Kőbányai János

Nyomtatóbarát változat

„A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából”
(Radnóti: Levél a hitveshez)

A hálókocsi kellemesen ringat végig az egykori Jugoszlávián, amelynek egykoriságára a nyílt pályán leállított szerelvényeken a morózus derengésben végigbóklászó-dörömbölő vasutasok, katonák, rendőrök és vámosok figyelmeztetnek – ez a mulatság útitársamnak újabb és újabb 20-30 márkás (dollár nem fogadtatik el: ez az új birodalom határának jele?) pecséteket jelent. És gyanakvó kérdéseket:

– Mit keresett Horvátországban?

– Zsidókat.

– Dobro – mondja, és legyint.

A jó kétórás késéssel Szkopjéba befutó vonatnál az ottani hitközség elnöke, egy középkorú mérnök vár. Bepréselődünk a kis Fiat 600-asába, és az épp friss eső mosta, ébredő városon keresztül a hitközségre hajtunk. A régi zsinagóga s a szomszédságában húzódó zsidó – többnyire kereskedők lakta – utcák a földrengésben elpusztultak. Egy modern lakótelepi ház emeletét foglalja el az új központ. A tágas előszobából irodahelyiség, tanácsterem és egy látszólag használaton kívüli imaterem nyílik. Itt helyezték el egy vitrinben az egyetlen megmaradt Tóra-tekercset, néhány szefárd stílusú héber betűs szőttest, egy menórát és néhány ünnepi gyertyatartót.

A tanácsteremben csupán egy, a környező hegyekben elesett, mélyfekete szemű zsidó partizánlány egyenruhás képe utal arra, hogy zsidók használják. Vendéglátónk kávéval kínál, és kihasználja a zavartalan pillanatokat, hogy izraeli lakásárakról, átváltási árfolyamokról és a terrorizmus veszélyének nagyságáról tájékozódjon. Hét- és tízéves kora között maga is ott élt, de a háborúban egyedül maradt édesanyja nem boldogult, ezért visszatelepedtek. A beszélgetés során az is kiderül, hogy ugyanazon a rozoga, jugoszláv zsidókat szállító, Kefalosz nevű menekülthajón érkezett Haifába, mint Tuvia.

Lassan benépesül a hitközség, és Tuvia megkezdi a „rendelést”. Szkopje még viszonylag szűz terület a praxisában, innen még csak nyolcan vannak „kint”. Az érdeklődőket fogadja, akik ha nem is döntöttek, de mérlegelik az alijázást. Főként idősek és a továbbtanulási lehetőségekben érdekelt huszonévesek. Először a papírokat kell ellenőrizni – jogosult-e a jelentkező az izraeli letelepedésre, majd arról beszélgetnek, hogy milyen reális esélyekkel vághatnak az új életnek. A tét maga az élet, nem valamiféle előnyök, javak. Ezzel tökéletesen tisztában van mindkét fél. Kinek lenne joga ilyenkor hasznossági vagy lojalitási szempontokat mérlegelni? A küldöttnek az a feladata, hogy minden zsidónak számító személyt – kritériumai messze megengedőbbek, mint a vallási törvényeké – egyenlő mértékben segítsen.

Biztosra csak egy öreg, gyermektelen házaspár jelentkezik, ami a befogadó országnak csak eltartási gondot jelent. Belgrádból is érkezett protekció: a bácsi igen aktívan részt vett a hitközségi életben. Bizonyára egy pótolhatatlan balkáni színfolt tűnik el vele: a vidám hangulatot árasztó öreg nekem franciául, Tuviának – aki előző életében ankarai katonai attasé is volt – törökül meséli ízes történeteit. Egy nyugdíjba vonuló ügyvéd már feliratkozott, de most haladékot kér.

