Molnár Péter

Nyomtatóbarát változat

Magyarországon már több mint két éve van médiatörvény. Hogy működik-e, az enyhén szólva vitatott, annak ellenére, hogy a hatályos paragrafusoknak helyenként látványos, máskor a felszínen kevésbé látható következményei vannak. A legszembetűnőbb változás, hogy megjelent a két országos magántelevízió, a Magyar Televízió második programja pedig mű holdon fogható. De sok minden változott az országos rádiók területén is: például a közrádió két programját a nyugati URH-frekvenciákon lehet fogni (hogy miért éppen azt a kettőt a háromból, az külön vita tárgya lehetne), így most már két közszolgálati adót is hallgathatnak mindazok, akiknek rádiója – köztük számos autórádió – erre a sávra van hangolva. Viszont még e cikk megírásának idején is csak éppen hogy megkezdődött a helyi és regionális állomások helyzetének rendezése, és ez a késlekedés ellehetetlenítheti a kisebb és közepes vételkörzetű rádiókat és televíziókat. Még mindig nem működik a Műsorszolgáltatási Alap, aminek a közszolgálati műsorok készítését, és a nem nyereségérdekelt műsorszolgáltatók működését kellene támogatnia. Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) ellenben késedelem nélkül létrehozta a maga Panasz bizottságát, amelynek némely döntése nyilvánvalóan sérti a sajtószabadságot, amit egy esetben első fokon már a bíróság is megerősített. A Magyar Televízió Köz alapítvány alig másfél évvel azután, hogy meg választotta, harmadik nekifutásra leváltotta az MTV Rt. elnökét, viszont nemigen akad olyan ember, aki bízna benne, hogy létezik erre a posztra alkalmas személy, aki megkapja a törvény szerint szükséges kétharmados támogatást az ezen írás megjelenését megelőzően várhatóan le záruló új pályázat során. Mivel a kuratóriumi elnökségek – és az ORTT – tagjait közvetlenül a pártok jelölik ki, mégpedig úgy, hogy az ellenzéki és a kormánypártok jelöltjei egyenlő arányban legyenek jelen ezekben a testületekben, szinte törvényszerűen esélytelennek látszanak – legalábbis egyelőre – a nem kifejezetten szürke, középszerű jelöltek. Közben szinte mindenki egyetért abban, hogy a kormány befolyása sem szűnt meg a közszolgálati médiumokban, jóllehet a törvény ezt formálisan is tiltja, és a finanszírozás módjával is kizárja. (Vagyis többek közt ez utóbbi az egyik olyan terület, ahol a törvényt újra meg újra megsértik.) A Magyar Televízió átalakítása ezalatt továbbra is késlekedik, és maga az intézmény továbbra is pazarlóan, irracionálisan és korrupt módon működik.

Hosszan lehetne még ecsetelni a médiaátalakulás nehézségeit, amelyeknek okát sokan, jelentős részben magam is, a rádió-televízió törvényben látjuk. Ezért hasznos lehet felidézni a törvény születésének körülményeit. A történetből megtudhatjuk, hogy a törvény miért és kiknek az akaratából lett olyan, amilyen, és ennek segítségével jobban megérthetjük, működik-e ez a jogszabály vagy sem, illetve hogy miért sértik meg olyan gyakran. Annyit előrebocsátok, hogy a dráma vagy tragikomédia politikai szereplői közül csak a szabad demokratákat és a szocialistákat léptetem színre, mert a médiatörvény sorsa elsősorban az 1994-es választások után létrejött kormánykoalíción belül dőlt el. Bízom benne, hogy az elbeszélésemből kiderül, miként.

