Nagy terjedelmű, szép kiállítású könyv. Interjúk gyűjteménye, de ennél – mint a címe is mutatja – nyilvánvalóan több. A „szubjektív” minősítést maga a szerző indokolja sokféle szemszögből. Tegyük hozzá, amit ő kifelejt: leginkább persze az interjúalanyok szubjektivitása színezi át a könyvet. Ők itt a játékosok, a kérdező csak játékvezető lehet, aki, ellentétben az épp kérdezettekkel, véleményét érzékeltetheti ugyan, de számára tilos a szubjektivitás.
A kritikusnak egyáltalán nem tilos, ő saját véleményét mondja. Az interjúkészítő is megteheti, rendkívül korlátozottan, ez a műfaj ugyanis a kérdezett véleményét van hivatva tükrözni, kevéssé a kérdezőét. Talán ezért is, nem igazán szeretem az interjúkat. „Nagy írók műhelyében?” Csak a mű, a vászonról látható mű a fontos, gondolom olykor finnyásan. Hogy magyarázza maga az alkotó? A gyártási, elkészülési körülmények? Vagy életrajzi vonatkozások? Mind lehet színezőelem, de csak a mű felel magáért.
A film eleve ipar is. Ezért vajon fontosabb, hogy működik a háttérmasinéria? Nemcsak maga az elkészült mű számít, hanem a háttere is? Régi vita, s az igazi kritikus talán jól teszi, ha egyesegyedül a vásznon látható képre figyel. De ez szűkös, puritán álláspont. André Bazin kiváló beszélgetéseket készített nagy rendezőkkel, a híres francia filmfolyóiratok legjobb szerzői, Rohmer, Truffaut, Rivette éles szemű kérdezők is voltak.
Zsugán István harminc év alatt végtelen fegyelemmel kérdezett. Végtelen tisztességgel és bravúros ravaszsággal. Nem lehetett mindenről beszélni, s amiről lehetett volna, arra sem akart mindig rákérdezni. Általában ez volt a gyakorlata. Különös érzékkel őrzi meg a három lépés objektivitását, és még szerencsésebb adottsága az empátia, az alkotás, az alkotói szándékok szinte belső átélése.
Páratlan interjúgyűjteménye, ha nem is önálló filmtörténet, több másodlagos „segédkönyv”-nél: nélkülözhetetlen alapmű.
Zsugán harminc éve „jelen van” a magyar filmszakmában. Ez a szakma kicsiny, mindenki ismeri egymást, Zsugán persze harminc éve mindenkit. A filmsajtó szürke eminenciása? Ostoba jelző, de nem tudom, miféle pontosabbat keressek. Ő az a bizonyos „feddhetetlen”, aki – elképesztő –, minden korabeli kérdését és szavát ma is vállalhatja. Sokak számára rejtély, miért, s hogyan lett az Új Magyarország rendszeres kritikusa. A puritán, feddhetetlen Nagy Lajos jut eszembe a jelenség magyarázatához, ő írt alig szalonképes jobboldali lapokba is, de minden ott megjelent szava és sora érvényes. Zsugán azt érte el, hogy a napilapkritikák közül az Új Magyarország filmkritikai-átlagszínvonala magasabb lett, mint a többi napilapé.
Anyagismerete, háttértudása lenyűgöző. Az csak természetes, hogy szinte többet tud interjúalanyáról, mint maga a kérdezett. De nem mutatja, nem tolakodó. Vívó és sebész egyszerre. Nem vizsgálóbíró, nem állami rendőr, inkább magándetektív.
Időrendi sorrendben következnek a kötet darabjai. „Fontos odafigyelni a beszélgetések végén olvasható dátumokra! (…) A magyar filmesek és közönségük között kialakult valamiféle sajátságos cinkos kapcsolat: a képsorok közötti, mögötti kommunikáció jelbeszéde. Minden korabeli felnőtt néző pontosan tudta például, hogy Jancsó Miklós Szegénylegények című alkotása miről szól valójában; de ha valamely hazai hírlapíró vagy kritikus azt akkor leírja róla, az egyet jelentett volna egy remekmű garantált betiltását »eredményező« följelentéssel…” – olvassuk a könyv bevezetőjében.
A rendezőkkel idő múltán újra találkozunk, s ez a legérdekesebb – öregszik, változik, monomániásan ugyanazt mondja, avagy ellentmondásra bukkanunk, burkoltan visszavon, megtagad, átfogalmaz. Közben ismerőssé válik. Időutazást teszünk, állandó útitársakkal. Zsugán figyelmesen hallgat, aztán hideg udvariassággal valami kegyetlent kérdez. Ez a dolga, de kevesen tudják olyan pontosan, mint ő.
Visszatérő gondolatok, kérdések: elsősorban az értetlennek vélt kritikai visszhang. Főleg Mészáros Mártánál vagy Jancsónál. „Világsiker – kontra kritikusok” – ez a könyv egyik legérdekesebb és legkeményebb interjúja. A beszélgetőtárs Mészáros Márta, akinek Örökség című francia kooprodukciós filmjét nagyon rosszul fogadta a magyar kritika, s e fogadtatás kapcsán nem először és nem utoljára mondja el rendkívül elmarasztaló véleményét a hazai kritikusokról. „Hamis, közhelyes, helyenként direkten szájbarágós dialógusok” – mondja Zsugán, megcáfolva saját előítéletemet, miszerint a kérdező csak untermanja vagy csak tolmácsolója lehet az alkotó önmagáról vagy önmaga művéről elmondott véleményének.
Mintha csak erre válaszolna Jancsó a kötet más helyén.
