Nyomtatóbarát változat

  
Bán Zoltán András: Rakovszkynak ez az ötödik verseskönyve. Az utolsó 1994-ben jelent meg, tehát négy évvel ezelőtt. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert ez a könyv rendkívül rövid, mindössze 56 lap, talán húsz vers sincs benne. Rakovszky – nem tudom, hogy keveset ír-e –, de az biztos, hogy rendkívül keveset publikál. Ez nekem nagyon-nagyon szimpatikus.

A könyv nagyon kevés szöveget tartalmaz, viszont bízvást elmondható mindegyik versről, hogy rendkívül koncentrált, és nagyon-nagyon meggondolta a költő, hogy közszemlére bocsássa.

Nagyon szép a könyv külalakja is. A Magvető-könyvek egyre szebbek az utóbbi években, ez elsősorban Pintér Józsefnek köszönhető, nagyon jó az a festmény, ami a borítón szerepel.

Németh Gábor: Ádám Zoltán műve.

B. Z. A.: Őszintén szólva nem ismertem ezt az urat, de nagyon tetszik a képe. Rátérve most a lényegre, három ciklus van a könyvben, az első a Halottak napja, a második a Naptárlapok, a harmadik pedig Az Időről címet viseli. Ez a három cím körülbelül be is határolja azokat a témákat, amelyek Rakovszky utolsó könyvének nagy témái, a halál és az idő, a múlt, és a mindezekhez kapcsolódó képzetek. Már első olvasásra az volt az érzésem, de ez talán közhely is, hogy nagyon klasszikus költő Rakovszky Zsuzsa. Rendkívüli módon régi költő, mondhatni. Egy csomó megoldás, ami ma bevettnek számít a költői köznyelvben, távol áll tőle. Itt van a költői kép szerepe. Rakovszky, úgy érzem, teljesen aggálytalan ezzel kapcsolatban. Nem kérdés számára, hogy a költői kép az releváns és használható valami. Nagyon erősen kapcsolódik a posztnyugatos világhoz ebben a tekintetben. Klasszikus még abban a tekintetben is, hogy nincs igazi önreflexió a könyvben. A versírás maga nem jelent problémát számára. A versek teljesen természetesen léteznek, és a költői én tökéletesen épnek nevezhető, és nem probléma önmaga számára, azt hiszem. Nagyon klasszikus, nagyon szép kötet.

Radnóti Sándor: Mindenképpen szeretném hangsúlyozni, hogy rendkívüli esemény a magyar irodalomban ez a kötet. A magyar irodalom tradicionálisan jelentős költőket produkál, számos jelentős költő van ma is. A nagy költő ritkább. Ennek a kötetnek az olvastán azt a bizonyos numen adestet éreztem, azt, hogy nagy költő van jelen ezekben a versekben.

Azt mondod, Zoli, hogy klasszikus. Mit is értünk klasszikus alatt? Ezt kétféleképpen lehet érteni, az egyik ugye nyersen szólva az, hogy nem egészen aktuális, ott van már mögötte az a múlt, ami a klasszikushoz kell. De lehetséges általánosabb megfogalmazás is.

Mostanában leginkább egy múlt század eleji nagy esztétikusnak a meghatározása tetszik. Friedrich Schlegel mondja, hogy a klasszikus az, amit újra és újra értelmeznünk kell. Ebben az értelemben igen, lehet mondani, hogy klasszikus ez a kötet, mert nem fog elmúlni az időben. Ezeket a verseket újra és újra fogjuk értelmezni. De az első értelemben, az avíttasság értelmében viszont nem tartom klasszikusnak. Noha igazad van abban, hogy a Nyugat tradíciója jelen van e kötetben, igazad van abban, de talán azt nem is mondtad, de akkor is igazad lenne, ha mondtad volna, hogy az eufóniának, a jól hangzásnak...