Kimegyek a szomszédos, vallási funkciókat ellátó helyiségbe – csak RosHáSánákor és Jom Kippurkor használják, rabbijuk emberemlékezet óta nincs –, ahová a két, korombéli alelnök is megérkezett, és ánizspálinkával kínálnak. Egyikük sem gondol arra, hogy el kellene menniük, noha elismerik, hogy napról napra romlik a helyzet. Sikeresek a munkahelyükön: egyikük egy textilgyár gazdasági igazgatója, szakállas társa, Daniel Sámi computermérnök pedig egy nagyvállalat itteni részlegét vezeti. Tökéletes amerikai angolsággal beszél, a Thessaloniki Amerikai Egyetemen végzett, majd további négy évet Hollandiában tanult és dolgozott. Apja Thessalonikiből húzódott fel ide, családja egyedüli túlélőjeként. Daniel soha életében semmifajta megkülönböztetést nem érzett zsidósága miatt, s szerinte most sem fenyegeti veszély. Az iszlám fundamentalizmus itt a görögkeleti ortodoxokkal, azaz szerbekkel szemben definiálja magát. Gazdasági szempontból a helyzet itt jobb, mint Szerbiában, mert ide csordogál némi olaj, noha a görögök kényétől-kedvétől függően. Ha az etnikai ellentétek nem lennének vagy megoldódnának – a különválás előnyeit kihasználva –, hatalmas gazdasági fejlődés indulhatna meg Macedóniában.

Ha kitörne itt is a szerbek és a muzulmánok (itt: albánok) háborúja, akkor ennek a lehetőségnek néhány évtizedre befellegzett. Akkor el kell menni! De nem most! Annyival tartozik magának, hazájának, hogy addig nem megy el, míg szükség van rá. Az öldöklésben miért is állna bármelyik oldalra? Abban nem tud, nem lehet részt venni. Hová?

Ha a hazáján kívül valamelyik országhoz köze van, az Hollandia. Oda köti ifjúsága, ott élnek barátai; bizonyára segítenének a befogadásban, ha minden kötél szakad. Vagy Magyarország.

Felesége újvidéki magyar, s az asszony révén sokat járt Magyarországon az ő rokonainál. Bellával, a feleséggel délután ismerkedtem meg, a szkopjei missziós villámlátogatás befejező programján, amikor Tuvia a hitközség egész tagságának tart előadást az izraeli letelepedés lehetőségeiről és mikéntjéről. Tizennégy éve él Szkopjéban, jól érzi itt magát, két lánya jól beszél, olvas magyarul, gyakran járnak a nagyszülőkhöz Újvidékre s onnan Magyarországra.

De most egyre nehezebb. A rengeteg határellenőrzés, igazoltatás nemcsak megnehezíti az utazást, de el is veszi tőle a kedvüket. Jó fél éve a benzinembargó miatt már amúgy is szinte lehetetlen utazni. Persze még mindig szerencsésebb helyzetben van, mintha Horvátországban élnének a szülei, mert oda be sem tehetné a lábát. S már „Görögbe” sem járhatnak át, mint régen; legalább minden hónapban egyszer egy hétvégére. A tér, mint a hurok, veszedelmesen szűkül. Az asszony pesszimistábban látja a helyzetet, mint a férje, talán azért is, mert nem itt született, s mert angol–német szinkrontolmácsként az itteni ENSZ-missziónál dolgozik, s így több információval rendelkezik, mint az átlagpolgár. Szerinte a háború előbb-utóbb itt is ki fog robbanni. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a görög polgárháború során több tízezer ottani macedón talált itt hazát, majd mindenkinek van odaát rokona. Földje, háza, amit visszakövetelne. Görögország fél egy önálló Macedóniától. Az ENSZ-megfigyelők nem egyszer észleltek határsértést vagy fenyegető csapatösszevonásokat. S tőlük függenek a szállítások, mi jöhet be, és mehet ki az országból. De azon is sok múlik mennyire vannak a szerb erők lekötve Boszniában. Lehet, hogy a nyugodt felszín csak a látszat, s nemsokára ők is sorra kerülnek?

Mindenesetre ha kitör a háború: Újvidékre mennek a szüleihez. S ha az sem tartható: Magyarországra. Az öccse már megtette ezt a lépést: már egy Budapest-környéki községben tanít.

