Nyomtatóbarát változat

Szente Péter: Szerintem demagógia a tévéelnököt és/vagy a kuratóriumot ostorozni az MTV lehetetlen helyzetéért. Peták vitathatatlanul rossz elnök volt, és a kuratórium vitathatatlanul tehetetlenül nézte másfél éven keresztül, ahogy egy rossz elnök alatt a tévé morális és szakmai csődje, az anyagiról nem is beszélve, beteljesedik. De ezek a dolgok sajnos be lettek programozva a médiatörvény által, legfőképpen az által a politikai alkufolyamat által, amiben a médiatörvény megszületett. Senki nem gondolta végig, hogy mit akar a közszolgálati televíziótól, s mennyibe kerül megvalósítani az átalakítást és utána működtetni, hanem beírtak jól hangzó szavakat, mint közszolgálatiság, pártatlanság stb., s a pénznél a hasukra ütöttek, hogy a tévé most pazarlóan működik, hát jóval kevesebb is elég lesz – mintha egy dinoszauruszból versenylovat lehetne csinálni azzal, hogy éheztetik.

Amikor a BBC charter meghosszabbításáról folytak a tárgyalások, nem politikusok egyezkedtek az intézmény feje fölött, hanem mind a két fél, a kormány és a BBC is előadták komolyan kidolgozva, publikálva, hogy milyen műsorprioritásokat és gazdasági működést képzelnek el a következő tíz évre, s aztán megegyeztek. Ezt így kell csinálni.

A médiatörvény előírja ugyan a közszolgálatiságot, de ezt nem általában kell előírni, hanem specifikus műsorszerkezetben. A BBC-nél ezt úgy csinálják, hogy a kuratórium, azaz a kormányzótanács, amely a társadalmi előírásokat képviseli az intézettel szemben, évente egyszer elmegy a BBC vezérkarával egy vidéki kastélyhotelbe egy hétre, s ott részletesen lefektetik a következő év műsorszerkezetét. Nem úgy persze, hogy X. csináljon ilyen vagy olyan programot, legyen vagy ne legyen Friderikusz, ehhez a kormányzótanácsnak semmi köze. Hanem úgy, hogy van egy nyolcvan kategóriás és szubkategóriás klasszifikáció, a saját gyártású tévéfilm-sorozattól a két ember beszélgetig, mindegyik maximum és minimum árral, s akkor ebből összerakják az optimális listát, azaz szerkezetet, tudva, hogy mennyi pénz van rá és hány műsorhely. Tehát annyi műsor készül, amennyire hely van, annyiért, amennyi pénz van, s ezen belül olyan prioritások érvényesülnek, amilyeneket a szakmai vezetés és a kuratórium közösen meghatároz.

Na most, az MTV kuratóriuma ugyancsak felelős a közszolgálatiság megvalósulásáért, de a médiatörvény azt is kiköti, hogy a kuratórium nem szólhat bele a műsorokba vagy a műsorszerkezetbe. Ugyancsak felelősek vagyunk az intézmény gazdaságos működéséért, de a törvény nem teszi lehetővé, hogy beleszóljunk a szervezeti struktúra kialakításába. Az igazság az, hogy a kuratóriumnak a törvény egyetlen igazi jogosítványt ad, mégpedig az elnök megválasztását és leváltását. S akkor hozzá kell tenni, hogy sajnos ez az a feladat, amiben a kuratórium a leggyengébben működik, mert itt van kitéve a legnagyobb politikai nyomásnak.

De még ha ez nem is lenne így, a törvény által előírt pályáztatási rend akkor is diszfunkcionális: olyanok, akik már most komoly állásokban vannak, nem kockáztatják a nyilvános pályázatban való részvételt. Ez nagyon demokratikusnak tűnik, de a legjobb potenciális jelölteket elriasztja. A BBC-nél meghívják egy-egy vacsorára azt a két-három embert, akikről előzetes informálódás alapján úgy gondolják, hogy megfelelnének elnöknek, s aztán konyak és szivar mellett beszélgetnek velük arról, hogy mit tennének elnökként, s akkor a kormányzótanács egy újabb vacsora után, megint a konyak és szivar stációban eldönti, hogy melyik lenne a legjobb.

