Skip to main content

Mi fán terem a kritikai értelmiségi?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Válasz Bruszt László és Vásárhelyi Mária vitacikkére


Bruszt László és Vásárhelyi Mária figyelemre méltó retorikai színvonalú – s erősen polemikus – vitacikkeket tett közzé recenziómról, melyet Szalai Erzsébet két legutóbbi, elitekkel foglalkozó kötetéről írtam.[1] Míg Vásárhelyi már cikkének elején közli az olvasóval, hogy szakmai inkompetenciája miatt a szöveget csak publicisztikai stílusgyakorlatnak szánja, Bruszt nem egyszerűen értelmiségiként, de szociológusként is fellép: tartalmi kérdésekben is vitatkozik. Bár szinte minden tekintetben cáfolni igyekszik recenziómat, írása e cáfolat és a vita tematikailag más síkra terelése érdekében alkalmazott manipulációs technikák miatt érdemel figyelmet, szakmai-tárgyi szempontból kevésbé. Az alábbiakban elsősorban Bruszt írásával foglalkozom.

(A műfaj: tudomány vagy publicisztika?) Bruszt már a kérdésfeltevést is elutasította, mint ami hamis, dualista „vagy-vagy” világlátást tükröz. (Bruszt, 96., 98., 102.). Szalai bírálója szűk látókörű, míg „...mások világában átmenetek gazdag változatossága is lehetséges...” – írja –, K. A. „...világában vagy tudomány valami, vagy publicisztika (Bruszt, 102.). Hát igen... Szalai kötetének írásait műfaji szempontból recenzióm valóban ebben a dualista fogalmi keretben tárgyalta. Bruszt figyelmét azonban elkerülte, hogy ezt a műfaji keretet nem a recenzens, hanem maga Szalai állította fel, aki saját írásait mindkét kötetében a tudományos igény kritériuma alapján szelektálva TANULMÁNY és PUBLICISZTIKA rovatokba osztotta (lásd Szalai, 1994, é. n. kötetek tartalomjegyzéke és előszava).[2]

Talán ennek nyilvánvalósága az oka, hogy Bruszt recenzióm „tudomány vagy publicisztika” kérdését átfogalmazza a politizáló értelmiségi vagy szaktudós szembeállításává (Bruszt, 96.), majd azt mint értelmetlen szembeállítást utasítja el. Úgy véli, cikkem valamilyenfajta – közelebbi meghatározást nem ad – „kritikai megközelítés” bírálata.[3] Írásom azonban nem arról szólt, hogy aki tudományos munkát végez, az nem politizálhat, s nem írhat publicisztikát, vagy fordítva. Nem állította – miként Bruszt sugallja – , hogy a tudomány „felsőbbrendű” lenne, s még csak azt sem, hogy általa jobban megismerhető a világ, a „valóság”, az „objektív és cáfolhatatlan tények”, vagy hogy egyáltalán lennének ilyenek. Cikkem mindezekkel szemben azzal az előfeltevéssel élt, hogy publicisztika és tudományos tanulmány két különböző műfaj, mások a forrásai, módszerei, stílusa (sőt általában más közönségnek, publikumnak szól, s ezzel összefüggésben általában mások a publikációs fórumai is). A tudományos tanulmányt módszere, forrásai, a szakirodalomhoz való kapcsolata stb. teszi a publicisztikával és más műfajokkal szemben is (mint pl. interjú, közírás stb.) tudománnyá, miként megfordítva, a publicisztikának is megvannak a maga műfaji jellemzői. Ami természetes az egyikben, az nem használatos a másikban. A tudományos és a publicisztikai műfaj összekeveredésének vannak bizonyos – a tudományra nézve általában negatív – következményei. Ezekbe próbált némi bepillantást nyújtani recenzióm.[4]