„Mi a véleménye arról a filmeseink által gyakorta hangoztatott vádról, mely szerint »a magyar kritika nem támogatja a magyar filmet«, »értetlen kritikusok elriasztják a közönséget a magyar filmektől« stb. stb?” – kérdi Zsugán, mire Jancsó így felel:
„Gyermeteg gondolkodásra vall, ha valaki a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonít a kritikának. Mindegyik vélemény egy-egy ember véleménye. Vannak okos kritikusok és buta kritikusok – aminthogy vannak jó rendezők és rossz rendezők.”
S most már a kötetbeli rejtett vagy nyílt vitától függetlenül hadd tegyem hozzá: Mészáros Márta első alkotását a legnagyobb melegséggel és lelkesedéssel üdvözölte a magyar kritika értékes része, majd évek múltán a Napló-trilógiának az első két részét valóban a remekműveknek kijáró elismeréssel.
Ugyanilyen vissza-visszatérő „panaszpont” vagy „ütközési kő” a magyar filmek alacsony nézőszáma. Figyelemre méltó Szabó Istvánnak, még óriási közönség- és kritikai sikerű Mefisztója előtti véleménye (az 1978-as Bizalom kapcsán).
„A filmkészítés… – éppen személyessé válása folytán – már ugyanúgy kerül kapcsolatba a közönséggel, mint minden más művészet; tehát nem minden film jó a közönség minden rétegének; és ami nagyon sokaknak »jó«, az nem biztosan jó film. (…) Még sohasem hallottam kiadói vagy könyvterjesztési szakembert a miatt sopánkodni, hogy Thomas Mann vagy – mondjuk – Pilinszky köteteit kevesebben vásárolják, mint a krimisorozatokat.”
Érdekes az 1978-as év. Kifulladóban a magyar film, de még művészi igényt és anyagi lehetőségeket tekintve is hatalmas produkciók készülnek ekkor és ezután, például a már említett Mefisztó, vagy a Csontváry és a Psyché.
Közben változik, döntően átalakul a magyar film. Zsugán időrendben haladva körülbelül a Grunwalsky–Bódy Gábor életkorú nemzedék műveit és gondjait tudja utoljára igazán és hitelesen belülről látni. A Jancsó-interjúk mellett példaadóan izgalmas volt hosszú beszélgetése Zolnay Pállal, s most (később) ugyanilyen kimagasló értékű 1980-as beszélgetése Bódyval (A filmnyelvi kísérletektől az új narrativitásig).
Nem csupán a statisztika miatt érdemes összeszámolni, melyik rendező hányszor szerepel. Legtöbbször Jancsó Miklós, ennek a filmtörténeti korszaknak vitathatatlanul legnagyobb egyénisége. 1989-től, épp Jancsó egy újabb korszakának jellegzetes darabjához, a Jézus Krisztus horoszkópjához érve megváltozik a kötet hangneme is. Nemcsak a tegező forma révén, bár nyilván emiatt is más hangsúlyok erősödnek fel, és más lesz az interjú hangulati töltése. De nemcsak ezért. A rendszerváltozás – enyhe túlzással – jobban megváltoztatta a magyar filmgyártást, mint a magyar társadalmat, s ennek előjelei ekkor már érezhetőek.
Olyan rendezők kerülnek ekkor Zsugán érdeklődésének szemhatárába, mint a pótolhatatlan munkát végző „titkos filmkészítő” Ember Judit, a formai kísérleteit puritán monomániával folytató Grunwalsky Ferenc. Ha nem is életkori adataik miatt, hiszen ma már a középnemzedékhez tartoznak, mégis a magyar film közeljövőjéről van itt szó. Filléres gondokról, visszhangtalanságról, kényszerű vagy önkéntes videokísérletekről, pénz nélküli, amatőr módszerekről és professzionista, igazi tehetségekről.
Zsugán a bevezetőben mentegetőzik, hogy gyűjteménye – részben a véletlenek vagy a rajta kívül álló okok miatt – nem teljes: hiányzik belőle olyan nagy alkotó, mint Radványi Géza vagy Szőts István. E két mester azonban az 1964 előtti korszakhoz tartozik, az olvasó talán jobban hiányolja a magyar kommersz meghatározóan jelentős sikeremberét, Keleti Mártont – nélküle nincs, nem létezhet bármennyire „szubjektív” magyar filmtörténet sem. S érződik az elsietett pótlásigény, hogy ha már sem az olykor kedvvel nyilatkozó Bereményi Géza, sem a rendkívül nehezen szóra bírható Fehér György vagy Jeles András nem került a kötetbe, akkor a legújabb magyar film egy másik meghatározó személyisége, Gothár Péter belekerülhessen. A vaskos kötet legtöbb interjúja a Filmvilágban jelent meg, utólagosan is nevetségessé téve azt a vádat, hogy az a szaklap „nem támogatta” a magyar filmeket… A Gothár-interjú az egyetlen, amely nem folyóiratnak készült, hanem e könyv számára, sajnos mind információit illetően, mind mélységben és érdekességét tekintve el is marad a könyv roppantul magas színvonalától.
Az Osiris–Századvég Kiadó gondozásában és Zalán Vince szerkesztésében megjelent szép könyvnek riasztóan magas az ára. De remélem, így is sokunk polcára odakerül, s minden közkönyvtárban ott a helye. Mindenesetre jól teszi, aki a most kezdődő Filmszemle előtt-alatt-után fellapozza. A magyar film legnagyobb korszakának krónikája.
És a magyar film történetének eddigi legélőbb, legalaposabb összefoglalása.
- Kultúra [6]