B. Z. A.: Igen, erre gondoltam, csak nem mondtam.

R. S.: ...a szép hangzásnak nagyon jelentős szerepe van Rakovszkynál, ami általában a mai költőknél nincs annyira az előtérben. Mégis: eltéveszthetetlenül érezzük azt, hogy ezek a versek ma születtek. Nagyon sok verset olvasunk, amit nagyon szépnek tartunk, de mondhatjuk azt, hogy ez húsz évvel ezelőtt is megszülethetett volna, negyven évvel ezelőtt is megszülethetett volna. Itt nem. Ezeknél a verseknél az embernek az az érzése, hogy csak most születhettek meg.

Angyalosi Gergely: Még egy dolgot hozzátennék ahhoz, amit Zoli és Sándor elmondott, nevezetesen azt, hogy az idő és a halál mellett van még egy nagy témája a költőnek, mégpedig a kettőnek és az egynek a témája, a megkettőződés, a tükröződés témája. Az Én furcsa megduplázódása ez, ami, hogy úgy mondjam, fluktuálva jelentkezik a kötetben, hol a megkettőződésnek vagy a tükröződésnek a szólama lesz erősebb, hol pedig a magára maradásé. Ami a klasszikus kérdést illeti, igazat adok Zolinak abban, hogy ez a formavilág, amely ezekben a versekben megjelenik, inkább bizonyos hagyomány folytatásának tekinthető. Ha igazából értenék a verstanhoz, mint ahogy nem értek, érzésem szerint nagyon finom formai újításokat találhatnék egy bizonyos tradíción belül. Például az első versében a kötetnek, amelynek címe Kettős tudat. Megpróbáltam azt a verstani mintát megtalálni, amelyre épül – hát nem leltem. Az első vers így kezdődik: „Visongat az üveg – az ablakot / vizes újságpapírral mossák épp átellenben.” Tehát a második sor jóval hosszabb, mint az első. Ez azt a formai újítást hozza (és ez nemcsak formai újítás természetesen), hogy a négysoros strófák önmagukon belül is újra lezáródnak, a hosszabb sor mindig lezárja a megkezdett dallamot. Egyszóval: önmagán belül a vers nagyon sokszor lezárul. Apró dolog, de azt hiszem, hogy nagyon sok hasonlót lehetne még találni a kötetben.

Németh Gábor: Nagyon érdekes ez a jelenvalóság. Amikor Bán elkezdett beszélni róla, azt mondta, hogy az Én van jelen, a költői én van jelen.

B. Z. A.: Hát nem túl szépen mondtam.

N. G.: Nem, nem, a megfogalmazással szerintem nincs baj. A probléma inkább az, hogy tényleg jelen van-e az Én? Az én problémám az volt, hogy hol van a szerepek és az Én között a határ, hogy pontosan hogyan definiálható ez az épség, amit Zoli tapasztalt olvasáskor. Hogy miért kell ennyi szerep mögé bújni, ez izgatott, ahogy olvastam a könyvet. Időnként olyan érzésem volt, hogy a jelenvalóságnak, a jelenlétnek, a kortársságnak az akarata és az az alkati klasszicitás, ami ebben a költészetben benne van, időnként összeütközik. Itt van például A körülmények című vers. Föltehetően egy balkáni háborúban részt vett bérgyilkos, vagy hát legalábbis több embert meggyilkoló zsoldos katona beszél, és a vers végén, amikor a vers egészét megszervező képhez érkezik el, akkor elhagyja az addig megidézett nagyon kopár és matt beszédet, és ott fölemelkedik, és az addigi soroktól idegen líra vagy pátosz jelenik meg, ami a Rakovszkyé már és nem a szerepé. Itt éreztem valami billenést. Mintha az imitált idegen hangok nem mindig válnának igazán más beszélő hangjává, néha ottragadnának a Rakovszky-beszédben. Valamiféle túllirizált, túlszervezett beszédet érzékelek olyankor is, amikor az ambíciója sejthetően éppen az, hogy a megidézett beszédmód hétköznapi legyen.