(Szalai elitszociológiája) Szalai két kötetének elittanulmányairól adott bírálatom (Körösényi, 26–32.), végkövetkeztetése az volt, hogy azok fogalmi rendjük, módszereik és empirikus forráskezelésük tekintetében nem állják ki az empirikus szociológia, társadalomtudomány kritériumainak próbáját. Bruszt ezt vitatja, de esetenként olyan eszközökkel próbálja írásomat cáfolni, amelyek tárgyi, tartalmi szempontból „visszafele sülnek el”: a bírálat elismerését jelentik. Egy helyütt azonban direkt módon is elfogadja kritikámat: „...K. A. joggal kéri számon Szalaitól kutatásainak és azok eredményeinek bemutatását akár adatok, akár interjúrészletek bemutatásával – ezzel Szalai nagyrészt mind a mai napig adós maradt...” (Bruszt, 99.) Itt tulajdonképpen be is fejezhetném, hiszen ez a lényeg.

Bruszt számára azonban a kutatási eredmények bemutatása nem olyan fontos, aminek hiánya Szalai elittanulmányainak tudományos megítélésekor komolyan számításba veendő. Hiszen, mint írja „..Szalai alkalmazott szociológiai módszerei elsősorban hipotézisek megfogalmazását teszik lehetővé...” (Bruszt, 99., az én kiemelésem – K. A.) Hm... ha nincs is kutatási eredmény, de van hipotézis. Azért ez sem rossz, mondhatnánk, ha nem olvastuk volna Szalai köteteit. Maga Szalai ugyanis ennél nagyobb igénnyel publikálta azokat. Mindkét kötetében „széles empirikus bázisra támaszkodó” kutatómunka eredményeit tárta az olvasók elé (Szalai, 1994, X.; Szalai, é. n. 8., 23., 24. stb.). Mint köteteinek előszavából megtudhatjuk, olyan kutatási eredményekről van szó, amelyek az MTA Politikai Tudományok Intézete, az MTA Közgazdaságtudományi Intézete, a Collégium Budapest, az Országos Tudományos Kutatási Alap, a Pénzügykutató Részvénytársaság, a Budapest Bank, a Central-European International Bank Ltd. és a Soros Alapítvány támogatásával születtek (Szalai, 1994, X.; Szalai, é. n. 8.). Kritikámat a szerző által megfogalmazott igényekhez mértem. Ha Bruszt csupán hipotéziseknek tarja Szalai elittanulmányait, nem velem, hanem magával a szerzővel van vitája; mondandója, jelzői és minősítései védencére hullanak vissza.

Bruszt azonban nem csupán Szalai kutatásait írja át hipotézisekre, de átértelmezi a Szalai által használt fogalmakat és recenzióm állításait is.

(Idézési technikák és forrásmanipuláció) Bruszt sokat idéz, s ezzel a filológiai pontosság látszatát kelti. A baj csupán az, hogy az általa hozott idézetek azonban nem a recenzióm tárgyát képező kötetekből valók, hanem (1) januári recenziómból, ahonnan bőven és szívesen idéz fogalmakat és egész szakaszokat, bizonyítandó azok „megdöbbentő” jellegét, (2) valamint Szalai egy későbbi tanulmányából (Szalai, 1997), amit Szalai köteteiben hiába keresnénk, és ami ezért nem is volt tárgya recenziómnak. Ennél is érdekesebb viszont, hogy honnan nem idéz Bruszt: nem idéz Szalai recenziómban bírált köteteiből. Míg az én bírálatomat Bruszt – számtalan fogalomidézet mellett – tíz esetben idézi fel pontosan vagy oldalszám megjelölésével, Szalai egy 1997-es folyóiratcikkére nyolc alkalommal hivatkozik – ebből négy alkalommal szövegszerűen is idézve azt –, addig Szalainak a recenzióm tárgyát képező két kötetéből közvetlenül egyszer sem idéz... Holott írásom állításainak irreleváns voltát éppen azzal tudta volna igazolni, ha magából a kritizált szövegből veszi a példákat. Ezzel mutathatta volna be írásom állításainak „megdöbbentő” mivoltát, vagy cáfolhatta volna annak „gyöngyszemeit”. Szalai szövegei önmagukban megcáfolhatnák bírálatom állításait és következtetéseit, mármint természetesen akkor, ha léteznek ilyen hivatkozható szakaszok. Nos, mindenesetre Bruszt ilyennel nem szolgált. Vajon nem talált ilyet? Vagy talán nem is olvasta Szalai köteteit?

Bruszt nem riad vissza a szöveg-, illetve forráshamisítástól sem. Ezt példázzák az elitdefinícióról írottak. Recenzióm hiányolta, hogy az elitekről szóló tanulmányokban Szalai nem határozta meg (sem elméletileg, sem fogalmilag, sem empirikusan) az elitek fogalmát. Bruszt ezt megcáfolandó, s hogy megnyugtassa az olvasót, szó szerint és hosszabban idéz Szalaitól egy elitdefiníciót. Azt azonban elmulasztja az olvasóval közölni, hogy az idézetet nem Szalai bírált köteteiből, hanem egy azoknál évekkel később publikált – fentebb már említett – tanulmányából vette.[5]

Bruszt következő pontja a rendszerváltó elitek tipológiája (Bruszt, 100.), amely végigvonul Szalai két kötetének írásain, s amelyet recenziómban szintén elemeztem és bíráltam. Hogy kik is, mik is a rendszerváló elitek, arra Szalai köteteiben Bruszt sem találja a választ. Ezért ismét más forráshoz fordul. Mégpedig újra a fent említett tanulmányhoz. Mivel azonban arra – s ezt nyilván Bruszt is tudja – Szalai 1990-1996 közti elitszociológiája nem épülhetett, a vita tárgyi része ezzel – úgy hiszem – itt véget is ér.

Ahhoz azonban, hogy jellemezhessük Bruszt módszerét, mégis érdemes követnünk őt: „...a rendszerváltó elitcsoportok meghatározását Szalai C. W. Millshez közel álló elit-definíciójából érthetjük meg. Szalai azokat sorolja ez utóbbi csoportba, akik a rendszerváltás szempontjából alapvető folyamatokban az »országos jelentőségű (azaz a társadalom egészét érintő) döntéseket« hozhatták (Szalai, 1997/2., 113. o.).” Bruszt itt a két korábbi Szalai-kötet kulcsát véli feltalálni (Bruszt, 100.).[6] Ezek után azonban mintha maga is elbizonytalanodna. A rendszerváltó elitek meghatározásánál ne várjunk szociológiai magyarázatot – írja. „Míg az elitekhez való tartozás szociológiai módszerekkel ellenőrizhető/tesztelhető, a rendszerváltó elitek meghatározás függ attól, hogy a szerző mit értelmez »országos jelentőségű« döntéseknek a rendszerváltás során, s ezekben milyen elitcsoport részvételét tarja döntő jellegűnek. Tények és értelmezések összekapcsolása itt is tudományosan vitatható, de nem szociológiai, hanem vagy történészi, vagy esetleg politológiai módszerek segítségével....” (Bruszt, 100. – az én kiemelésem K. A.). A szociológus Szalai Bruszt értelmezésében tehát történésszé vagy politológussá lép elő. Önmagában már az sem lenne mindegy, hogy akkor most a kettő közül melyikké. A baj viszont nemcsak az, hogy erről a konverzióról Szalai mit sem tud, és a rendszerváltó elitekről írva empirikus tapasztalataira és kutatási eredményeire hivatkozik (például Szalai, é. n. 23., 24.), hanem az is, hogy „tények és értelmezések” összekapcsolásának a történet- és a politikatudományban is megvannak a maguk módszerei, s ezekből Szalaitól nem – de Bruszttól sem – kapunk ízelítőt.