A médiaháború s gyümölcsei

A kilencvenes évek elején – amikor a Fidesz médiapolitikusa voltam – nem volt esély arra, hogy a liberális demokráciák normáit valóságos működésében is legalább megközelítő, elfogadható kompromisszumokon alapuló törvényt lehessen keresztül vinni az Országgyűlésben. Az akkori többségi pártok szemmel láthatólag azon igyekeztek, hogy megteremtsék a média közvetlen politikai – és elsősorban kormány általi – ellenőrzésének intézményes formáját; az is nyílt titok volt, hogy az MSZP-t elsősorban nem az ellenőrzés ténye, hanem annak politikai színezete zavarta. Egy politikától független média rendszer lét re hozásának programját ekkor csak az SZDSZ és az akkori Fidesz képviselte következetesen. A parlamentben a kölcsönös gyanakvásoktól és betegesen túl bonyolított vitáktól terhes légkörben készült törvénytervezet szavazása 1992 végén csúfos kudarchoz vezetett. Közben 1992 folyamán Timár János médiaszakértővel – aki ma az ORTT SZDSZ által jelölt tagja – különböző szakemberek bevonásával megpróbáltuk újra, a kezdetektől végiggondolni egy liberális médiatörvény-koncepció alapjait. Időnk nagyobb részében azért hadakoztunk, hogy javítsunk valamicskét a törvényjavaslat médiaháború szülte kényszermegoldásain. Péntekenként viszont az aktuális helyzettől elvonatkoztatva, tisztán szakmai szempontból elemeztük a rádiózás és a televíziózás jogi szabályairól szóló kérdéseket. A koncepcióvázlatnak Az éjjeliőr és a médiacápa címet adtuk, arra utalva, hogy elsősorban az állam szerepét akarjuk szigorú keretek közé szorítani, és a média piac kapuját kívánjuk a legkülönfélébb szereplők előtt szélesre tárni. Ennek az elképzelésnek a sajtóval szemben frusztrált MDF-kormány idején végképp nem lehetett semmi esélye.

1993 végén a Fidesz politikai irányváltása miatt lemondtam mandátumomról és tisztségeimről, és kiléptem a Fideszből. 1994 tavaszán az SZDSZ országgyűlési képviselőjelöltjeként számos szakértővel azon dolgoztam, hogy arra az eset re, ha az SZDSZ kormányra kerülne, kellően kidolgozott programunk legyen a médiarendszer liberalizálására. 1994 májusa után úgy tűnt, hogy a szocialista–liberális kormány inkább hajlandó lehet a saját hatalmát korlátozó médiatörvény támogatására, mint az elődje, az előző koalíció pártjai pedig ellenzékbe kerülve, a parlamenti pozíciójukhoz fűződő érdekeik miatt remélhetőleg szintén támogatni fogják az állami befolyás visszaszorítását. A várakozásokból egy s más csakugyan megvalósult, például csaknem sikerült kizárni annak a törvényes lehetőségét, hogy a kormány irányíthassa a médiát, azt viszont nem tudtuk elérni, hogy a politikai szféra ne befolyásolhassa erőteljesen a rádiók és televíziók működését. Ennek az oka röviden az, hogy az SZDSZ-t az 1994-es választások után a többi parlamenti párt közül egyik sem támogatta abban a törekvésében, hogy megteremtse a média függetlenségének feltételeit.