Amikor John Birt lett a BBC vezére, azzal a feladattal, hogy alakítsa át az intézményt úgy, hogy a műsorok maradjanak közszolgálatiak, de a belső működés olyan legyen, mint a legjobb gazdasági alapon működő vállalatoknál. Ő és csapata kidolgozott erre egy nagyon komoly mechanizmust. Amikor Peták elnök lett, nem sokkal később elmentünk Gárdonyba egy eredetileg három napra tervezett összejövetelre, amiből aztán csak egy nap lett a végén, mert Peták István nem bírt ki egy napnál többet. Ott az ember próbálta elmagyarázni, hogy az intézmény átalakítását hogyan kellene megcsinálni, hogyan csinálják másutt, hogy ehhez milyenfajta mechanizmusok kellenek. Én legalábbis megpróbáltam elmondani. Erre jött egy kétórás Lear-királyi monológ, hogy neki milyen borzasztóan nehéz, mert ezzel a báróval kell megvívnia a csatát, azzal a báróval kell megvívnia a csatát, és ahogy ő látta, ez az egész különböző bárókkal folytatott közelharc volt, minden héten egy másik báróval kellett megvívnia...

Mihancsik Zsófia: És valószínűleg így is csinálta, nem?

Sz. P.: Így is csinálta. És ennek az lett az eredménye, hogy amikor már másfél éve volt elnök, akkor még mindig azt kértük tőle, hogy mutassa be az átalakulás munkatervét. Amit az első héten kértünk.

Horvát János: Hadd kérdezzek valamit, Péter. Szóval, a dolgot most én megfordítanám. Ne húzzuk a Petákra a vizes lepedőt, mindegy, ezt most felejtsük el. Ti rosszul választottatok. Ezek szerint.

Sz. P.: Legyen szabad valamit mondanom...

H. J.: Egy pillanat. Jól választottatok?

Sz. P.: Jelentkeztél? [...] Én két éve kérdezem azoktól, akiket ezen a téren valamennyire ismerek, és adok a véleményükre, hogy ki lenne jó televíziós elnök Magyarországon. Nekem mindig ugyanazt a három-négy nevet mondják, és egyik se jelentkezett még soha, pedig az állást három alkalommal is meg lehetett pályázni. Ezek az emberek soha nem jelentkeztek. Legutóbb tényleg az volt a helyzet, hogy a Székely Ferenctől eltekintve – aki messzemenően a legjobb pályázatot írta, de más szempontból nem volt megválasztható –, a beadott pályázatok közül szakmai meggyőződésem szerint a Petáké volt még elfogadható, sajnos, a többieké ennél sokkal gyengébb volt. Ő tisztán látta a problémákat, azt is, hogy mennyiből kell gazdálkodni, azt is, hogy ehhez teljes megújulás kell, csak mint elnök elveszett a napi csatározásokban.

H. J.: Akkor a legjobbat választotta a kuratórium a rosszak közül. Ezek szerint. Csakhogy a probléma épp az, és innen kezdve mennék én tovább, hogy a mostani viszonyokat ismerve ugyanez a történet zajlik. Ugyanilyen rosszat fogtok választani, és ezt ti is pontosan tudjátok. Legföljebb nem lesz ilyen, vagy olyan, de ugyanúgy alkalmatlan lesz, ugyanúgy nem fogja tudni, hogy a mérleget hogy készítik, és így tovább. Ezt, ismerve a játszó személyeket, tudom. Te azt kérdezted, miért nem jelentkeznek olyan emberek, akik ezekről a dolgokról talán tudnak valamit. Énnekem az az érzésem, hogy talán azért, mert ezt a helyzetet, amit egyrészt a törvény, másrészt a fölötte levő kuratóriumi testület teremt, ezt egész egyszerűen nem fogadja el senki. Én nem akarom magamra venni ezt, amit kérdeztél... Nem vagyok televíziós, ugye, ezt tudod. Kiléptem.

