Milyen érzés szerb létére szerbek ellen harcolni?
Én nem a szerbek ellen harcolok, hanem a vak nacionalizmus, mondjuk ki kereken: a fasizmus ellen. Nekem Bosznia-Hercegovina a hazám. Itt élek 28 éve. Szarajevó polgára vagyok, mint bárki más: ezért kötelességem védeni, megmentem a szerb és a horvát nacionalizmustól. A fasizmus, ami ellen harcolok, persze nemcsak itteni jelenség, Zsirinovszkij előretörésének például közvetlen következményei is lehetnek térségünkben. Meg kell írnia: az, hogy itt polgárháború vagy vallásháború folyik: csak propaganda. Itt függetlenségi háború folyik, nemzetközi méretekben pedig a fasizmus feltámadása elleni küzdelem. Ezt kellene megértenie a világnak.
Nem érti?
Nem. Különben a Dávid–Góliát-harcban nem hagyná magára Dávidot. Nem verné ki a kezünkből a parittyát is a fegyverembargóval. Egyedül mi nem jutunk fegyverhez, hogy megvédhessük magunkat. Elismerem, ha nem lennének itt az ENSZ-csapatok, még keményebb világ lenne itt. Az amúgy is sokat próbált lakosság még többet szenvedne. De a „semlegesség” nagyon is egyoldalú eredményekre vezet. Különösen annak a fényében, hogy az ENSZ saját 816-os határozatát sem képes betartatni, amely Szarajevó, Szebrenyica, Tuzla, Bihács státusáról rendelkezik, s hogy körzeteikből ki kell vonni a nehéztüzérséget. Soha semmit nem tettek meg, hogy e városok polgári lakosságát megvédjék. A legutóbbi tíz nap, az úgynevezett ünnepek mérlege: 60 halálos áldozat, 500 sebesült. Huszonegy hónapja így megy nap mint nap. A modern hadtörténetben csak Leningrád ostroma volt ehhez hasonlatos. S ha már a történelmet idézzük: a mostani helyzet nagyon hasonlít a század harmincas éveihez. Amikor a Spanyol Köztársaságot cserbenhagyták az úgynevezett demokráciák, és kiszolgáltatták egy fasiszta diktatúrának, ahogy most bennünket.
Mekkora az esély arra, hogy Szarajevó „állni fog a vártán”?
Az áttörést, azt, hogy az agresszor elfoglalja a várost, a heroizmus akadályozza meg. Viszont mi sem tehetünk kísérletet arra, hogy átvágjuk az ostromgyűrűt. Nincsenek meg rá az eszközeink. A város körüli hegyekben egykilométeres szakaszra 35 ágyújuk esik. Összehasonlításképpen: a berlini csatában egy kilométerre 25 ágyú esett. A város körül 90 tankot vontak össze. (A keleti – a szerb – ellenségnek összesen 500 tankja operál a térségben, a nyugatinak – a horvátnak – ötven.) Nekünk összevissza száz ágyúnk van. Az egész bosnyák hadseregnek pedig ötven tankja, amiből csak kettő található a városban. Négy katonánkra jut egy modern puska. S a munícióval is takarékoskodni kell. Egyedül csak kézigránátot tudunk előállítani a városon belül. Egy kevés fegyverhez zsákmányolással jutunk.
Ha az ostromzárat nem is tudjuk megszüntetni, de eredményeket felmutathatunk: a háború első szakasza után 48 négyzetkilométer frontvonalat védtünk, ezt mostanra 78 négyzetkilométerre szélesítettük. A hadsereg morálja, szervezettsége egyre jobb, az ellenségé pedig egyre hanyatlik. Mi a szabadságért küzdünk. Azok közül, akik a hegyről lövöldöznek ránk, sokan itt születtek, a saját szülőhelyüket rombolják. Ennyi idő után kiszállhatott volna a fejükből a részeg gőz, amivel Milosevicsék elhódították őket, meg kellene érteniük, hogy testvéreiket gyilkolják. A háború eddigi veszteségmérlege a városban: 10 000 polgári halott, ebből 3000 gyerek. 25 000 katonánk esett el.
Miért ilyen tetemes a polgári áldozatok száma?
Mert a háború ellenük folyik. Nem tudnak áttörni a vonalainkon, s ezért bosszúból a lakosságot büntetik.
A boszniai kormány most jobban működik, mint a háború elején: elsődleges célja az, hogy diplomáciai síkon megteremtse a békét, a második, hogy a lakosság ellátását megszervezze, a harmadik, hogy védje a bosnyák hadsereg pozícióit. Véleményem szerint a kormány különösen a diplomáciai porondon végez kitűnő munkát: Európa megváltoztatta rólunk a véleményét.
Meddig tarthat még?
Számításaim szerint még másfél évig. Akkorra mindenki előtt megvilágosodik, hogy az Owen–Stoltenberg-terv alapvetően elhibázott. Egy új konferenciának kell reálisabb megoldást találnia. Ezen a Balkán országai ülnének össze. Európának megvan a saját baja. A felosztási tervekkel pedig csak azt bizonyítja, hogy nem ismeri azokat a multikulturális hagyományokat, amiről ennek az országnak a történelme és jelenlegi küzdelme szól. A kivezető utat magunknak, itt élőknek kell megtalálnunk. A rendezés egy részének a régi Jugoszlávia elemein – is – kell nyugodnia. Hiszen az működött.
Köszönöm a beszélgetést. Remélem, még találkozunk.
Én is remélem. A szabad Boszniában.
- Külföld [6]