Kántor Péter

Nyomtatóbarát változat

Nem tudom, másnak mit jelent ez a gyűjteményes kötet, melyben megtalálható Kormos István minden verse (kivéve a gyerekeknek írott és gyereknek-felnőttnek egyaránt gyönyörűséget szerző verses meséit), a vele és az általa készített összes interjú, beszélgetés, valamint a költőkről és könyvekről írott „ajánlólevelei” – nekem visszapillantást a saját húszas éveimre. Vagy pontosabban: időutazást a hetvenes évekbe, ami régen volt, amikor még minden más volt. Volt a Móra Könyvkiadó a New York Palotában, és volt a Kormos Pista a pulóverében a Mórában, és mi voltunk a fiatal költők, igen, igen, akik bejártunk hozzá – bejártunk egy felnőtt költőhöz, aki mellékesen szerkesztő is volt, és nem tudtunk betelni vele, hogy nem érezteti velünk, hogy a villamos megtelt. Hogy ő nem azért áll az ajtóban, hogy utunkat állja, hanem hogy beeresszen minket. Ma, nemzedéki folyóiratok és fiatal szerkesztők idején nehéz elképzelni, hogy milyen volt húsz-huszonöt évvel ezelőtt belépni egy fiatal költőnek egy szerkesztőségi szobába. Mint egy csizmás, gatyás Toldinak Lajos király udvarába. És akkoriban minden udvar és udvartartás az örökkévalóság jegyében regnált.

Fiatal költő voltam. Szerkesztőségekbe kellett járnom. Szerettem volna, ha leborulnak előttem az udvarbéliek, és képtelen voltam leborulni előttük. Ha legalább befogadnának!… Nem úgy néztek ki, mint akiknek ez a szívük vágya. Csak lehetne normálisan viselkedni! De mi az, hogy normálisan? Kormos István tudta! Szerencséje volt annak, aki vele találkozott. Szerencsém volt: találkoztam vele.

Volt Kormosnak egy világnagy trükkje: szerette a fiatalokat. És valahogy minden irigység nélkül. De hát miért is irigykedett volna? Nem volt öreg ő sem. És mert sokat csavargott életében, és többet tudott az ideiglenességről, mint a megállapodottságról, jól megértette azokat, akiknek még nem volt berendezett háza, élete. És volt benne még valami ritka vonás: őszintén hitte, hogy ha nem is mindnyájan akkori fiatal költők, de sokan a seregből méltó utódai vagyunk, leszünk a nagy elődöknek. Ahogyan kortársai közül Adyként tisztelte Nagy Lászlót. Látta Weöres Sándorban az élő klasszikust. Természetesnek vette, hogy nekünk is helyünk lehet a magyar költészet csarnokában. Mintha az örökkévalóság csak karnyújtásnyira lenne. Ámbár saját magát illetően nem voltak nagylelkűségi rohamai. Amikor magáról volt szó, pontosan tudta, hogy senki nem ajándékozhat senkinek maradandó hírnevet. Azt csak a versek szerezhetik meg. Nadányi Zoltánt emlegette ilyenkor. Olyan formátumú költőnek tartotta magát. Persze nagyon szerette Nadányi költészetét. És Nadányi is a szerelem költője volt.

A vallomásai és a könyvajánlásai utaztattak vissza a múltba. Ahogy olvastam – újra olvastam – a korábban már olvasott interjúkat, szövegeket, egyre erőteljesebben éreztem, hogy megcsap a múlt idők szele. Egy korszak, amit nem a könyvekből ismerek.

