Szergej Kovaljov

Nyomtatóbarát változat

A dandárparancsnok kijelentette: nem akarom, hogy a katonák vére folyjon, nem engedek beljebb a városba senkit, jelenteni fogom a parancsnoknak, hogy a katonáknak ott az égvilágon semmi keresnivalójuk nincs.

31-én kora reggel, talán 6 órakor, a zászlóalj menetoszlopba fejlődött, hogy elfoglalja a Nyeftyanka folyónál kijelölt hadállást. 10 óra felé értünk oda. A katonák azt mondogatták: „Na most, biztos sokáig fogunk itt állni.” Három hónapig, vagy még tovább? Senki se tudta.

Egy óra se telt bele, már jött is a parancs, hogy induljunk tovább a város felé. Az első zászlóalj azt a feladatot kapta, hogy foglalja el a vasútállomás körzetét.

Hogy hogyan haladtunk előre? A zászlóaljparancsnoknál még rendes várostérképet se láttam. Igaz, volt pár tiszt, akik régebben itt Groznijban szolgáltak, azok mutatták az utat.

Két óra lehetett, mire a menetoszlop elhelyezkedett a vasútállomásnál. A felszerelés kaotikus rendetlenségben az állomás előtti téren maradt, anélkül, hogy védekezőállásba vonultunk volna, vagy a tankokat meg a PSZH-kat (páncélozott szállító harcjárműveket) valami hadrendbe állítottuk volna.

Kérdezem a dandárparancsnokot: „Minek jöttünk ide?” „A fene se tudja – feleli –, biztos mindjárt visszamegyünk, szilveszter van, mi a csudát csinálnánk itt. A lefegyverzés, ilyesmi, belügyi csapatok dolga.”

Fél óra múlva azonban heves tűz alá vettek bennünket, lőfegyverekből, gránátvetőkből. Sötétedett. Tovább lőttek bennünket. Egyre többen megsebesültek, mert a katonáink teljesen képzetlenek voltak, csak annyit tudtak, hogyan kell betárazni egy géppuskát, meg elsütni, és kész.

Meg kell mondjam, életemben először kerültem ilyen helyzetbe. Iszonyú volt. Hátborzongató. Amikor becsapódnak a lövedékek, ezek a gránátok, az épületek meg omlanak össze… Legalább öt vagy hat gránátvetőből tüzeltek egyszerre. Szóval egy rémálom volt, szörnyűség, minden oldalról lőttek, ahonnan csak lehet.

Éjszakára a zászlóalj behúzódott az állomás épületébe, amíg még világos volt, mert ott a fal tövében valahogy fedezéket lehetett találni. A lövés csak nem szűnt. M. ezredes akkor parancsot adott, hogy Tunguszkából lőjük a szemközti épületet.

Mi az a Tunguszka?

Légvédelmi löveg. Szóval tüzet nyitottunk arra az épületre, ahonnan a lövések jöttek, néhányszor megismételtük, aztán fedezékbe vonultunk. Én később mentem be az állomás épületébe. A harckocsikban senki se maradt, M. ezredes parancsára mindenki elhagyta, attól tartott, hogy felrobbantják őket, s akkor mindenki ott pusztul benne. Én vagy hat órán át ültem M.-mel a parancsnoki Csajka mellett, amiben a rádióállomás is volt…

23.40-kor robbant az első gránát közvetlenül mellettünk. Légnyomás ért, semmit se láttam, kicsit meg is sérült az arcom… Akkor mondta M., hogy menjünk be az épületbe. A legbiztonságosabb a két terem közti átjáró volt, ott ültem egy padon hajnalig. „El kell innen mennünk mihamarabb, különben mind itt esünk el” – mondtam M.-nek.

Mekkora volt a veszteségük?

Talán 30 sebesült, reggelre 5 vagy 6 halott. „Parancsot kell kérni” – mondja M. „Minek ide parancs? Utasítsd te az embereket, ültess mindenkit a PSZH-kba, sürgősen el kell vinni innen mindenkit.”