R. S.: Beszéljünk akkor egy kicsit az úgynevezett szerepversekről, amelyek voltaképpen dramatikus versek. Ez egyébként létező műfaj, amelynek azonban nemigen van meg a magyar hagyománya. Füst Milánnál olvastunk ilyesmiket, esetleg még Balázs Bélánál, de nála nem ezen a színvonalon. Lényegében majdnem minden versben egy drámai perszóna, egy drámai figura szólal meg, akit nem keverhetünk össze, nemhogy a költővel, hanem a lírai szubjektummal sem. Ez volna itt a különbség. Azonban kétségtelen, hogy amit fölemlítettél, A körülmények, valami különbséget hoz a többi dramatikus verssel szemben. Ez pedig az, hogy ebben finom stilizáció utal a figura primitivitására. Erre egyetlen eszközt használ, de azt konzekvensen, hogy a beszélő az ikes igét helytelenül használja, azt mondja, „emlékszek”, és így tovább. Ezzel az egyetlen finom jelzéssel teremti meg a dramatikus távolságtartást. Ha egyébként ennek a versnek a példáján kellene megmondani, hogy mi az, ami miatt ez a költészet nem születhetett soha korábban, mint most, a mi időnkben, akkor persze nem azt mondanám, hogy a balkáni háború és a vele kapcsolatos tapasztalatok korábban nem léteztek. Ez evidens, de nem ez az érdekes, hanem a kontingencia, a véletlenszerűség. A véletlenszerűségnek hihetetlenül erős hangsúlyozása. Hogy a versbéli ember egy normális ember, aki leélhette volna az életét az apja mintájára, forogván a mókuskerékben, munka, család, és így tovább, és belekerülvén ebbe a másik kerékbe lett az a szörnyeteg, aki megjelenik a versben. Ellentmondok neked Gábor, nagyon konzekvensen viszi fel a verset a végső pontra, ahol belenéz a tükörbe, és az utolsó sorokban azt mondja, hogy „azt az arcot tudom, hogy meg nem látom, / amelyik egy szétvert hálószobában / nézett ki rám a vérszeplős tükörből...” – fejeződik be a vers.

A. G.: De ott van két sorral előbb a „farkasmosoly” szó.

N. G.: Meg a „vérszeplősség”. Arra gondoltam, hogy a dikció a vers végéig konzekvensen él egyfajta matt beszéddel, amit valóban fölerősít az ikes ige „helytelen” használatával. De aztán végképp egy másik stílusrétegbe tolja ezt a beszédet, nem? És akkor, a korábbiakhoz képest a „farkasmosoly”, a „vérszeplő”, a „tudom, hogy meg nem látom” emelkedettsége szerintem már a lírai szubjektumnak az emelkedettsége.

R. S.: A vers beszélője dramatikus figura, de versben dramatikus. Tulajdonképpen azért nem is mondanám szerepversnek, mert nem öltözködik bele, nem testesíti meg, nem jeleníti meg azt a figurát, aki ott megjelenik, tehát nem azonosul vele. Az egyik oldalról egy icipici stilizációval jellemzi a beszélő – mondjuk így – kulturális státusát. De mivel nem azonosul vele, jogos a versbeli kiemelkedés ebből a nyelvi rétegből. Igen, a farkasmosoly ugye az antikvitásból jön, Apolló másik arca a farkasmosolyú Apolló, ahogy Kerényinél olvasható.

N. G.: És a „vérszeplős” a versben megteremtett beszélőénél metaforikusabb beszédmódra utal, még akkor is, ha ez viszonylag kopár szó. Persze meg lehetne más regisztereket is szólaltatni, amelyek itt sosem szólalnak meg. Mert ennek az én számomra, nem tudom miért, valamiképpen angolos költészetnek az egyik jellemzője az, hogy mindig hétköznapi tapasztalatokból építkezik, és mindig azokat sűríti és ragyogtatja. Ezt gyönyörűen csinálja Rakovszky. Talán már unjátok, de amikor a tehetség és az egész birtoklása ilyen szintre ér, akkor bennem mindig elkezd ébredezni a gyanakvó kis szemétláda, hogy jó-jó, de hát akkor hol vannak a határai, vagy miért nem kíváncsi valaki arra, hogy vannak-e határai ennek a beszédnek. Meddig lehet így beszélni? Egyáltalán ez értelmes kérdés-e egy költő esetében? Mennyire mozdulatlan egy költészet? Hova mozdulhat még innen? A válaszokat persze nem tudom, de a kérdések újra és újra fölmerülnek, hogyha ennyire erős költőt olvas az ember.