Bruszt ezek után Szalai rend fogalmáról adott bírálatomat igyekszik cáfolni. Előre jelzi, hogy ez „K. A. írásának mélypontja” (Bruszt, 100.), majd azzal folytatja, hogy itt K. A. „Weber-olvasó szemináriumra hív meg bennünket, hogy bebizonyítsa, Szalai elitszociológiai írásai politikai manipulációk” (Bruszt, 101.). Nos, Weberre Szalai hivatkozik akkor, amikor egyik kulcsfogalmát, a rendet bevezeti –, s mint recenzens valóban megkíséreltem követni gondolatmenetét.[7] Bruszt viszont ezt nem teszi, hanem ehelyett recenzióm szövegét ismét Szalai – az általa sokat hivatkozott – 1997-es folyóiratcikkével veti egybe. Az olvasónak nem először támad az a benyomása, hogy Bruszt talán nem is olvasta Szalai könyveit. A gyanút fokozza, ha Bruszt mégis Szalai valamelyik kötetére utal. Ezt vagy az én cikkemből egy-egy szakaszt átvéve teszi (például Bruszt, 101.), vagy konkrét referenciák nélkül, csak általánosságban hivatkozik Szalai írásaira. „Szalai pontosan megmagyarázza a K. A. által is olvasott írásban, miért használja a státuscsoport (rend) fogalmát a főhatalmat birtokló elitre, szemben a weberi értelemben vett osztályhatalommal...” – írja Bruszt Szalairól (Bruszt, 101.), anélkül hogy megtudhatnánk, pontosan melyik Szalai-írásban is található ez a „pontos magyarázat”. A pontos referencia hiánya nem a véletlen műve, s nem is a „nyomda ördöge”. Aki ugyanis olvasta Szalainak az általam bírált könyveit, az tudja, hogy Szalai azokban sohasem használta a státuscsoport fogalmát. A fogalmat én használtam recenziómban, amikor a weberi „Stand” fogalomnak az angolszász szociológiában való értelmezésére utaltam (Körösényi, 30.). De van még egy harmadik momentum is, ami arról árulkodik, hogy Bruszt nem olvasta Szalai írásait. Bruszt a fenti idézetben azzal állt elő, hogy szemben a weberi osztályfogalommal, Szalai a „státuscsoport (rend)” fogalmát (maradjunk inkább a rendnél, hűen Szalaihoz), a „főhatalmat birtokló elitre” használja. Nos, nem. Ahol Szalai a weberi rend és osztályhatalom fogalmának szembeállításával operál, ott sem a főhatalom, sem az elit fogalmát nem használja (l. Szalai, 1994, 63–72.).

Az elit, a rendszerváltó elit és rend fogalmainak kavalkádjában nemcsak Szalai, de Bruszt sem igazodik ki, még Szalait átértelmezve sem. Szalai szövegeit olvasva ez persze nem is könnyű, amint erről már írtam (Körösényi, 26–32.), de a Bruszt által történt átértelmezésben az elit, rendszerváltó elitek és rend fogalmainak viszonya még zavarosabb lesz. Bruszt az imént idézett szöveg szerint ugyanis úgy tartja, hogy Szalainál a rend a főhatalmat birtokló elitet jelenti, míg a korábban előadott, Millsre hivatkozó 1997-es Szalai féle elitdefiníció szerint az országos jelentőségű, azaz a társadalom egészét érintő döntéseket az elit(ek) hozzák. Mivel azonban az utóbbi éppen az állami döntéseket, azaz a főhatalmat jelenti, – rend és elit(ek) szinonimák lennének Bruszt értelmezése alapján, ami azonban ellentétes a Szalai köteteiben olvasható fogalomhasználattal. Szalainál a rend fogalma inkább a „hatalmi szerkezetre” vonatkozik (Szalai, 1994, 69–70., 101., 171–200.), azaz nem egyszerűen a „hatalmat birtokolókat” jelenti. Szalai mindenesetre tág teret hagy az olvasónak fogalmainak értelmezésére. A sok lehetőségből azonban Brusztnak sem sikerült olyat választania, aminek a segítségével összhang teremthető Szalai fogalmai között.