12 óra felé végre mégis kapcsolatba tudott lépni a parancsnoksággal. A törzsparancsnok még éjszaka közölte, hogy valószínű, deszantosokat dobnak le, mire M. azt felelte: „Ugyan már, mit akar itt deszantosokkal? Hogy tudnának leszállni? Teljesen körbe van véve a pályaudvar, a környék tele van orvlövészekkel, halomra lövik az összes deszantost, mint a verebet, még mielőtt földet érnének.” Most újból erősítést ígért, de az csak nem jött…

A katonák a sarkokba rejtőztek, a fal tövébe húzódtak. Délután 3 óra tájra maradt abba a lövés. A parancsnok egyre csak mondta nekik: „Ne lőjetek vissza, ne provokáljátok ki az újabb tüzet!” Négy órakor mondom: „Gyerünk, induljunk, míg újra nem kezdik a támadást”.  Csakhogy kis idő múlva megint megindult a tűz a gránátvetőkből.

Három harckocsink maradt, kettőt kilőttek, teljesen leégtek. M. kiadta a parancsot: „Hozzátok a PSZH-kat!” Az állomással szemben volt egy nagy, piros épület…

A szálloda…

…amögé vitték a PSZH-kat. Öt óra felé oda áthordtuk a sebesülteket. Az egyik PSZH-ba, amelyiket ugyan találat ért, de még működött, kezdtük bepréselni az embereket… amennyit csak lehetett. A raktérbe, a toronyba, felülre, mindenhova, ahova csak bírtuk. Annyi embert begyömöszöltünk, hogy nemhogy leülni, moccanni se lehetett. Mindenki azt hitte, megmenekültünk.

De hova menjünk? Fogalmam se volt. Ott ült mellettem egy főhadnagy, harckocsizó, azt mondja: „A sofőr biztos tudja az utat kifelé, elvégre befelé is ő vezetett.” Elindultunk. Az udvarokon keresztülvágva, a házak közt haladtunk, nem lőttek bennünket, még mindig az állomást tartották tűz alatt. Másfél kilométert haladhattunk előre, amikor egy útelágazáshoz értünk. Balra fordultunk. Erre valaki felordít: „Rossz irányba mész, jobbra kellett volna fordulni.” Legalább háromszáz métert megtettünk közben.

A katona gyorsan visszafordult, de a motor nagyon rosszul működött, ki-kihagyott. Én egyenesen a hüvelykivetőn ültem, aki mögöttem ült, a köpenyem szélébe kapaszkodott, ki mit ért. Nehezen haladtunk. Lejtett az út, balról valami park volt, csak jobb oldalon világított egy vagy két lámpa, így értük el azt a bajuszszerű elágazást.

De ebben a pillanatban tüzet nyitottak ránk egy gránátvetőből, de fogalmam se volt, honnan lőnek. Amikor eldördült az első lövés, a sofőr balra rántotta a kormányt, azt hiszem, a harmadik lövésnél a kocsi megpördült, nekivágódott az útpadkának. Én lezuhantam, egy ház lépcsője mellett tértem magamhoz. Kúszni kezdtem az épület mentén. Vagy 30-40 métert haladtam előre, aztán elrejtőztem, ott maradtam fekve.

Mi történt a PSZH-val?           -

A motor lefulladt, meg se mozdult. Mivel légnyomás ért, semmit se hallottam – egyébként is iszonyú állapotban voltam – minél hamarabb el akartam jutni valahová onnan. Amint elindultam, géppisztolytűz kezdődött. Két lépésnyire tőlem megszólal valaki: „Hé, te, katona, kelj csak fel gyorsan!” – és megbök a csizmájával. „Nincs nálam fegyver” – mondom, mire levetkőztettek, lecsatolták a szíjamat, meggyőződtek róla, hogy nincs-e nálam gránát vagy géppisztoly. Két tölténytár volt nálam töltényekkel, és kész. „Ki vagy? Mindjárt leszúrlak” – támadt rám Akbár, az, amelyik foglyul ejtett. „Nem is akarom titkolni senki előtt, hogy katona vagyok, alezredes” – mondom. „Ezer szerencséd van – mondta erre Akbár –, mert nagyon is kellesz a törzskarunknak, majd szépen mindent elmondasz, amit csak tudsz!”