B. Z. A.: Nagyon érdekesnek látom, hogy pont ezt a verset hoztad fel, ezt A körülmények címűt, mert nekem az volt az érzésem, hogy ez az egyetlen, ki merem mondani, rossz vers a kötetben. Alig tudom megmondani, hogy miért, de a vers végén, azt hiszem, Rakovszky nagyon akar mondani valamit, ez zavart engem, és a többi versben ezt abszolút nem látom. Itt valamit nagyon akar mondani, és meg akarja jeleníteni ezt a figurát, a „farkasmosolyát”, a „mámortól ködös szemét”.

R. S.: Jó, hát ha azt mondod, hogy ez az egy rossz vers, akkor beszéljünk a többi huszonnyolcról.

A. G.: Van egy olyan rétege ennek a kötetnek, amelyet hagyományos elnevezéssel gondolati költészetnek mondhatnánk, s ezek a nagy időversek. Minden úgynevezett gondolati költészetnek van egy veszélye – ezzel szembe kell nézni –, nevezetesen a rossz filozófiához, a lapos filozofáláshoz való közelítés. Nagyon jelentősnek tartom Rakovszky Zsuzsát mint költőt általában, és ezt a kötetet is, és szeretem a benne megjelent időverseket, de időnként meglegyintett engem is annak a szele, hogy itt majdnem ehhez a bizonyos közhelyes filozofáláshoz jutottunk közel. Például az olyan soroknál, hogy „Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem”. Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezek a versek ellenpontozzák egymást, tehát valamiféle kontrapunktikus szerkezetben helyezkednek el, és csak így értékelhetők. Rakovszky nagyon közel tartja egy bizonyos primer tapasztaláshoz a megszólalásmódját (nagyon elementáris gondolatokat akar megfogalmazni). Ezért amikor nagyon érzi az ember, hogy valamit mondani akar, ahogy az előbb Zoli mondta, akkor szerintem van egy kis színvonalbillenés a versekben.

R. S.: Meglep, amit mondasz, én ezt nem éreztem, és általában is az a véleményem, hogy nagyon-nagyon ritka, nagyon kivételes dolog, hogy a gondolati költészet egyben mély filozófiát jelentsen. Általában arról van szó, hogyha az ilyen típusú költészetet lefordítjuk – nem tehetjük meg, nem fordíthatjuk le prózai szavakra –, akkor lapos filozófiát vagy közhelyeket, a szó magasabb értelmében vett közhelyeket találunk, és attól, hogy ezt igazi mélységnek érezzük, ahhoz vissza kell helyezni az „igazságot” a vers kontextusába. És itt is éppen erről van szó. Nem állítom azt, hogy soha nem hallott gondolatokat ismertem meg Rakovszky költészetében az időről, amely tényleg az egyik legerősebb ciklus a kötetben. (Ami nem is ciklus voltaképpen, hanem egy vers, de az egy külön probléma egyébként ebben a kötetben, hogy ezek nem ciklusok, vagy legalábbis az utolsót biztosan egyetlen versként kell felfogni.) De hihetetlenül megérinti az embert maga a vers, és most a legnagyobb erejét kell megemlíteni ennek a költészetnek, ami tényleg párját ritkítja manapság. Ez pedig a jelenetek, a képek, a hasonlatok hihetetlen tapasztalati gazdagsága.