(Recenzió vagy életmű-kritika. A tematikai manipuláció és az ismétlés módszere) Bruszt jó publicista, tetszetősen érvel és cáfol. A rendszerváltó elitek tipológiáját és a rend fogalmát illetően saját magyarázatot kreált, mintha az Szalai nyilvánvaló felfogása lenne, bár ezek végül is zátonyra futottak. De Bruszt ezen esetekben sem Szalai köteteire, hanem más munkáira, illetve munkásságának „egészére” hivatkozik. Ehhez képest meglepő, hogy konkrétan itt is és írása más helyein is csak egyetlenegy tanulmányára; mindig, újra és újra, egészen pontosan nyolc alkalommal Szalai 1997/2-es Szociológiai Szemle-beli cikkére hivatkozik. Mindeközben elfelejti, hogy ez a cikk – nem lévén a kötetekben – nem volt tárgya könyvbírálatomnak.[8]

Bruszt is látja, hogy ezt az eljárását valahogyan igazolnia kellene; erre a tematikai manipuláció eszköze szolgál.[9] Recenziómat úgy próbálja beállítani, mintha az Szalai elitszociológiai munkásságának egészéről készült volna (Bruszt, 97.), s nem Szalai két kötetéről.[10] Ha ugyanis sikerül elhitetnie olvasóival, hogy Szalai recenzense valójában életműkritikát írt, eljárása talán korrektnek tűnhetne. Erre azonban semmilyen bizonyítékot nem tud felhozni. Amúgy, ha az állítás igaz lenne, akkor viszont azzal a kényes kérdéssel kellene szembenéznie, hogy Szalai 1997 előtti elittanulmányai érthetetlenek, és szakmai szempontból értékelhetetlenek.

(A kritikai értelmiség) Írásom utolsó, rövid része Szalai esszé formában kifejtett értelmiségkritikai felfogásával foglalkozott. Fő következtetésem röviden talán úgy foglalható össze, hogy Szalai kibontakozó értelmiségkritikája összefügg az általa korábban függetlennek és kritikainak tekintett értelmiségi csoportban való csalódásával (Körösényi, 32–33.). Recenziómnak ez a része neuralgikus pontot jelentett bírálóim számára.[11] A leginkább azon háborognak mindketten, hogy recenzióm az ún. kritikai értelmiség kritikája. Felháborodásuk nemcsak arra utal, hogy Brusztot és Vásárhelyit kitüntetett viszony fűzi a kritikai értelmiségi figurájához – ez még nem lenne baj –, hanem arra a jelen kontextusban igen sajnálatos tényre is, hogy csak igen felületesen ismerik Szalai köteteit, ha ugyan olvasták azokat egyáltalán.[12] A „független” és „kritikai” értelmiséget ugyanis nem recenzióm, hanem maga Szalai Erzsébet bírálta a Feljegyzések a cethal gyomrából című értelmiségkritikai esszéjében (Szalai, é. n. 107–137.). A „kritikai értelmiségi” fogalmát recenzióm csak mint a Szalai által adott fogalmak egyikét, az értelmiségről szóló írását elemezve tárgyalja. Már csak azért sem volt célom a „kritikai értelmiség végső kritikája”, mert felfogásom szerint kritikai értelmiség, mint olyan, nemcsak már nem létezik, mint Szalai szomorúan megállapítja, hanem soha nem is volt;[13] legfeljebb egy értelmiségi csoport öndefiníciójáról beszélhetünk. De ez már az ideológiakritika területe.

Bruszt szövegéből egyébként nem derül ki világosan, hogy mi fán terem a kritikai értelmiségi, akinek recenzióm – szerinte – a végső kritikáját kívánta volna megadni. Cikkének bevezetőjében hosszan hadakozik a tudományos munka és a politizálás különválasztása ellen (Bruszt, 96.). Később dicséri Szalait, amiért tudományos igényre számot tartó tanulmányaiban képviseli a „kritikai szemléletmódot”, és bátor politikai kritikát gyakorol. Mindezek alapján írásából úgy tűnik, hogy tények és értelmezések sajátos összerakása, feltevések (hipotézisek) és politikai kritika ötvözése, valamint mindezek publicisztikai elemekkel való megtűzdelése lennének a kritikai értelmiségi – tudományos kutatótól és hivatalt viselő politikustól egyaránt – megkülönböztető sajátosságai. Szalai lenne eme kritikai értelmiségi archetípusa?