Kísérlet az ésszerű törvény megalkotására

A választások után látszólag minden lehetőség megvolt egy józan elképzeléseken alapuló médiatörvény létrehozására. Mai szemmel nézve túl optimista voltam, amikor nem tekintettem vészjósló jelnek azt az incidenst, amely mindjárt 1994 júliusában történt. Az MSZP-t akkor médiaügyekben képviselő Gellért Kis Gáborral még javában folytattuk a hatpárti tárgyalásokat az ellenzéki frakciók képviselőivel a Magyar Televízió és a Magyar Rádió új elnök- és alelnökjelöltjeinek személyéről, amikor a miniszterelnök egyszer csak aláírta az előterjesztéseket. Az ellenzék felháborodással vegyes kaján örömmel tiltakozott, mondván, hogy ilyen még nem történt a rend szerváltás óta. Jómagam az első megdöbbenésből fel ocsúdva azt nyilatkoztam az egyeztetésről távozó ellenzék jogos dörgedelmei után, hogy hiba volt a korai aláírás, a történtekért elnézést kell kérni, és természetesen folytatni kell a tárgyalásokat. Ezt követően – miután Horn Gyula jól leszúrta Gellért Kist, amiért az még tárgyalt – az SZDSZ részéről előbb Pető Iván, majd jómagam igyekeztünk telefonon rábeszélni a miniszterelnököt, hogy tegye lehetővé az egyeztetések folytatását. Az esti órákban zajló telefonálás elején a kormányfő lakásán megszólalt egy másik távbeszélő készülék. A vonalban várva hallottam, amint Horn Gyula emelt hangon kérdezi: „Kicsoda?! A Molnár Péter?!” Mint kisvártatva megtudtam, éppen a szóban forgó ügyben hívták a Népszabadságból, nyilván arról is tájékoztatva, hogy én mit nyilatkoztam (amit nekem még nem volt időm elmondani). A miniszterelnök közölte, hogy az SZDSZ, illetve én nem fogunk szórakozni vele, mire én elmondtam, milyen lehetetlen helyzetbe kerültünk az idő előtti aláírás miatt, és Horn végül nagy nehezen beleegyezett, hogy azt mondjam a még mindig várakozó újságíróknak: beszéltem vele, félreértés történt, a tárgyalások folytatódhatnak. Ennek ellenére a Koalíciós Egyeztető Tanács talán első ülésén még a miniszterelnök tett szemrehányást az SZDSZ-nek kritikus nyilatkozatom miatt, és semmi jelét nem adta, hogy belátta volna: az MSZP-n belüli egyeztetés hiánya (amire a későbbiekben is bőven akadt példa) milyen elképesztő szituációt teremtett.

A kormányprogram viszont – annak a tervezetemnek az alapján, amelyben javaslatot tettem rá, hogyan lehetne elkerülni az olyasfajta kompromisszumokat, mint amelyek korábban, a médiaháború következtében létrejöttek – a következőket tartalmazta: „A kormány haladéktalanul létrehoz egy törvény-előkészítő bizottságot, amely a parlamenti pártokkal és a szakmai szervezetekkel folyamatosan egyeztetve az 1994. évi őszi ülésszakra elkészíti és lehetőleg az ellenzék vagy annak legalább egy része támogatásával az Országgyűlés elé terjeszti a szabad rádiózásról és televíziózásról szóló törvényjavaslatot.” Az új kormány első ülésén felhatalmazta Fodor Gábor és Vastagh Pál minisztereket egy szakértői bizottság felkérésére, amit azok – Csiha Judit és Jánosi György politikai államtitkárok, valamint Gellért Kis Gábor és jómagam közreműködésével – haladéktalanul meg is tettek. Arról a koncepcióról, amelyet ez a jogász, közgazdász, szociológus és műszaki szakértőkből álló nyolctagú csoport készített, már a nyár folyamán intenzív tárgyalások folytak a parlamenti pártok és a szakmai szervezetek széles körének részvételével. Az egyeztetések alapján, rekordidő alatt, 1994. október 1-jére elkészült tervezetben a kormányprogramnak megfelelően nem szerepeltek a közszolgálati médiumokat felügyelő kuratóriumok. Az ORTT tagjait paritásos parlamenti jelölőbizottság választotta volna ki. Az MTV egy országos tévé frekvenciát használt volna, vagy – a privatizáció ellenzőinek álláspontját tükröző II. változat szerint – az ORTT abban az esetben pályáztatta volna meg az MTV2 frekvenciáját, ha egy megadott határidőig más módon nem lett volna biztosítható a szükséges frekvenciakészlet legalább egy országos magántelevízió működéséhez.