B. Z. A.: Jeleneteket mondasz, én szituativitásnak nevezném ezt a jelenséget. Rakovszky Zsuzsának rendkívüli érzéke van a szituációkhoz. Itt van Az időről című versben vagy ciklusban, ahogy tetszik, az első szöveg, amelynek Kísértetek a címe. Ha megnézzük a vers szerkezetét, akkor nagyon egyszerűen azt mondhatnánk, hogy elindul egy kétmondatos kijelentéssel: „Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.” És utána mintegy ezt fejti ki. Most következik, ha jól számoltam, négy szituáció. Nagyon hosszan, fantasztikus tehetséggel, hihetetlen érzéki módon kifejti az egyik szituációt a másik után. De nagyjából ugyanezt elmondhatom még a Halottak napja című versről, amelyben négy figurát, négy helyzetet jelenít meg. A szituatív érzék tekintetében bámulatosnak gondolom ezt a költészetet.

R. S.: A Kísérteteket említetted, és mihelyt kimondtad ezt a szót, ezt a címet, elkezdtem lapozni a mellettem lévő Babits-kötetet, és Gergely persze rákérdezett, hogy az Esti kérdés? Igen, az Esti kérdés. Már a „hiperérzékeny kamerád” kitételnél felmerül a babitsi emlék. Ez a klasszikus nagy verse a magyar lírának minden magyar versolvasó fülében, így természetesen Rakovszky fülében is benne van, Babits verse ott lebeg nagyon-nagyon távol a vers mögött, ez arra is lehetőséget ad, hogy a két szöveget összehasonlítsuk, mert hát az Esti kérdés is idővers.

A. G.: Ha már az őskereséseknél tartunk, akkor a Halottak napja, amit említettél, az egyértelműen Füst Milán-átköltés, az Őszi sötétség egy részének tökéletes újraköltése. Ugyanaz az intonáció, teljesen azt folytatja, nagyon szépen és eredeti módon szólaltatja meg ezt a Füst Milán-i regisztert. Még egy példát említenék, Weöres példáját, éppen a kettő és az egy témája kapcsán. A Harmadik szimfónia harmadik tételére gondolok, amelynek ez az egyik fő szólama. Rakovszky így beszél: „Most pilleként itt repdes a szememben / pillám mögött és nem hagyhat el engem. / Most látom csak: az abroszból a tálból, / a falból is az ő léte világol.” Ezt nyugodtan lehetne folytatni Weöressel: „Hasztalan üldözöm, zajban, csendben / nem érem el soha: itt van bennem, / vad futásommal ő űzi magát, / mécsesem fénye az ő kicsi foglya” stb. Pontosan ugyanaz a hangütés. Mármost én is gonosz ember vagyok, mint általában a kritikusok többsége, de azt hiszem, hogy egyetlenegy mai költőnek sem lehet dehonesztáló, ha azt mondom, hogy ugyanezt Weöres jobban csinálta. Valami ki van mondva A Kettő és az Egy című versben, amit Weöres nem mond ki. Neki nem kell kimondania, hogy „én elfogyok és megint egy lesz a kettő”. És ezzel egy mondat erejéig visszatérnék ahhoz, amiről vitatkoztunk. Én sem úgy gondolom, hogy nagy filozófiai gondolatokat kell a gondolati költészetben találni, de azért azt a verssort, amelyben „a lét dadog”, tényleg nem tudom lefordítani; tippjeim vannak, de alapjában véve fogalmam sincs, hogy mi az ördögöt jelent. Az a kijelentés viszont, hogy „mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem”, önmagában hordja, kibontja a saját jelentését, nincs rajta gondolkodnivaló. Ez a kettő közötti különbség véleményem szerint.