Három éve tanulom az áfa, báfa, egyéb dolgokat. Én a magam részéről csak azt tudom neked elmondani, hogy példát mondjak, hogy mint külső vállalkozó és sokat szidott producer csinálok egy műsort most, április hónapot írva úgy, hogy a Magyar Televízió velem szemben ülő immáron tizenkettedik embere nem tudott magából egy szerződést kiizzadni hozzá. Nem énmiattam: egymással vitatkoznak. Tehát megy szerződés nélkül. Az egyik pont az, hogy a szerződést majd azért megkötjük, de akkor te egyezz bele abba, hogy nem kérsz késedelmi kamatot. A negyedik hónapban! Ami a legnagyobb aljasság, és amit egy közszolgálati televízió egyébként nem engedhetne meg magának, és amihez, hozzáteszem, mindenki asszisztál. A kuratórium is. Ugyancsak kuratóriumi problémának érzem, vagy politikai vezetésinek, hogy miközben állandóan ezekről a dolgokról beszélgetünk, hogy mi mennyi, ki mennyit keres, satöbbi, aközben a Magyar Televíziónak a rendelkezésre álló tizenhat- vagy tizenhétmilliárd forintja egy az egyben úgy ki van fizetve, hogy abból műsor nem készül. Bérekre, üzemfenntartásra, a televíziós költségekre, a liftköltségre, a mit tudom én micsodára. Ennek ellenére mindenki a műsoron akar spórolni, amire tehát már nincs pénz. Ha ekkor én azt mondom, hogy öreg, van egy műsorom, a velem szemben ülő tizenkét ember közül egyet tessék kitenni, és a műsor megcsinálható: annyi a fizetése, amennyiből meg tudjuk csinálni, akkor ez demagógia. A három hónapos tárgyalássorozat alatt, amelyben a tizenhetedik szerződést írtam tegnap, gondolj bele, a tizenhetediket, soha, senki, azt, amit a Péter mondott – hogy miről is szól ez a műsor?... – nem taglalta. Én egyszer megkérdeztem, gyerekek, látta valaki közületek ezt a műsort? Zavarban voltak.

A Magyar Televízió rohamosan veszíti el, ugye, a nézőit. A Magyar Televíziótól elvették a kettes csatorna nevét. A Magyar Televíziótól a hétfői nappal elvették Budapestnek egy csatornáját, ezt csak úgy közlöm, tehát az Antenna Hungáriánál így pöckölték ki, és helyet cserélt a TV2-vel. A Magyar Televíziótól ezenközben műsorcímeket tulajdonítanak el. Az RTL-en van egy „Sajtóklub”, ami a Magyar Televízió műsora volt, hogy csak egy példát mondjak. Ezzel senki nem foglalkozik, és ezért senki nem emeli föl a szavát. Nekem az a fixa ideám, hogy addig, amíg a felelős testület vagy média, teljesen mindegy, nem a műsort jelöli meg prioritásként, hanem azt, hogy tizenhatmilliárd így, kétmilliárd úgy, és akkor le, és akkor áfa és akkor vissza stb., addig soha nem is lesz rend. Nem lehet úgy televíziót vezetni, hogy fogalmuk nincs az embereknek a termékről, ami készül. Senkit nem érdekel. Úgy dobálódnak össze műsorok itt, ott, amott. Amikor az én műsoromról tárgyaltunk, a velem szemben ülő emberek azt mondták, „a tárgyalás kiindulópontja az, hogy felére kell csökkenteni a költségeket”. Mondom, ugye, akkor az teljesen mindegy, hogy én százmillióval vertelek át titeket, vagy öttel; fele-fele. Mondom, gyerekek, rém egyszerű, én nem vertelek át benneteket, én nem tudom csökkenteni a költségeket, ha ennyi pénzetek van, felezzük meg a műsort, mostantól kezdve nem havi kettő készül, hanem havi egy. „Jaj, ez marha jó!” És nagyon örvendeztek. Ez történt. Abszurd. Baromi boldog volt mindenki, hogy megint sikerült valamitől megszabadulni. Amíg a médiatörvény előír a televízió számára külső gyártást, addig ezt mindenképpen meg kell csinálni, és ezenközben lehet sokáig vitatkozni, hogy belső gyártás vagy külső gyártás, csak azt nem lehet, hogy a televízió rendelkezésére álló pénz egy az egyben elmegy a működésre úgy, hogy nem készül belőle műsor.

Ez lenne az első fele a történetnek. De ezt is csak úgy lehet megfogni, ha valaki leül, mint a BBC-nél, és azt mondja, hogy ilyen és ilyen típusú műsorokat akarok. Onnan támad a TV2, akkor ezt akarjuk mi. Ez az, amiről soha senki nem beszél a Magyar Televízióban. Ez az alapvető probléma, és én úgy látom, hogy egyik vezető testülete sem ösztönzi az intézményt ebbe az irányba, és úgy látom, hogy a mostani kiválasztásnál is... Hát bocsássatok meg, a televíziónál immár a harmadik vezető ember nem beszél idegen nyelvet. Sem a helyettese. Hát hol élünk? Hát ilyen Albániában sincs! Végig sikerült olyan embereket találni, akik abszolút kommunikációképtelenek voltak minden nemzetközi társaságban. Szóval kérdezed, hogy miért nem pályázok, vagy hogy külső ember, akiről úgy érzitek, hogy tudná ezt a dolgot csinálni, miért nem pályázik: mert nem fog támogatást kapni. És ez továbbra is így fog menni. Nem kap védelmet – pont. Nagyon nehezen fog tudni bárki ebbe a rendszerbe beszállni.

Nagyon büszke voltam, hogy benne lehettem abban a bizonyos szakértői csoportban, amelyik a médiatörvény szakmai változatát kidolgozta, és sírt a lelkem, amikor sikerült a tervezetet szétverni három hét alatt. Ez a választások előtti utolsó nagy alkudozások ideje volt. Erre a törvényre valójában nem az érvényes, hogy a hiba a részletekben lakozik. A részletek nagyon jópofa részletek, az egész van eltolva azzal, hogy deklarálja a politikai beleszólást. És nagyon érdekes, ha beszélget az ember politikusokkal, és végig a médiatárgyalásokon is az volt az érzésem, hogy minden politikust csak egyetlen dolog érdekelt, hogy a másikkal hogy lehet kitolni. Senkit nem érdekelt a törvény. Hogy lehet távol tartani ezeket a palikat, hogy nekünk se legyen jó, de nektek se legyen jó. És hogyan lett ebből a végén az, a Tamás Pali nagyszerű hasonlatával, hogy összejön a Vadnyugaton hat cowboy, hogy a gyönyörű, szőke bártündért megvédjék a mocskos külső banditáktól, martalócoktól. Megkötik a vérszerződést, hogy mostantól kezdve megvédjük. Elmúlik egy hónap, és azt mondják: Nagyon jó ez a nő. De hát attól mi még, ugye... és akkor a legnagyobb erejű, az heti két lehetőséget kap, és egyszerűen abból, hogy megvédik, mert ez azért továbbra is fennáll, más nem férhet hozzá, az lesz, hogy testvériesen felosztják egymás között. És ebből az a furcsaság adódik, hogy miközben a te tisztelt testületed [ti. az ORTT], már elnézést, törvényt sért – ezt vállalom minden fórumon –, ezenközben semmilyen párt nem fog fölszólalni ellene. Együtt voltunk most egy értekezleten, ahol az egyik ellenzéki képviselő, nagyon értelmes ember, azt mondta, hogy ő életének egyetlen nagy pillanatáról tud beszámolni, hogy tudniillik sikerült a kuratóriumok összeállításánál a paritásos arányt elérni. Innen kezdve őt már semmi nem érdekli. Nekem meg innentől kezdve nincs miről beszélni. Hát ha ez az ember ettől boldog, hogy paritásos... Lehet, hogy ti nagyon jól elvagytok a kuratóriumban, de én azért ismerek ott egy-két olyan palit, akikről nem tudom elképzelni, hogy olyan jól együtt tudnátok dolgozni, vagy ha igen, akkor nagyon csodálkozom. Bocsánat. Ennyi. Tehát én egyszerűen úgy látom, hogy reménytelen az ügy, ahogy az urak mondták.