Az SZDSZ médiapolitikusaként – elődöm, Haraszti Mik lós, akivel az előző parlamenti ciklusban hiába érveltünk a média politikától való függetlenítése mellett, az 1994-es választáson nem vállalta a képviselőjelöltséget – azt szorgalmaztam, hogy egy ésszerűen végiggondolt törvényt hozzunk létre, és ne a kilencvenes évek elejének kényszerűen rossz kompromisszumait görgessük tovább. A törvényjavaslat előterjesztéséért első helyen felelős miniszter, Fodor Gábor is hangsúlyozta a szakértőknek, hogy ellenzi minden olyan testület létrehozását, amely azt a célt szolgálná, hogy lehetővé tegye a média feletti politikai ellenőrzést. Az SZDSZ azonban ezzel a törekvésével egyre inkább egyedül találta magát.

A tervezetet az ellenzék és az MSZP egyaránt támadta. Mint természeti adottsággal kellett számolnunk azzal, hogy a miniszterelnök – feltehetően pillanatnyi politikai megfontolások alapján, bármiféle egyeztetés és a közszolgálati televíziózás reálisan finanszírozható szerkezetének átgondolása nélkül – kész helyzetet teremtve elkötelezte magát amellett, hogy a Duna Tv-t a Magyar Televíziótól függetlenül kell fenn tartani. (Azóta egyre inkább bebizonyosodik, hogy közszolgálati televízióból kevesebb több lenne: ha a támogatásokat csak két közszolgálati program között kellene elosztani, akkor a Magyar Televízió sokkal kevésbé kényszerülne bele a versenybe a közszolgálati programok rovására is.) Emellett már 1994 nyarán komoly koalíciós konfliktushoz vezetett, hogy az MSZP – a miniszterelnök személyére való tekintettel – nem támogatta azt a javaslatot, hogy a kormány ne rendelkezzék semmiféle kinevezési jogosítvánnyal a média területén. A továbbiakban a Koalíciós Egyeztető Tanács több ülése is megpróbálkozott a véleménykülönbségek feloldásával – nem sok sikerrel. Egy esetben az írásban pontokba szedett vita kérdések tárgyalása során Horn Gyula egyéb jegyzeteit lapozgatta, majd ami kor az SZDSZ részéről kompromisszumként felajánlottuk az MSZP álláspontjának elfogadását a vitatott témák egy részében, és tárgyalópartnereinknek is ugyanezt javasoltuk, a kormányfő a maga keresetlen modorában csak ennyit mondott: „Hagyjuk ezt, látjátok, hogy nem jutunk előbbre ebben az ügyben.” Az MSZP nevében akkor tárgyaló két politikussal, Jánosi Györggyel és Schiffer Jánossal tárgyszerűen tudtunk ugyan egyeztetni, azt azonban legfeljebb találgatni lehetett, hogy az MSZP aktuális megbízottaiként mennyiben képviselik sokszínű pártjuk és a rögtönző kormányfő akaratát.

Az ellenzéki pártok, jól érzékelve, hogy Horn Gyula tart a számára áttekinthetetlen médiaügytől, és az MSZP-ben jelentős ellenérzés tapasztalható az SZDSZ-nek tulajdonított médiahatalommal szemben, levelet írtak a miniszterelnöknek. Ezt követően egyértelművé vált, hogy az MSZP-nek egyáltalán nem áll szándékában a szabad demokratákkal komolyan együttműködve olyan gyorsan elfogadtatni ezt a tör vényt, mint ahogyan azt megfogalmaztuk a kormány programban, amely szerint a média területén: „A legfontosabb és legsürgősebb feladat a szabad rádiózás és televíziózás törvényes feltételeinek megteremtése.” Az intenzív munkával, a legkisebb idő veszteség nélkül készült, szakmailag sokoldalúan megalapozott tervezet útja egyre rögösebbnek bizonyult, és csak nem akart az Országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat lenni belőle.