A délutáni gyűlésre a száznyolcvan fős hitközségből ötven-hatvan ember jött el, s ez Tuvia szerint a helyzet komolyságára mutat. A bevezető előadást jól begyakorlott: sztereotip szöveggé koptatta a helyzet: Izrael nem ígér Kánaánt. Sőt. Rengeteg lemondást, s az első három évben bizony depressziót, keserves pillanatokat, amikor megbánják döntésüket. Maga az ország is súlyos problémákkal küzd, ez senki előtt nem titok. A biztonság mindenekelőtt: minden hadköteles férfinak évi egy hónapot kell katonáskodnia. Infláció van és munkanélküliség, most fogadtak be félmillió oroszt. Mindennek ellenére: egy zsidónak az alija a jövő. A gyerekeknek mindenképp. Olyan helyen gyökeresedhetnek meg, ahonnan az idők végezetéig már nem kell továbbmenni. Gondoljanak arra, hogy a háború minden pillanatban kitörhet, s akkor nincs mit keresniük itt. Most még nem késő. Nehogy úgy járjanak, mint a szarajevóiak, akiknek szintén egy, a maihoz hasonló gyűlésen megmondta, hogy mire számíthatnak: nem hallgattak rá, vagy csak későn, s beteljesedett rajtuk a végzet. Ő, mint Izrael állam képviselője, kötelességének érzi, hogy figyelmeztessen a veszélyre. A zsidókkal – éljenek bárhol – nem fordulhat még egyszer elő, hogy felkészületlenül hagyják sodortatni magukat az eseményekkel.

A magába szálltan hallgató közönség elhelyezkedése majd reakciója is utal a sorsfordító felvetéssel szembenéző generációs különbségekre. Az asztal végén, karéjban a fiatalok tömörülnek, s kérdéseik a tanulással, kollégiumi elhelyezés lehetőségeivel, ösztöndíjakkal és a katonai szolgálattal kapcsolatosak. A termet uraló összetolt asztalsor derekán az időseket a nyugdíj átválthatósága, az öregotthonrendszer s az ittmaradó családtagokkal való kapcsolattartás, a családegyesítés jövője érdekli. A középnemzedék, az aktív keresők, családfők szétszórva, az asztaloktól kissé távolabbi székeken helyezkednek el, mint akik itt is vannak, meg nem is. Nem szólnak, nem kérdeznek. Az induló és a leélt élet között: az igazi felelősség, döntés az övék.

Találkozom még egy magyarral: Jovan Pasty Jánossal, az itteni színház balett-tagozatának szólótáncosával majd balettmesterével, jelenleg – hetvenéves – nyugdíjasával. A Bácskában született, a negyvenes évek végén a belgrádi színházból hívták ide. Innen járta be a világot: tanult vagy vendégművész volt Moszkvában, Párizsban, az USA-ban, Németországban. Ide tért vissza, itt telepedett le. A kis kétszobás lakása, jól megválogatott magyar, szerb, német és francia könyveivel: ez minden, amit egy sikeres pálya során összegyűjtött. Tíz éve csak olvasgat, sétál, bejár a színház klubjába, ahogy elképzelte. Ennek az életnek most vége lesz. Ha itt elkezdődik a gyilkolás, akkor mi lesz vele? Hova meneküljön? Ki védi meg? Az utóbbi években húzódott ide, a szkopjei zsidók közé, hogy ne legyen egyedül az ünnepeken. Kedves, derék emberek, jószívűek. De köztünk maradjon; mégsem olyanok, mint mi, askenáziak. Nem kultúráltak. Nem imádkoznak, pedig de jó lenne imádkozni, mint gyermekkorában. S amint hallja, mindnek megvan a terve, hogy hová szaladjon. Neki nincs senkije. Feleségétől régen elvált, aki meg is halt azóta. Lánya egy szerbhez ment férjhez, egy vad nacionalistához, előbb lássa őket, mint a háta közepét. Ha kitör a háború, el fog pusztulni a könyveivel együtt. Csak egy megoldás lenne: Magyarország, Pest. Ha valamilyen úton-módon elcserélhetné amije van, Pestre. Például egy külkereskedelmi vállalat, amelyik itt nyitna irodát… Jó helyen fekszik a lakás, a város szívében, a kábeltelevízió is be van vezetve. Nem segítenék benne?

– Ha igaz a veszély, amit érez – válaszolom –, ugyan ki szeretne itt irodát nyitni, s még akkor is egyszerűbb bérelni. Megígérem: a riportban szerepelni fog. Hátha.

– A feladatomat teljesítettem – mondja Tuvia –, amikor épphogy elérve a Belgrádba tartó éjszakai vonatot, elvackolódunk a hálókocsiban. Figyelmeztettem őket. Most rajtuk a sor. Négyen-öten jelezték, hogy komolyabban érdekli őket, amit mondtam, a törökül tudó öreget és feleségét már a jövő hónapban utaztatom. Legyint, ők sem különbek, mint mások: egy perccel előbb sem mozdulnak, mielőtt a házuk ég. Ne legyen kellemetlen a határváltás, mint idefele jövet, nem alszunk el a többfelvonásos ellenőrzésig, hanem arról kérdezem: hogyan lesz valakiből sliah? (Ez a szó egyébként ugyanabból a gyökből származik, mint a messiás: jelentése  „küldött,  segítő”,  ebből  alakult „megváltóvá”.)