György Péter: Oda kéne talán visszamenni, hogy a kuratórium, egy bizonyos értelemben valóban meg kell hogy védje a Magyar Televíziót. De sajnálatosan a Magyar Televízió, a vitában említett üzleti és politikai típusú viták közepette, elvesztette a morális önbecsülését. Ez nagyon nehéz és nagyon bonyolult dolog, mert így akkor sem lehet majd televíziót csinálni, ha már minden törvény úgy be lesz járatva, mint ahogy a négyszáz éve legyalogolt vagy egyfolytában nyírott gyep mítosza tanítja, amikor elég odaszólni egy tárgyalásnál, hogy I agree, és minden rendben van. Ha azt mondtam, hogy beleegyezem, akkor beleegyeztem. És szerintem, ha tetszik, ha nem, ez a védelem azért lenne mégis a kuratórium dolga, mert most az ORTT-től kezdve mindenki naponta négyszázötvenötször meggyalázza a Magyar Televíziót. Pontosan úgy, ahogy azt a János leírta. És ez az, amitől a dolog tarthatatlan lehet a tévé számára. Ha ugyanis a televízió minden egyes embere, aki még bent van, azt kell hogy átélje, hogy ő a világ legmegvetettebb és legsemmirekellőbb népe közé tartozik ebben az országban, akivel mindent megtehetnek, az tragikus. Van egy csomó tanítványom, akik pár évvel ezelőtt azért lettek televíziósok, mert azt gondolták, hogy ha ők valahol azt mondják majd, „a Magyar Televíziótól jövünk”, akkor bemehetnek egy ajtón. Ami így korrekt is, ugye? Ma pedig azt kell átélniük, hogy ha azt mondják, hogy ők a televíziónál dolgoznak, akkor máris kitör a rémület, és azt gondolják róluk, hogy nyilvánvalóan ők is tolvajok, és mindent kulcsra zárnak előttük. Ez pedig – mert az ORTT-ről ebben az ügyben valóban nincs mit beszélnünk –, ha tetszik, ha nem, a kuratórium felelőssége. A kérdés az, hogy a kuratórium képes-e ebben az értelemben politikai pufferként viselkedni. Képes-e arra, hogy elérje, vagy hogy legalábbis elkezdje újrateremteni azt a minimális dignitást, azt a büszkeséget, amely nélkül egyszerűen nem lehet; amely nélkül akkor sem fogunk tudni televíziót csinálni, ha egyébként vasbordájú szentekből állna a televízió elnöksége. És ennek persze van egy csomó feltétele. Például, ha már itt tartunk, az előző listánál, vélhetően a kuratóriumnak meg kellene gondolnia, hogy a Magyar Televízió odaadja-e az RTL Klubnak az egyetlenegy high tech stúdióját. Mert hogy is van ez? A TV2 elvitte a nevet, az RTL elvitte a gyártási bázis nagy részét. Ezen azért van mit merengeni. És ez, sajnos, valóban a kuratórium felelőssége, és Isten és ember előtt senki nem mossa le róla.

• Kultúra