Bruszt és Vásárhelyi vitatták a recenziómban adott elemzést Szalai elitekről írt köteteiről, de tartalmi cáfolatot nem adtak. Vásárhelyi nem is akart, Brusztnak nem sikerült: bár nem válogatott az eszközökben, hogy recenzióm állításait megcáfolja, tartalmi szempontból csak megerősítette azokat. Elismerte az empirikus bázis hiányáról írottakat, nem tudott rendet teremteni a fogalmi zűrzavarban, és csak a homályban tapogatózik a Szalai-féle tudományosság módszertanát és diszciplináris hovatartozását illetően. Bruszt szerint Szalai elittanulmányai hipotézisek, illetve történészi „vagy esetleg” politológiai módszerekkel készült munkák, vagy csak egyszerűen a rendszerváltás egy „narratívája” (Bruszt, 100.). Lehet, hogy itt végül is Bruszt ráhibázott, miként is pontosíthatjuk a műfaji kérdésre adott választ. Szalai ezzel a nagy mesemondók, elbeszélők sorába kerül; a kor, a rendszerváltás krónikása ő.[14]

Irodalomjegyzék

Bruszt László, 1998: Disputa a tudományosságról meg a publicisztikáról. Beszélő, 1998. 3. szám.

Körösényi András, 1998: Tudomány vagy publicisztika? Szalai Erzsébet és az elitek. Beszélő, 1998. 1. szám.

Szalai Erzsébet, 1994: Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Pesti Szalon Könyvkiadó (Budapest) – Savaria University Press (Szombathely).

Szalai Erzsébet, é. n.: Az elitek átváltozása. Budapest, Cserépfalvi.

Szalai Erzsébet, 1997: Rendszerváltás és a hatalom konvertálása. Szociológiai Szemle, 1997/2.

Vásárhelyi Mária, 1998: Szakmai kritika vagy politikai ellenszenv? Beszélő, 1998. 3. szám.

Jegyzetek

[1] Eredeti cikkem a Beszélő 1998. januári számában Tudomány vagy publicisztika? Szalai Erzsébet és az elitek címmel jelent meg Szalai két legutóbbi, 1994-ben és é. n., feltehetően 1996-ban publikált köteteiről (Szalai 1994; é. n.). Bruszt László és Vásárhelyi Mária vitacikkét a Beszélő márciusi száma közölte (Bruszt; Vásárhelyi). Szalai két kötetében többségében elitszociológiai és publicisztikai írásokat gyűjtött egybe, valamint egy értelmiségkritikai esszét és az arról folytatott vitát. Írásom röviden áttekintette a két kötetet, majd annak írásait tematikailag három nagyobb kérdéskör mentén elemezte. Az egyik a műfaj problémája volt: Szalai tudományos eredményeit közlő tanulmányai műfajilag különböznek-e köteteinek második felében található publicisztikai írásaitól? A másik kérdéskör: elitszociológiai munkássága kiállja-e az általa megcélzott empirikus szociológia, ill. empirikus társadalomtudomány kritériumainak próbáját? A harmadik kérdéskör értelmiségfelfogásával foglalkozott, elsősorban azzal, hogy Szalai kibontakozó értelmiségkritikája miként függ össze az értelmiségi közéletben való elhelyezkedésével, illetve az 1990-es évek belpolitikai változásaival. Bírálatomban az első két kérdésre negatív választ adtam, a harmadikra pedig röviden azt az értelmezést állítottam fel, hogy Szalai értelmiségkritikája összefügg az általa korábban függetlennek és kritikainak tekintett értelmiségi csoportban való csalódásával.

