Kántor Péter

Nyomtatóbarát változat

Na végre túl vagyunk rajta, a Holocaust 50. évfordulóján. Fel lehet lélegezni, el lehet felejteni ezt az egész iszonyatot. Egyébként is: lassan kihalnak a maradék érintettek, akik csinálták, és akikkel csinálták. Történelemmé válik ez is: Muhi puszta, Mohácsi csata, Waterloo, Auschwitz. Majd a könyvekben lehet olvasni róla, már akinek kedve van az ilyesmihez.

Én nem tudom, hogy kedvem volt-e megvenni Primo Levi két kisregényét. Azt hiszem, nem kedv volt ez. És nem is kötelességtudat, vagy nem csak az. Nem vagyok olyan kötelességtudó. Azt hiszem, érdekelt ez a könyv, akármiért.

Ember ez? Igen, mindig mindenben ez érdekel. Az ember. Hogy milyen. Milyen ez – az ember? Primo Levi, a maga tapasztalatából, hoz néhány példát. De nála a cím mást jelent. „Gondoljátok meg: ember ez, / Aki itt küszködik a sárban, / Aki nyugtot nem ismer, / Töri magát a fél kenyérért, / Ki egy igenbe, nembe belehalhat?” Nála a címbe ez foglaltatik: emberrel ilyet tenni nem szabad! Mégis, emberek ilyet tettek emberekkel. Így viselkedtek. Természetesen az abnormális körülmények és viszonyok abnormális reakciókat szülnek. És ez vonatkozik kínzóra és kínzottra egyaránt. A felelősségük persze nem azonos. Felelőssége csak a kínzónak van. Ez a kínzó privilégiuma. De kínzó és kínzott egyaránt ember. És ez több mint kínos. Ez tény.

Mi pedig most elmegyünk kirándulni, vacsorázni, koncertre, moziba, Japánba, Indiába. Mehetünk akárhova, csinálhatunk akármit, ez elől – az ember elől – nem menekülhetünk. És talán ez a magyarázata annak, hogy Primo Levi negyvenkét évvel a szabadulása után leugrott torinói házának negyedik emeletéről. Így most nekünk kell helyette is tovább szégyenkeznünk, valahányszor sérelem szemtanúi vagy elszenvedői vagyunk, leszünk. (És közben úgy élnünk mindennap, mintha ez volna életünk utolsó napja. Hogy képesek legyünk felfogni az élet határtalan tökéletességét. Mondta Dosztojevszkij. Nem könnyű. Mondta a Kiss Feri.)

„Előbb-utóbb mindenki ráébred, hogy tökéletes boldogság nincs, de kevesen gondolkodnak el az ellenkezőjén: hogy tökéletes boldogtalanság se létezik. Mindkét véglet elérésének útjában ugyanolyan természetű akadályok állnak, s ezek a mi minden végtelenséggel szembeszegülő ember voltunkból következnek. Akadályozza mindig tökéletlen jövőbe látásunk, melyet hol reménynek, hol a holnap bizonytalanságának nevezünk. Akadályozza biztos halálunk, amely minden örömünknek, de minden bánatunknak is korlátot állít. Akadályozzák az óhatatlan hétköznapi gondok, melyek ugyan minden tartós boldogságot kikezdenek, de a bennünket fenyegető csapásokról is jótékonyan elvonják a figyelmünket, s töredékessé, azaz elviselhetővé teszik őket tudatunk számára.” Ezek Primo Levi gondolatai, melyeket kapaszkodóul hátrahagyott nekünk.

A Fegyvernyugvásban pompás képeket rajzolt a háború végét követő zűrzavaros időszakról Lengyelországban és Oroszországban; különböző nemzetiségű felejthetetlen alakjai egyszerre mesebeliek és valóságosak, mint néha különös fényviszonyok idején az egész élet. Kitalációról szó sincs: amit olvasunk, az mind megtörtént, mindenki igazi a történetben.

„Egy éjszaka Sztárije Dorogiban elszabadult a pokol: üvöltözés a hálókban, ajtórugdosás, oroszul, olaszul és tört németséggel kiadott parancsok. Egy-kettő, öltözni, és sorakozó. Eltelt fél óra, egy óra, és nem történt semmi. A legképtelenebb feltevések jártak szájról szájra: az oroszok fasisztákat keresnek; azt vizsgálják, van-e közöttünk tripperes; kolhozmunkásokat toboroznak; szakembereket keresnek, mint annak idején a németek. Aztán jött egy olasz nagy vidáman. – Pénzt adnak! – szólt oda, s egy köteg rubelt lobogtatott a markában.”


És Tyimosenko marsall hozza a hírt az olaszoknak, hogy végre hazamehetnek. Egy Fiat 500-as A-n, egy ütött-kopott, rozsdás Topolinón érkezik. „Az ember a szó szoros értelmében nagyobb volt, mint az autó, érthetetlen, hogy fért el benne. Amikor földig érő fekete köpönyegét a fából készült, hosszú, merev váll-lapokkal a nyakába kanyarította, hátulról nézve egy egy méterszer kétméteres monumentális négyszögnek látszott. Ez az égi hírnök, aki egymagában utazgatott a sártengerben egy ósdi kocsironcson, személyesen Tyimosenko marsall volt.”

Itt akár be is lehetne fejezni a Primo Leviről és a két könyvéről szóló ismertetést. Csonka így is, úgy is; ki mondja meg, hogy mi a legfontosabb?

A legfontosabb, hogy maradjon valami az emberből – az embernek.

„Hurbinek egy semmi volt, a halál fia, Auschwitz fia. Körülbelül háromévesnek látszott, egyikünk sem tudott róla semmit, nem beszélt, és nem volt neve; ezt a furcsa nevet, hogy Hurbinek, mi adtuk neki, talán valamelyik nő, aki így fordította le azokat az artikulálatlan hangokat, melyeket a kicsi olykor-olykor hallatott. Deréktól lefelé béna volt, sorvadt lába csont és bőr, de a szeme félelmetes elevenséggel villogott, tele kérdéssel, állítással, kitörni vágyással, szabadulhatnékkal a síri némaságból. …Hurbinek, a névtelen, akinek kicsi karján is ott kellett éktelenkednie az auschwitzi tetoválásnak, Hurbinek 1945 márciusának első napjaiban meghalt – szabadon, de megváltatlanul. Semmi nem maradt belőle, csak ezek a sorok.” Semmi. Csak ezek a sorok.

Ezek a sorok.

• Kultúra