Skip to main content

A demokratikus konvenció születése és bomlása

Vissza a főcikkhez →


A Romániai Demokratikus Konvenció (RCD) az ellenzéki pártok és szervezetek szövetségeként alakult meg 1991-ben. Fő és tán egyetlen sikere az 1992-es helyhatósági választások eredménye volt – a nagyobb városok többségében az RCD-s polgármesterjelölt győzött. E siker után viszont hideg zuhanyként érte a konvenciót az 1992-es általános választások eredménye, Iliescu fölényes győzelme az RCD jelöltjével, Emil Constantinescuval szemben.

Az RCD működési zavarai e kudarc után sokasodtak meg. A belső válság legfőbb oka azonban a szövetség összetétele: egyenrangú tagként vannak jelen komoly tömegbázissal és tekintélyes vezetőkkel rendelkező parlamenti pártok, társadalmi jellegű tömegszervezetek (Polgári Szövetség, volt Politikai Foglyok Szövetsége), tömegbázist és közismert vezető személyiséget egyaránt nélkülöző fantompártok, szervezetek (a volt forradalmárok egyik szervezete, a munkanélküliek egyik szervezete, a monarchista mozgalmak egyike stb.). Időközben az RCD-n belül aránytalanul megnőtt a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (PNTCD) befolyása: már-már az általa uralt „népfronttá” vált. Mindezt tetézte a pártokon belüli ideológiai és mentalitásbeli zűrzavar. A PAC mint állítólag modern liberális párt, toleráns kellene hogy legyen a kisebbségekkel szemben, mégis e párt követelte elsőként nem csupán az RMDSZ kizárását az RCD-ből, de a kapcsolatok megszakítását is azokkal, akik tárgyalni hajlandók oly eretnek gondolatokról, mint például az autonómia. Máskor E. Tocaci – volt Nemzeti Liberális, később PL–93-as, jelenleg független liberális szenátor – követelte a homoszexuálisok szigorú börtönbüntetését, hisz a homoszexualitás „ellentétes a hagyományos román ortodox felfogással”.

A régóta létező ellentétek egyre nagyobb nyilvánosságot nyertek az utóbbi hónapokban. Támadások, ellentámadások sorozata következett. A hegemóniát élvező PNTCD szabadulni kívánt a rebellis PAC, PL–93, PSDR-től de nem akarta kizárni s ezzel mártírrá avatni őket – az önkéntes kilépést viszont senki sem vállalta. Kompromisszumként az RCD vezetősége közölte, hogy akik március 15-ig nem írják alá az új szervezeti szabályzatot, önmagukat zárják ki a szövetségből. Elsőnek a Szociáldemokrata Párt, utána az RMDSZ és végül március 13-án, illetve 14-én a PL–93 és PAC is a távozás mellett döntött. A helyzet mégsem tisztult le, hanem tovább mérgesedett: a kilépőket azzal vádolják, hogy elárulták az ellenzéki egységet, s ezt a célból tették, hogy lepaktáljanak az Iliescu-rendszerrel.

A kilépett pártok régóta ellenezték E. Constantinescu újrajelölését az elnöki tisztségbe. Kiderült, hogy a lekarcsúsított RCD-ben sem ment épp döccenőmentesen újraválasztása az RCD március 21-i vezetőségi ülésén. Ez azt jelenti, hogy Constantinescu lesz újra az RCD jelöltje az 1996-os elnökválasztásokon: ő az egyetlen személyiség, akinek, a feltételezhetően Iliescu elleni küzdelemben esélye van bejutni a második fordulóba.        








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon