendkívül éles Amerika-ellenes irányvonal változatlansága igazolhatja.
A szervezett politikai ellenzék nagyon gyenge. Igaz, a közelmúltban létrejött 8 csoport összefogásával az úgynevezett Kubai Demokratikus Egyetértés elnevezésű szövetség. A Spanyolországban tevékenykedő kubai ellenzékiek felajánlották az otthoniaknak hozzák létre Kubában az ellenzéki tevékenységet irányító központot, s a külföldön alakult szervezetek elismerik azt vezetőjüknek. Erről az elképzelésről még nem nyilatkoztak a Floridában élő kubaiak, ők aligha fogják ezt elfogadni, hiszen az utóbbi időben azzal próbáltak nemzetközi segítséget találni, hogy bejelentették: készek azonnal összegyűjteni 20 milliárd dollárt, kifizetik Kuba teljes (körülbelül 7 milliárd dollárra tehető) külföldi adósságát, s azonnal talpra állítják az ország gazdaságát.
Kuba visszavásárlásának ötletét érdekes módon csak Magyarországon vették igazán komolyan. A Magyar Demokrata Fórum volt eddig az egyetlen kormánypárt a világon, amely olyannyira meggyőzőnek találta az Egyesült Államokban alakult Kubai Amerikai Nemzeti Alap elképzelését, hogy közös nyilatkozatot írt alá az emigráns szervezettel, s ebben elismerte, hogy ez a nemzeti alap jelentheti a demokrácia megteremtésének alternatíváját Kubában. A szervezet háláját, s anyagi lehetőségét bizonyítandó 50 millió dollár szabad felhasználású kölcsönt ígért a magyar kormánynak.
Forradalom vagy gerillaharc?
Az utóbbi időben elhangzottak olyan vélemények is, hogy egyfajta romániai típusú forradalom távolítja el Castróékat a hatalomból. Ennek lehetőségét sem lehet teljességgel kizárni, mindenesetre történelmi unikum lenne Latin-Amerikában, ahol a földrész történelme során még soha nem fordult elő, hogy valamelyik országban hosszú évekig elhúzódó gerillaharc nélkül egyik pillanatról a másikra népi forradalom tört volna ki.
Kuba mindenesetre a kommunista párt IV. kongresszusára készül. Az október 10-én kezdődő tanácskozás már abban is rendkívüli lesz, hogy egyeden külföldi vendéget sem kívánnak meghívni, s elképzelhető, hogy még a helyi sajtó képviselői sem jutnak akkreditáláshoz. A kongresszust előkészítő munkásgyűléseken 1,1 millió kérdés megvitatását javasolta a lelkes kubai lakosság napirendre tűzni, de ezek közül egyik sem veti fel az alapok – az egypártrendszer szentsége, a piacgazdálkodás elvetése – felülvizsgálatát.
– Camaradas, adios, elvtársak, Isten veletek! – üzenték Moszkvából Havannába, de valószínűleg hiba lenne az elbocsátó üzenetet nekrológnak tekinteni. A jelek szerint mintha most kezdődne a kubai forradalom új, teljesen autentikus szakasza, amelyben Fidel Castróék be akarják bizonyítani, hogy egyedül, csak a kubai nép harcával is megvalósítható a kommunizmus Latin-Amerikában.
Friss hozzászólások
6 év 34 hét
9 év 7 hét
9 év 11 hét
9 év 11 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét