[Bányai Péter]

Vissza a főcikkhez →

E. Constantinescu és az RCD a magyarsághoz, RMDSZ-hez, kisebbségi kérdésekhez való viszonya igen ellentmondásosan alakult. Fontosnak ítélték a magyarság 1 milliós szavazatát – ezért anélkül, hogy az RMDSZ programjáról valaha is érdemben tárgyaltak volna – ezért azt partnernek tekintették. Ez év február elején a PAC ultimátumot intézett az RCD-hez, azt követelte, hogy zárják ki az RMDSZ-t, amennyiben ez nem ismeri el a román nemzetállamot, és nem mond le autonómiaköveteléseiről. Constantinescu erre semmi okot nem látott, de e toleráns nyilatkozattal kevesen értettek egyet az RCD-n belül. Erre Constantinescu meggondolta magát, és új nyilatkozatában már egyetértett a PAC követelésével, és ultimátumot intézett az RMDSZ-hez.

Ez a magyarellenes pálfordulás komoly tekintély-, és hitelveszteséggel járt; Constantinescu két szék közt találta magát. Ő is, a Demokratikus Konvenció is azzal áltatta magát, hogy megnyerik a nacionalista tábor rokonszenvét, ám a dolog fordítva sült el. Az RCD „üzenete” az volt, hogy lényegében a szélsőséges nacionalistáknak van (és volt!) igazuk, de túl „durván” fejezik ki magukat. Ám a műveletlenebb átlagválasztó és a rafináltabb értelmiségi számára egyaránt nem a stílus eleganciája a kérdés, hanem az, hogy a magyarság veszélyt jelent-e a románság számára, vagy sem. Ezzel a kérdéssel azonban az RCD nem nézett szembe.

„Az ellenzék támogatja a nemzeti gőgre alapozott izolacionizmust: az antikommunisták kezet nyújtottak a nemzeti kommunistáknak – állapította meg Dilema című szabadelvű értelmiségi lap az eset kapcsán. Az RCD nyilatkozata azt erősíti, hogy ellenfeleiknek mindig is igazuk volt a magyarkérdésben. A hatalmon belül feszültség volt Iliescu (és pártja), illetve másik oldalon a PUNR, PRM, PSM közt. Az RCD az utóbbiak oldalára állt, ezzel hitelesítette ultranacionalista hullámot: támogatja az 1989 utáni legreakciósabb kormányt. Ezek után az is elképzelhető, hogy Emil Constantinescu és társai az elnökválasztás második fordulóján a PRM–PSM–PUNR közös jelöltjét fogja támogatni csupáncsak azért, hogy végre legyőzzék Iliescut.”

Az alapszerződés-vita kapcsán egyedül a Petre Roman által vezetett Demokrata Párt jelentette ki világosan, hogy a román kormány külpolitikája nemzetáruló, és hogy a magyarok által ajánlott szöveg igenis elfogadható lett volna Romániának. A DP szerint egyetlen „veszélye” lett volna a szerződés aláírásának, éspedig az etnikai konfliktusok és félelmek csökkentek volna, ami befolyásolná az 1996-os választásokat, a nacionalista retorikának pedig kisebb sikere lett volna. E. Constantinescu ezzel szemben azt képzeli, hogy nacionalista propagandával válik versenyképessé a hipernacionalistákkal szemben. Nos ezek után, miután leghűbb hívei is kételyekkel küszködnek, nem sok esélye van a politikai küzdelemben az RCD-nek és elnökének E. Constantinescunak.                                     

• Külföld