Közhely, hogy az ötvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig egész irodalmunk, egész irodalmi életünk agyon volt ideologizálva, politizálva. Nem közhely, de tény: mindenkit vagy majdnem mindenkit eltorzított ez, még ha egyesek élvezték is, míg mások szenvedtek tőle, és voltak haszonélvezői és voltak kárvallottjai ennek a helyzetnek. És még az olyan nyitott szellemek sem menekülhettek ez elől, mint Kormos István. Mikor másodszor-harmadszor olvasom tőle (fiatal költőkről szólván) dicséretképp, hogy „a költészet kárára tud fontosat mondani!”, akkor utólag hevesen sajnálni kezdem magunkat, mindnyájunkat. (Pedig hát ezen túl vagyunk, akkor volt ez rossz, nagyon rossz; most más rossz van.) És ki tudja ma már ép ésszel felfogni, hogy miért kellett Kormosnak is, Domokos Mátyásnak is úgy óvniuk a fiatalokat az avantgárdtól (a másod-, a harmadavantgárdtól), mint a rühtől vagy a szifilisztől, mondjuk? Talán bizony megbecstelenítette a hagyományt a neoavantgárd, vagy arra készült? Kormos éppenséggel hogy kitűnően összepárosította a kettőt! Esetleg meg akarták volna szabni a jövő útját (ők is, a maguk módján), mint a politikusok, vagy mint egy leánynevelő intézet buzgó nevelőnői? Két kiváló emberről van szó, akik mindketten szívből utáltak minden diktatúrát. És rajtuk keresztül egy korszakról – a közelmúltról. De vissza Kormoshoz! Szembeszökő, hogy ő, aki a magyar és a világirodalomból oly szabadon merít, hányszor és milyen szeretettel, milyen hangsúlyosan említi a népi írókat, közülük is talán a legtöbbször Sinka Istvánt. Kormos, aki lentről jött, szegényparaszti sorból, örök életére hűséget vállalt a kisemmizettekkel, a szegényekkel, és a népi írókban testvéreit látta. (Nem véletlen rajongása Gorkij iránt sem.) Lehet, hogy az úgynevezett népi költők értékelésében az ő ceruzája vastagabban fogott, de ezt az elfogultságot (ha ugyan igazam van) bőségesen magyarázza az, hogy sosem felejtette, kik „küldték” őt az irodalom pástjára. És még valami: az ő elfogultságai sohasem voltak kirekesztőek, sohasem irányultak senki ellen! Nem mindenkiről mondható ez el, sem a múltban, sem a jelenben. S amennyire meghatározóak Kormos István számára a gyökerek, éppoly megkerülhetetlen – és a szegényközpontúságtól elválaszthatatlan – viszonya az elmúlt rendszerhez, a szocializmushoz. Kormos és a vele hasonló indíttatású költők, írók, népi értelmiségiek nagyon sokat vártak a szocializmustól, és – egy olyan nemzedék tagjaiként, amelyiknek még közvetlen élményei voltak a hárommillió koldus országáról – bármily nagyot csalódtak is az ötvenes években, igazán sohasem fordítottak hátat a szocializmus eszméjének. A Kormos-interjúkban nagyon sokszor, nagyon szépen fogalmazódik meg ez a kötődés, párhuzamosan a Rákosi-időszak jégkorszaknak nevezésével. Ma, amikor egy fél ország írja át a múltját villámsebesen, érdemes idézni egy hiteles ember, Kormos István gondolatait: „1945-ben a magamfajta minden idegszálával, esze legrejtettebb zugaiban is érezte, hogy az ő világa jött el. 1950-ben nem érezhette ugyanezt.” Másutt így fogalmaz: „A szocializmus szót nem tudtam leírni egyetlen versemben sem, noha harminc éve írok verset. Valahogyan illetlenségnek éreztem volna, hogy leírjam, mint ahogyan nem szívesen beszél arról az ember, hogy szépnek tartja-e az anyját, vagy nem.” Ma, hat évvel a rendszerváltás után, úgy hatnak ezek a kijelentések, mintha a Holdból érkeznének hozzánk. És ez legalább annyira elgondolkodtató, mint a mi elvetélt szocialista rendszerünk kudarca, vagy mint a ma vágyai: mindenki olyan kapitalizmust szeretne, amelyben nincsenek szegények, csak gazdagok és még gazdagabbak. Ha ma is élne, azt hiszem, kiábrándult ember lenne Kormos István, talán még kiábrándultabb, mint a hetvenes években, amikor pedig tudta, érezte, hogy ami van, nem jól van. Amikor erre gondolok, felidéződnek bennem valahai Ujj Máriához, legendás felnevelőjéhez írott sorai: „Nincs neked házad nagymama / küllőtlen forgó csillagon, / bolyongsz Seholban, talpad fürdeti / a magadvágta kapanyom.”

Végezetül a versekről. Nehezen tudok Kormos István verseiről objektív szavakat szólni. Elfogult vagyok vele, ahogyan ő is elfogult volt sok fiatal költővel. Pedig, azt hiszem, minden elfogultság nélkül kimondható, hogy verseinek jó része kiállja az idő próbáját. Nem halványul és nem fullad érdektelenségbe se ma, se holnap. Igazi modern költő volt Kormos, valószínűleg inkább ösztönösen, mint tudatosan, és ez annál is különösebb, mert míg a hagyomány fontosságát nemegyszer hangsúlyozta, a modernizmusról keveset beszélt. Csak csinálta – hogy hogyan, az az ő titka. A lényeg, hogy mindenki olvashatja a Szegény Yorickot, az N. N. bolyongásait, a Jóslatot, és sorolhatnám tovább, de más helyett minek? – ki-ki a maga kedvenc Kormos-verseit. Csak az a baj, hogy ő már fütyül erre, és egyáltalán, nem hajlandó közénk le-(fel)-ereszkedni. Pedig de jó volna időnként benézni hozzá, a Mórába, csak úgy, otthonról hazafelé menet. De nem lehet. Hiába, már nem vagyok fiatal költő.

• Kultúra