[2] Ezt egészítették ki az interjúk az egyik, és az értelmiség-vita rovat a másik kötetben.

[3] „...K. A. azt akarta bebizonyítani, hogy a kritikai megközelítés az, ami tudományos szempontból értékelhetetlen eredményekhez vezet” – írta már cikke bevezetőjében (Bruszt, 96.). Recenziómban azonban „kritikai megközelítésről” egyáltalán nem esik szó (nem véletlen, hogy Bruszt nem is ad referenciát). S bár Bruszt helyesen mutat rá, hogy Szalai tanulmányaiban gyakran politikailag is igen kritikus hangvételt üt meg; recenzióm legfeljebb ennek tényét rögzítette (pl. Szalainak a Bokros-csomagról írt kritikája esetében), de normatív szempontból ezt nem értékelte.

[4] Bruszt ezt nem így látja; ő a tudomány és a politika összekapcsolhatósága mellett áll ki. Szerinte a politikai, kritikai és publicisztikai elemek hozzák meg a számára oly kívánatos „kritikai megközelítést” (Bruszt, 96.), ami szerinte Szalai tanulmányait is jellemzi. Nyilván vitacikkével is e kritikai megközelítésből kívánt ízelítőt adni.

[5] A szövegkörnyezet nem hagy kétséget afelől, hogy az olvasó félrevezetése szándékolt vagy sem. Az eset a 99. oldal első hasáb első felén található, a következőképpen: „Az elitdefiníció hiányolása elég meglepő” – ró meg Bruszt (Bruszt, 99.), majd így folytatja – „Bírálatának 16. számú lábjegyzetében K. A. az elemzett írások alapján maga is ajánl egy definíciót Szalai elitjeire.” (Bruszt itt idézi definíciómat, majd a következőképpen folytatja:) „K. A. jó munkát végzett, definíciója nem különbözik sokban Szalai C. W. Millsre hivatkozó saját elitdefiníciójától, bár Szalai az informalitás helyett/mellett az intézményes kapcsolatokat (is) hangsúlyozza.” S itt idézi szó szerint Szalai C. W. Millsre hivatkozó saját elitdefinícióját: „... abban a helyzetben vannak, hogy országos jelentőségű (azaz a társadalom egészét érintő) döntéseket hozhatnak...” (Bruszt, 99.) K. A. alaptalanul „vádaskodik”, „címkéz”, és egyébként is nyitott kapukat dönget – szól az üzenet –, hiszen, lám, itt van Szalai elitdefiníciója. A manipuláció tökéletes, s csak az idézet végi referencia hiánya kelt gyanút. A hiány nem véletlen. Az idézett szöveg ugyanis nem szerepel Szalai egyik kötetében sem. Máshonnan való, Szalai egy későbbi, az 1997/2-es Szociológiai Szemlében megjelent folyóiratcikkéből!

[6] A baj nemcsak az, hogy Bruszt magyarázatában a rendszerváltó eliteket Szalai későbbi, Mills-féle elitdefiníciójára alapozza. Szalai két kötetében azonban Mills egyáltalán nem fordul elő.

[7] Aminek eredményeképpen kimutattam, hogy Szalai Weber-interpretációja téves.