18 óra tájban levittek egy pincébe. Fegyveresek fogadtak, volt ott egy sebesült is, egy orosz asszony kötözte éppen. Újabb és újabb fiatalemberek jöttek, kérdezgettek, néhányszor tarkón vágtak, lágyékon rúgtak, meg a lábamat ütötték… De tisztában voltam vele, milyen állapotban vannak ezek az emberek, úgyhogy rettentően örültem, és boldog voltam, hogy nem lőttek ott helyben főbe, és valahogy megmenekültem. Van Isten ezen a világon!

Kérdezték, miért nem lőttem egyszer sem a géppisztolyomból, mondom, soha nem is fogom használni. Golyóálló mellényt sem vettem magamra, csak az „Élj és emlékezz” imát rejtettem a köpenyembe, mondom, ez az ima kell hogy megmentsen, meg a kereszt a nyakamban, merthogy pravoszláv vagyok.

Aztán megjött Akbár is, beszélgetni akart velem. Teljesen sokkos állapotban voltam a légnyomástól, remegtem, vacogtam, egy szót se tudtam kinyögni. Akbár aztán nagy nehezen megnyugtatott, faggatni kezdett. „Ne félj, azt mondja, ha ott rögtön nem lőttek le, most már nem bántanak, kellesz a parancsnokunknak, mindjárt holnap kihallgatnak.”

Ott töltöttem az éjszakát a pincében, de ezután már nem bántottak. Kenyeret, teát is adtak. Tíz óra felé egy nyakkendős, feltűnően jól öltözött férfi lépett be, börzeke meg láthatóan nagyon drága kucsma volt rajta. Közölte velem, hogy másnap átvisznek a törzskarra.

Ma reggel hoztak ide, személyautón, persze őrizet alatt. A férfi, aki elöl ült, úgy mutatkozott be, hogy ő a második legmagasabb egyházi méltóság Csecsenföldön. A nevét nem árulta el. Akbár is ott volt, mielőtt elváltunk, megadtam neki az otthoni címemet. És megköszöntem neki, hogy elhitte, amit mondtam neki… Amikor ma keresztülmentünk a városon, az a kép, amit láttam, ami 31-ről 1-jére virradóra történt, úgy hatott rám, hogy… Nagyon nehéz megfogalmazni, amit gondolok: az a rengeteg vér, halott, sebesült mindenfelé! És akkor ma két órakor bejelenti a honvédelmi miniszter, hogy a várost bevették, ellenőrzik, s katonakonyhák élelmezik a lakosságot. De hát ez színtiszta hazugság! Szó sincs ilyesmiről!…

Azt mondja tehát, írásos parancsot egyáltalán nem kaptak. Van tudomása arról, hogy valaki kapott? Például a dandárparancsnoka?

A dandárparancsnok közvetlen, fizikai kontaktusban volt a hadtestparancsnokkal, ő, tudomásom szerint szóbeli utasításokat kapott. Láttam, hogy jó egy hete nyitottak egy hadicselekmény-nyilvántartási naplót, de hát mit tartottak volna nyilván, ha addig nem is volt semmiféle hadi cselekmény… Különben erre is szóban kaptunk utasítást. Aztán 29-én vagy 30-án néhány katonát meg tisztet buzdításul kitüntettek egy amolyan, nem is rendjellel, inkább egyszerű jelvénnyel: „A kiváló katonai szolgálatért.” Erre is a titkos vonalon kaptunk utasítást.

Egyébként a hadseregben a szabályzat szerint írásban adják ki a parancsot?

Igen, többnyire írásban…

Erre a mostani akcióra legalább szóban kaptak valamilyen instrukciót? Az világos, hogy bevonulnak a vasútállomás körzetébe, de aztán mit tegyenek? Például, visszalőjenek, vagy ne? És főként, hogyan fegyverezzék le az ellenfelet?


Nem, ilyen parancsokat egyáltalán nem kaptunk…

• Külföld