N. G.: Érdekes, hogy pont a József Attila maszkjában írott versből gondoltál vissza Weöresre.

R. S.: Jó, hát Weöres nyilván az utolsó félszáz év magyar költészetének legnagyobb alakja, ezt elég nehéz volna vitatni, úgyhogy ez kétségtelenül nem dehonesztáló. Igen, az intonációt már-már folytatni lehet, de azt mondom, hogy mégsem. Ugyanis Weöres táncosabb, Weöres könnyedebb, míg Rakovszky súlyos. Ez a kevés vers éppen azért olyan kevés, mert rendkívüli súlyok vannak minden versben. Egyébként visszamegyek még egy pillanatra a talán legtöbbször említett Kísértetekre. Nézzük csak ezt: „Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt / mosott ruháért, és látod a gyönge szélben / fej nélkül ágáló kísértetek / sorát röpülni helyben, a szárítókötélen”. Ez egy Nemes Nagy Ágnes-variáció, de tökéletesen egyenrangú vele.

B. Z. A.: Igen, ez a Vihar című Nemes Nagy-vers. Ha már említettük az elődöket vagy rokonokat, akkor egy embert sosem említenek Rakovszkyval kapcsolatban, legalábbis én még nem olvastam ilyen cikket, és ma sem hangzott el a neve. Kálnokyra gondolok. Csak egy Kálnoky-verscímet mondok most, az egyik legjobb Kálnoky-vers szerintem, Az Idő szintjei. És egyébként is Rakovszky nagyon erősen emlékeztet Kálnokyra, különösen a Farsang utóján című kötet Kálnokyjára. Gergelynek: azt mondod, hogy a „mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem” kijelentés így kimondva nem valami nagy etvasz. De azt kellene megnézni, hogy ki mondja ezt, hiszen ez a vers is szituatív.

A. G.: Igen, már a beszélgetés elején mondtam, hogy ezeket a kijelentéseket ellenpontozza aztán egy másik kijelentés.

B. Z. A.: Igen. Ha így kiszakítod, talán egyetértek veled, de azt hiszem, nem teljesen igazságos kiszakítani.

R. S.: Én kiszakítva sem értek egyet. Igaz, Gergely leírása teljesen helyes. De a kérdés az, hogy ebből a leírásból értékelés következik, vagy marad a puszta leírás. Én azt mondom, ez szentenciózus költészet, szentenciózusabb, mint az előbb említett nagy elődök közül bárki. Valóban, itt törekszik arra, hogy miközben hasonlatszerűen drámai jeleneteket, vagy ahogy Zoli mondja hasonlatszituációkat bont ki, ezeket megelőzi egy szentencia, amire következnek a hasonlatok. Nagyjából ez a versek szerkezete.

B. Z. A.: E tekintetben megemlíthetjük még a Gravitációt, amelynek az utolsó két sora így szól: „Amikor a jövő vonzása már erőtlen, / mágnesként kezd el vonzani a kezdet.” Ez egy szentencia, nyilvánvaló. Előtte van egy őszi leírás, ami csodálatos.

R. S.: Én egyébként hihetetlen nagyszerűnek tartom a Naptárlapok mind a négy versét. És még egyszer szeretném azért a rend kedvéért megemlíteni, hogy itt most egy olyan kötetről beszélünk, amit csak a magyar költészet legnagyobbjai mellett lehet említeni. Tehát nem arról van szó, hogy megjelent egy tehetséges költőnek egy kitűnő kötete. Itt jóval többről van szó. Ez egy nagy esemény véleményem szerint. Most nem elsősorban az irodalomtörténetre gondolok, arra, hogy milyen hatása lesz ennek a könyvnek, hogy mit zár, mit csuk és mit nyit. Ez a kötet mint könyvtest nagyon súlyos és nagyszerű dolog.

A. G.: Hallatlanul erős atmoszférájú ez a világ, már az első versnél azonnal beszippantja az embert. Ha szabad említeni a személyes preferenciákat, én az olyan típusú verseit szeretem, ahol a fantasztikus vizualitását aknázza ki. Ilyen a Város, este például, amit azért is nagyon erős darabnak tartok, mert csak a legeslegutolsó versszakban jön a szokásos szentencia és a slusszpoén: „Úgy tűnt: minden, ami szilárd és érthető / – szivacs a kád vizében – lebeg a képtelenben.” Szívesen levenném ezt a két zárósort, meg kell hogy mondjam...