Fordulat és kuratóriumok 

Már 1995 februárja lehetett, amikor egyszer csak kis kockás papírra írt telefonüzenet útján meghívást kaptam Révész Tamástól, a miniszterelnök személyes tanácsadójától – aki addig a nyilvánosság előtt nem játszott szerepet az MSZP álláspontjának képviseletében –, hogy a szobájában folytassunk hatpárti meg beszéléseket, anélkül azonban, hogy ezekről a tárgyalásokról is jegyzőkönyv készülne, mint a korábbiakról. A Parlament folyosóján összefutottam Schiffer Jánossal, és kiderült, hogy Révész Tamás őt nem értesítette. Világossá vált: az MSZP-ben valahol valakik elhatározták, vagy ami valószínűbb, Horn Gyula egyedül úgy döntött, új kezekbe teszi le az ügyet. A sajátságos körülmények között létrejött találkozón az MSZP-t Jánosi György mellett immár Kósa Ferenc kép viselte. A megbeszélést számos további követte, és nyilvánvalóvá vált, hogy a személyi változásoknak komoly tartalmi konzekvenciái vannak. Az új helyzetben már csak olyan hatpárti megállapodás-tervezet születhetett, amelyben már a három nagy létszámú közszolgálati médiakuratórium első változata is szerepelt, valamint a parlamenti pártok közvetlen jelölési joga a fontosabb pozíciókra (az ORTT tagjaira is). Az egyezség aláírását (amelyet előzetes megegyezés szerint a frakcióvezetőknek is meg kellett volna erősíteniük) viszont mégiscsak sikerült elkerülni, mivel ekkor még az MSZP-n belül is akadtak, akikben kételyek merültek föl a kirajzolódó koncepcióval szemben, ezért nemcsak Pető Iván és jómagam tagadtuk meg az aláírását, hanem Szekeres Imre is.

1995 tavaszára egyértelművé vált, hogy a törvényből nem lesz semmi a kormány koalíción belüli, közvetlen felső szintű egyeztetés nélkül. Az ellenzék csak a kormány befolyását akarta kizárni – ekkor már az MDF sem tartott ki amellett az 1994 nyarán még bizonyos szempontból következetesen képviselt álláspontja mellett, hogy az ORTT elnökét a miniszterelnök is kinevezhetné –, de a pártokét nem. Az pedig, hogy az MSZP voltaképpen mit akar, enyhén szólva nem volt teljesen világos. Egy ponton például a miniszterelnök teljesen váratlanul, médiatörvény nélkül, a koncessziós törvény alapján akart frekvenciákat megpályáztatni, de utóbb belátta – egyebek mellett az SZDSZ határozott ellenvéleménye miatt –, hogy ez keresztülvihetetlen. Ilyen körülmények között kapcsolódott be a törvényről szóló tárgyalásokba Magyar Bálint és – mint utóbb kiderült, csak átmenetileg – Csintalan Sándor, az MSZP akkori ügyvezető alelnöke, ami kor a kormány végre az Országgyűlés elé terjesztette a törvényjavaslatot. A szak értői tervezet sebtében átalakított változata szerint az ORTT és egy kuratórium két-két tagját a kormányoldal, illetve az ellenzék jelölte volna, a két testület elnökét pedig a miniszterelnök. A paritásos jelölőbizottság kiiktatása mellett a törvényjavaslat „vívmánya” volt még annak a lehetőségnek a felvetése, hogy a Duna Tévén felül még az MTV2 műsorát is műholdról kellene terjeszteni, miután a tervezet szerint a Magyar Televízió második frekvenciáját meg kellett volna pályáztatni. Az utóbbi pozitív mozzanat mellett te hát már bekerült a leendő tör vénybe a politikai kontroll intézményesítése és a közszolgálati televíziózás ellenhatást szülő túlméretezésének különösen irracionális – a két műholdas köztévé adását ugyanis az amúgy díjfizető nézők többsége ma még nem tudja fogni – változata.