1934-ben született egy bácskai városkában. A szülei gazdálkodók, malmosok voltak. Az apját korán elveszítette, az anyjával és a bátyjával Budapesten úszta meg a Vészkorszakot, ő egyedül bujkált Rákoshegyen. Negyvenöt év után jött ide először vissza, a három fia unszolására. A gyerekeket lenyűgözte a város szépsége, különösen a kék Duna – számára az továbbra is piros maradt a belődözött zsidók vérétől. A háború után visszatértek Jugoszláviába, majd az első adandó alkalommal Izraelbe alijáztak. Milyen jó hasznát vette a jó hosszú nyelű, bácskai kapának, amit magával vitt: egész Izraelben nem akadt alkalmas fa ilyen hosszú nyélre. Könnyebben és eredményesebben ment vele a munka a mosávban, ahol új életét kezdte. Paraszt lett. A katonaság után korán nősült, kiépítette gazdaságát. A Sínai-háborúban olyan égési sebet kapott, amely lehetetlenné tette, hogy huzamosan dolgozzon napon, ezért visszament a katonasághoz. A hatnapos háborúban egy tankezred parancsnokaként ő foglalta el Bir Gafát, s a Sínai-félszigeten maradva évekig harcolt az úgynevezett „Kifárasztó háborúban”. A Jom Kippuri-i háborúban dandárparancsnokként ő biztosította és fedezte azt a hídfőállást, amelyen keresztül Ariel Saron átkelt a Szuezi-csatornán, és lehetővé tette az egyiptomi harmadik hadsereg bekerítését, ezáltal visszanyerve a szerencsétlenül indult háborút.

A merész, de kétséges akció hajnalán a csatornaparton Saron bemutatta tervét Mosé Dayannak, aki áldását adta rá. A hadügyminiszter kiszállt a dzsipből, s amikor a jelentését befejezte, ezt mondta:

– Idefigyelj Tuvia. Most és az elkövetkező pár napban a te kezedben van az egész izraeli nép sorsa. Úgy vigyázz!

– Ami tőlem telhet; megteszem. Amíg én élek, a helyemen maradok.

Közvetlenül a tábornoki kinevezése előtt kérte leszerelését: nagyrészt azért, mert a Jom Kippuri-i háborúban tapasztalt, sok vért követelő hanyag fölkészülés miatt senki sem volt hajlandó levonni a helyzetből a szükséges konzekvenciákat. Nem akarták elengedni. Parkolópályaként fölajánlották az ankarai katonai attasé posztját. Elfogadta. Három szép évet töltött ott. A fiai megtanultak franciául. A libanoni háború megmutatta számára: nincs helye tovább a hadseregben. Leszerelt, s egy barátja hívására a Hamasbir (a legnagyobb izraeli áruházlánc) fiókjait igazgatta közel tíz évig: előbb Askelonban – itt építette föl a házát –, majd Jeruzsálemben.

Az új vezérigazgatóval azonban nem értett szót. Fölhívta egyik tiszttársát, aki az egyik minisztérium államtitkára volt.

– Küldj be életrajzot.

– Tudod ki, te felfújt hólyag!

Telefonált a Szohnuthoz.

– Két hét múlva  utazol Budapestre – hangzott a válasz.

Kiesett a magyar dolgokból. Míg édesanyja élt, ha meglátogatta, elolvasott nála egy Új Kelet-cikket, vagy elkísérte egy magyar klubba. Volt, hogy évekig nem ejtett ki egy magyar szót, noha a felesége is Bácskából származik. Most újratanulja a magyar nyelvet, és ha van egy szusszanás ideje: magyar történelemkönyveket olvas. Igaz, nem lett tábornok, de a katonái közül nem egy elérte ezt a fokozatot, sőt vezérkari főnök is akadt közöttük. S az is felér egy díszes váll-lappal, hogy a szarajevói zsidók kimentéséért beírták nevét a Keren Kájemet (az Izraeli Földalap) aranykönyvébe.

(A riport befejezése lapunk következő számában.)

• Riport