B. Z. A.: ...akkor nincs rím...

A. G.: ...ha ezt az utolsó két sort elfelejtenénk, akkor hallatlan erős, igazán rejtélyesen erős vers lenne. Rendkívüli hatású. Tudniillik nincs logikailag követhető menete, tényleg olyan, mintha valaki véletlenszerűen járkálna egy sötétedő városban. A „szentencia” pedig sokszorosan, ám kiszámíthatatlan áttételességgel benne foglaltatik így is. Én Rakovszky költészetének ezt a vonását szeretem a legjobban.

R. S.: Visszamennék egy félmondatra, amit Gábor mondott, arra, hogy ez bizonyos értelemben angolszász költészet. Valóban van egy erős angol elem ebben a költészetben, ez pedig a hihetetlen világosság. Nagyon bonyolult képekre épül a vers, de tökéletesen kibogozható, transzparens, áttekinthető. Ennyiben, ha tetszik, ez nagyon racionális költészet, és mégis van benne valami démonikus és kísérteties elem, épp a racionalitásában. És a szentenciozitást, ami bökkenőt okoz neked, Gergely, ezt is idesorolom, és így érzem indokoltnak.

B. Z. A.: És ne felejtsük el, hogy ha jól tudom, éppen egy angol költő, Robert Browning hozta be az úgynevezett szerepvers fogalmát az irodalomba, és el tudom képzelni, hogy hatott Rakovszkyra. De van valami groteszk elem is a verseiben. Szó volt a Város, este című versről. Van benne két versszak, amikor a városlakókról ír, és akkor azt mondja, hogy öltöznek, vetkeznek, lefekszenek, és utána, hogy „csalnak a passziánszban, / a rádió gombját tekergetik, / kikeresik a romló meggybefőttet a spájzban...” Ez kétségtelenül groteszk szemlélet, szeretetteljes gúny, mondhatni, ami megint emlékeztet Kálnokyra, mégpedig Az Elsodortak című nagy versére. Vagy gondoljatok az Időszerűtlen vallomásra, amit Egerről, szülővárosáról írt Kálnoky. És talán nem tartom teljesen abszurdnak azt mondani, hogy Sopron, ahonnan Rakovszky származik, lenne a díszlete a Város, este című versnek.

R. S.: Furcsa, hogy a képek empirikus élessége mégsem teremt hidat az empirikus lírai szubjektumhoz. Talán ezzel lehetne megfogalmazni azt a bizonyos rezerváltságot vagy távolságtartást, ami ezekben a verseknek egyik legfőbb jellemzője.

B. Z. A.: És ez a fantasztikusan képzett versbeszéd, és a Nyugat költészetének tudása ez lehetőséget ad neki arra, hogy mintegy álarcban jelenjen meg bizonyos értelemben, nem? Ez is hozzátartozhat a szerepversek értelmezéséhez.

R. S.: De nem vágyunk arra, hogy levegye ezt az álarcot, én legalábbis nem vágyom erre.

B. Z. A.: Nem negatívumként mondtam, csak úgy érzem, valahogy maszkká válik ez a verskultúra is, amit Rakovszky abszolút a legmagasabb szinten művel.

N. G.: Valahogy azt érzem, ebben igaza van Sándornak, hogy hiába vágynék is arra, hogy közelebb kerüljek ehhez a személyhez, aki beszél, mert egészen bizonyos, hogy maszk nélkül egy szót sem szólna. Valamilyen módon azt közli ez a költészet, hogy ahhoz, hogy egyáltalán beszélni lehessen, mindenképpen maszkokra van szükség.

R. S.: És te azzal kezdted, Zoli, hogy ezekben a versekben nincs feltéve a versre vonatkozó kérdés, hogy e versbeszéd reflektálatlan, és ennyiben a modernitásnak ez a borzasztóan jellegzetes gesztusa tökéletesen hiányzik Rakovszky költészetéből. Úgy látszik, ilyen módon mégis benne van a reflexió eleme.

(Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca. Magvető, 56 oldal, 770 Ft)

• Kultúra