Azt előre lehetett ugyan tudni, hogy az ellenzék egyetértésének megszerzéséhez az eredeti tervezet további lényeges átalakítására lenne szükség, de nem volt világos, hogy az MSZP szerint hol a határa az amúgy helyeselhető konszenzuskeresésnek, ha az csak az ésszerűség rovására lehet sikeres. Visszatekintve úgy tűnik, hogy ilyen határ nem volt, mégpedig feltehetőleg azért nem, mert az említett „vívmányok” kérdésében az MSZP elképzelése valójában az ellenzék álláspontjával esett egybe. 1995 nyarán Magyar Bálint és Csintalan Sándor az MTV és az MR képviselőivel tárgyalva mindenesetre részmegállapodásokba foglalták a két intézmény által szükségesnek tartott módosításokat, hogy a törvényjavaslat nagyobb szakmai támogatottságot kaphasson.

1995 szeptemberében létrejött az Országgyűlés kulturális bizottságának média-albizottsága, amelybe minden parlamenti párt két-két tagot delegálhatott (nem csak országgyűlési képviselőket). A hatpárti tárgyalások különleges résztvevője volt Révész Tamás, az MSZP-t pedig formálisan ezúttal is Jánosi György és Kósa Ferenc képviselte. Utóbbit az MSZP parlamenti frakciójának – többek között Lendvay Ildikót, Schiffer Jánost és Vitányi Ivánt is magába foglaló – kulturális munkacsoportja bízta meg ezzel a feladattal. Így a kör bezárult. Lénye gében az a hatpárti egyeztetés folytatódott ezzel, formálisabb keretek között, amelyet 1995 tavaszán Révész Tamás kezdeményezett, minden bizonnyal a miniszterelnök megbízásából. Ekkor már nem volt akadálya, hogy megszülessék az a kompromisszum, amely végül megalapozta a médiatörvényt. A hatalmas – már 1990 óta elsősorban Kósa Ferenc által javasolt – kuratóriumok létrehozásáért cserébe elfogadták azt, amit az SZDSZ szorgalmazott: a médiapiac megnyitását. Az ORTT és a kuratóriumi elnökségek tagjainak jelölési módja kielégíthette mindazokat, akik a média feletti politikai kontrollt akarták érvényesíteni, bár volt olyan – szerencsére elvetett – ellenzéki „gondolat” is, hogy a pártok bármikor visszahívhassák a nekik nem tetsző médiatestületi tagot, azt az elképzelést pedig kifejezetten nehéz volt visszaverni, hogy az első médiatestületek megbízatása csak az 1998-as választásokig szóljon, ami még inkább politikafüggővé tette volna az új intézményeket. Az pedig, hogy egyszerre két országos tévé- (és rádió) frekvenciát kellett megpályáztatni, az eleve adott magánmonopólium ki zárása révén megnyugtathatta az ellenzéki pártokat: ha csak egyetlen „csatornát privatizálnak”, az ellenzék nyilván attól tartott volna, hogy az kormánykézbe kerül. A miniszterelnök számára bizonyára Révész Tamás személye lehetett rá a biztosíték, hogy keresztül tudja vinni saját elképzeléseit, annál is inkább, mert sejteni lehetett – jobban mondva tudni, hiszen feltehetően ez is az alku része volt –, hogy személyes tanácsadója tölti majd be a törvény által létrehozott médiarendszer legbefolyásosabb pozícióját, az ORTT elnöki tisztét. Révész Tamás jelölése egyébként jól mutatja az ön mérsékletnek azt a hiányát, amely sajnos a parlamenti pártok többségére jellemző volt, márpedig anélkül a médiatestületek meg választásának semmiféle elképzelhető, a törvénybe foglaltnál lényegesen jobb (ha nem is tökéletes) módozata sem biztosíthatna a média számára számottevően nagyobb függetlenséget.

Az SZDSZ szerepe

Ennyi a törvény születésének története dióhéjban, amiből persze különböző következtetések vonhatók le arra nézve, mely pártok és személy szerint kik és milyen mértékben felelősek a jogszabály hibáinak következményeiért. Az SZDSZ-nek esetleg azt lehetne a szemére vetni, hogy miután magára maradt az álláspontjával, miért nem inkább a törvény elfogadásának meg akadályozására törekedett. Elsősorban azért, mert törvény nélkül még ma sem lenne médiapiac Magyarországon, bár ma holnap 2000-et írunk. Továbbá már 1992 végén is sokan vélekedtek úgy, hogy még a rossz médiatörvény is jobb, mint a semmilyen. (Ezt a feltételt sikerült teljesíteni.) Azzal is számolni kellett, hogy ha az SZDSZ nélkül születik meg az Alkotmány szerint szükséges kétharmados többséggel a „rossz médiatörvény” – aminek az MSZP és az ellenzéki pártok összefogása révén volt reális esélye –, akkor a ’92-es törvényjavaslathoz hasonlóan a jogszabály szövege csak a volt „szovjet tévécsatorna” frekvenciájának megpályáztatásáról szólt volna, és nem tartalmazta volna azokat a paragrafusokat, amelyek a médiapiac igazi megnyitásáról rendelkeztek, és akkor ma nem választhatnánk az ország nagy részében három egymástól független televízió műsorai közül. Az pedig kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a médiapiac kinyitása, az állami monopólium megtörése mindennél fontosabb, hiszen az minden formális szabálynál hatékonyabban hiúsíthatja meg a kormány és a pártok mindenfajta beavatkozási kísérletét – márpedig effajta szándék mind az MSZP-nél, mind az ellenzéknél tetten érhető volt –, ugyan akkor a versenyhelyzet semmivel sem helyettesíthető hatásával kikényszeríti a közszolgálati médiumok átalakulását. Az utóbbi egyébként köztudottan – legalábbis az MTV esetében – mindenképpen rettenetesen nehéz feladat lett volna; sok tévés szerint az lett volna a leghelyesebb, ha a törvény tartalmától függetlenül úgy bánnak az MTV-vel, mint annak idején Karthágóval: még a helyét is sóval hintik be. A törvény ésszerűtlen és nyomasztó szerkezete mellett ez is közrejátszott annak a közvélekedésnek a kialakulásában, hogy normális ember nem pályázza meg az MTV elnöki posztját. (Ami nem azt jelenti, hogy 1996-ban – vagy e cikk írása idején, 1998-ban – egyetlen jó pályázatot sem nyújtottak be, viszont 1996-ban éppen a legjobb pályázat készítőjének a törvény logikája szinte esélyt sem adott – egyébként ugyanez volt a helyzet a Magyar Rádió esetében is.) Az is nyílt titok, hogy a magyar médiaugaron – amelyet a kialakulófélben lévő verseny végre elkezdett feltörni – nemcsak a pártok többsége vélekedett úgy, hogy a médiának feltétlenül szüksége van politikai patrónusokra, ha nem a média munkatársainak jelentős része is. Persze a törvény „pártstruktúrájának” éppen ezt a hagyományt nem lett volna szabad erősítenie.

Egy bizonyos: alapvetően nem az SZDSZ-en múlt, hogy nem abból az ésszerű, a rádiózást és a televíziózást a politikától függetlenítő tervezetből lett törvény, amelyet 1994-ben a kormányprogram alapján a szakértői bizottság létrehozott. Az akkori szövegből számos fontos, jól kidolgozott részlet megmaradt ugyan, de az alapszerkezet drasztikus változása nagyrészt azokra is rányomja a bélyegét. A média törvény esetében az ördög nem a részletekben rejlik, és csak abban bízhatunk, hogy mivel a törvény minden hibája ellenére lehetővé tette a valódi médiapiac kialakulását, az idővel kikényszerítheti a törvény racionális módosítását, illetve a médiatestületek józanabb és mértéktartóbb működését.

• Játéktér