Majoros Sándor

Nyomtatóbarát változat

Kapaszkodjon meg a világ: az utcai harcosok megrendezték első bajnokságukat! Ami engem illet: aszfaltbetyárokról már hallottam egyet-mást, de „utcai harcosokról” – így explicite még semmit. Azt pedig végképp nem sejtettem, hogy az útonállást sportszerű keretek között is lehet művelni. De az emberek manapság gumikötelet kötnek a bokájukra, és függőhidakról ugrálnak le, mások pedig néhány tapadókorongra bízva életüket, fölmásznak a felhőkarcolók oldalán. Fölösleges tehát megbotránkozni egy új sportág létrejöttén, mert az új még újabbat teremt, s közben átadja helyét a réginek. Valahogy így lehet ezzel a televízió is, mert az utcai harcosok bajnokságát jóval nagyobb odafigyeléssel tálalta, mint amekkorát az megérdemelt.

Mert vajon kik ezek az „utcai harcosok”? Az ember magányos hősökre gondol, akik a Tenkes kapitánya és Arnold Schwarzenegger adottságait együvé ötvözve cethal nagyságú Harley-Davidsonokon barangolják be a rossz hírű kerületeket, és oda csapnak, ahol sanyargatni látnak. Bátorság, gerincesség és mindenekelőtt találékonyság várható el tőlük, mivel az utcai harc megköveteli a kézközelbe kerülő vascsövek, kólásüvegek, sörösrekeszek, kábeldarabok és baseballütők használatát. Épp ezért változatos küzdelmet reméltem, mert a terminátorfilmek mozgalmassága és a harc eszmeisége erre engedett következtetni.

Most már látom, hol és miben tévedtem: mint annyi másban, az utcai harcban is lemaradtunk a Nyugattól. Bajnokaink – néhány kivételtől eltekintve – „úszógumival” és sörpocakkal büszkélkednek, küzdésmódjukból pedig hiányzik a fantázia. Nem gáncsolnak, nem csavargatják a kart, nem ragadják tökön az ellenfelet – hogy csak az általános fogásnemeket emlegessük. Viszont brutálisan és tiszta erőből pofozkodnak, utolsó leheletükig ragaszkodva az „akit érek azt ütök” – nevű küzdéstechnikához.

A rendezők által kialakított aréna sem emlékeztetett a sikátorok, bormérések meghitt, barátságos környékére. Szabványméretű bokszolóringbe kényszerítették a fiúkat, amelyből hiányoztak a szemeteskukák, a lomtalanításra kitett nachtkasztlik, a járdaszegélynél foszforeszkáló kutyagumi – az utcai harcok szokványos díszletei. Mindennek következtében széles, pókhálóleszedő mozdulatokkal operáltak, ami nem annyira küzdelemre, mint inkább a madagaszkári pelikánok násztáncára emlékeztet. Hogy mindez a szervezés hibája lenne? – nem tudnám megmondani. A közönség mindenesetre jól szórakozott: a nem tudást remekül palástoló brutalitás töméntelen mennyiségű vért, verejtéket, orrlikból kiflittyenő takonyt és egyéb testnedveket eredményezett.

Kell ennél több egy utcai küzdelemnél? Aligha. Még akkor sem, ha az ilyen manifesztációk köztudottan a lehető legbonyolultabb kapcsolatrendszereket eredményezik. De ez már más téma. Hogy ki kivel szövetkezik – egy sima duellumnál még lényegtelen. Csak akkor válik érdekessé, ha a résztvevők száma háromra, négyre, sőt többre emelkedik. Tíz fő esetében a szövetségkötések lehetséges kombinációja például legalább százezerre tehető. Mondhatjuk azt is: megfelelő számú utcai harcossal – mint valami brutális számítógéppel – Magyarország egész viszonyrendszerére fényt deríthetünk. Márpedig ha így van, ez a sportág mindenképpen figyelmet érdemel. De mert a tudományos oknyomozás bizonyos fokú zárkózottságot igényel, javasolom, hogy ezentúl csak zárt – tudományos vagy egyéb – intézetekben bonyolítódjék az ilyesmi. Sőt, a méréseredmények nagyobb precizitása érdekében, a sportág kedvelőire, rokonszenvezőire és pártolóira is ráférne egy kis intézetbeli tanulmányozás.       

A legszerencsésebbek persze azok, akik egy vállrándítással elintézik az utcai harcosok ügyét. Igazuk is van: a meglévő viszonyrendszerek tanulmányozása legalább ennyire izgalmas és érdekfeszítő. De azért nem árt szem előtt tartani az utcai harc első parancsolatát: a sötét mellékutcákban – csakúgy, mint a politikában – minden eszköz megengedett.

• Sport