[8] Van még egy apró probléma Bruszt számára: az időpontok. Recenzióm Szalai 1994-ben és é. n., de becslésem szerint 1996-ban megjelent köteteiről szól. Bírálatom a Beszélő 1998. év januári lapszámában jelent meg, míg Szalai nevezetes cikke 1997 folyamán, a Szociológiai Szemle 1997/2. számában. S ettől kezdve a dolog olyanná válik, mint egy krimi. Bruszt felügyelő görcsösen próbálja bizonyítani, hogy a vádlottnak olvasnia kellett (volna) Szalai legújabb Szociológiai Szemlében publikált cikkét. Azt a cikket, ami mindennek a kulcsa. Olyannyira, hogy Bruszt szorgalmasan hivatkozik rá, illetve idézi – mindezt azért, hogy cáfolja Szalai 1994-es és 1996-os kötetéről írt bírálatom állításait. De hiába az igyekezet. Szalai hivatkozott 1997-es cikke Nobel-díjat is kaphat, attól még 1994 és 1996 (é. n.) kötetei olyanok, amilyenek. Éppen ezért, tárgyunk szempontjából teljesen mindegy, hogy a recenzens olvasta-e, vagy nem, s ha olvasta, mikor olvasta. S hogy bírálatát előtte írta, vagy utána, vagy a kettőt egyszerre tette. A recenzens szegény olvasókra gondol. Azokra, akik megvették, elolvasták Szalai Erzsébet két kötetét, s most Bruszttól megtudják, hogy becsapták őket. A könyveket most visszavihetik a boltba, s visszakérhetik érte a pénzt... Nem kapták meg ugyanis a kulcsot, amellyel Szalai elittanulmányai „megnyílnak”; hiszen a kulcsot csak egy későbbi folyóiratcikk tartalmazza.

[9] Bruszt a tematikai manipuláció más eszközét is alkalmazza. Például cikke elején pontokba foglalja recenzióm főbb állításait, mintegy az olvasó számára rekonstruálva annak tematikai-tartalmi szerkezetét (Bruszt, 96.). Eljárását talán azzal lehet a legjobban jellemezni, hogy az általa első és második főbb pontként kiemeltek recenzióm főszövegében egyáltalán nem szerepelnek. Azokat cikkem legvégéhez kapcsolódó – 21. és 23. – lábjegyzetekből veszi.

[10] A recenzió tárgyát az írás bevezetője rögzíti (Körösényi, 25.), az elemzés is végig a két kötethez, ill. az azokban megjelent, konkrétan megnevezett tanulmányokhoz kapcsolódik, amit egyébként a szöveg végi hivatkozási lista is mutat.

[11] Vásárhelyi mindjárt cikke elején közli, hogy az elitszociológia nem, a recenzió mögött „kitapintható szándék” viszont annál inkább érdekli, s ezt teszi meg cikke tárgyának (Vásárhelyi, 104.) – amivel nyilván egy új diszciplína alapjait kívánta megvetni. Recenziómat mindketten bizonytalan állításokkal és személyeskedéssel vádolják, Vásárhelyi emellett még politikai ellenszenvvel is. Írásának címe arra utal, hogy recenzióm szerinte nem szakmai, hanem politikai bírálat. Nos, miként Bruszt megállapítja, Szalai bátran ötvözi a politikai kritikát a szakmainak szánt munkákkal – tág teret hagyva a politikai bírálatnak.

A Szalairól írt politikai kritikára példa lehet Tamás Gáspár Miklós egy írása, a Magyar Narancs hasábjain, amit az olvasók, de különösen Vásárhelyi Mária figyelmébe ajánlhatok. Recenziómmal ellentétben az valóban politikai kritika. A szakmai és a politikai (ideológia)-kritika közti különbség tanulmányozására alkalmas még a közelmúltból Bihari Mihály A magyar politika 1945–1995 című könyvéről (Budapest, Korona, 1997), Balázs Zoltán (Kritika, 1998/1), illetve Szabó Miklós (Beszélő, 1998/2) által írt bírálat értékelési szempontjainak összevetése.

[12] Lehet, hogy ez a cikkek, esszék kötetekben való gyors újraközlésének „átka”? Bruszt nyilván Szalai publikációinak szorgos olvasója; hiszen „egész” munkásságát ismeri. Minek olvasná el a gyűjteményes kötetekben ugyanazon írásokat még egyszer?

[13] Szalai szerint volt, de elárulta az ügyet (Szalai é. n. 107–137).

[14] Fogalmilag és szereplőit tekintve állhatatosabb, mint Ágh Attila, tematikailag szűkebb spektrumban mozog, mint Lengyel László, s politikai és kritikai hangvételét tekintve sem kell szégyenkeznie, mint Bruszt helyesen megállapította. Vérbeli kritikai értelmiségi.
















































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon