Németh Gábor

Nyomtatóbarát változat

 
Január végén az ember be-benéz a spájzba, mintha csak rájárna a szilvabefőttre. Tökéletes alibi, kedves Watson. Lopva körülnéz, és enged a vágynak. Először csak ujjbegyével érinti meg az ismerős bőrt, aztán felbátorodik.

Két hónapja nem teniszezett.

Prince Pro 110, fekete fém, itt-ott lekopott már a festék, a húrozás zörög, istenem, mi tud zörögni egy húron, mindegy, szeretem. Az Apám ütője.

Áll az ember a szoba közepén, harmincnyolc múlt (Björn Borg!), a szőnyeg széle a vonal, elkerüli a lábhibát, készül az első adogatáshoz.

Silence, please. First service.

Nincsen labda a kezében.

Vizit a viccházban, a doktor odalép egy palihoz, aki egy lavórban horgászik, na, Kovács úr, milyen a kapás, szemrehányó tekintet, megőrült, doktor úr, lavórból halat?

Nincs labda a kezében, mert nem szeretné kitörni a duplaablakot.

Kicsit pattogtatja a gömbölyű semmit.

Első adogatás.

A másikat ott szemben meg fogadónak hívják.

Ha valamit tudni akarsz, csak kérdezd meg a szavakat. A tökéletes adogatást úgy hívják: ász. Fogadhatatlan. A tökéletes adogatógém négy ászból áll, időtartama körülbelül nyolcvan másodperc, a fogadó egyetlenegyszer sem fogad, összes dolga kimerül abban, hogy háromszor megtesz egy körülbelül ötméteres távolságot. Persze, csak hagyománytiszteletből. A tökéletes teniszben a másik nem teniszezik.

A tökéletes tenisz sokáig legfeljebb csak a perverzek képzeletében létezett, ám, úgy a nyolcvanas évek elejétől megjelentek az első androidok, akik már meglehetősen közel kerültek a végső megoldáshoz.

Ha két tökéletes adogatójátékos kerül össze, akkor a játék megmutatja a lényegét. Száztizenkét évig a szépségről szólt, tíz éve pedig a hibáról. Breakpoint. Unforced errors. Ki nem kényszerített hibák. Töréspont. Legalább egyszer el kell nyerned az ellenfél adogatását, és tied a játszma. Három nyert játszmával pedig tiéd a mérkőzés.

Asbóth, harmincvalahányban, fehér hosszúnadrág, az ütője nemesfából, juhbélből és szarvasbőrből, és két game között azzal az édes kis barnával kokettíroz ott a harmadik sorban.

Goran Ivanisevic viszont, kilencvenötben, egy tébolyult gepárd pillantásával inti kussra azt az izét ott a tribünön, az arcán dzsungelborosta, az ütője pedig valami olyan műanyagból készült, amiből három éve valószínűleg még űrhajókat csináltak.

Az arszlánból terminátor lett.

Kukorelly költő kedvenc témájához nyúlok vissza (oda?) ebben a bekezdésben, ő szereti ugyanis szépen elképzelni, amint a Jászkarabürgözdi Olajbányász bádogtekintetű emberfogója leradírozza a pályáról a huszonhét éves Puskás Öcsit, egy időutazás segítségével.

Asbóthnak talán volna ideje rá, hogy elugorjon Goran első szervája elől. Föltéve, hogy legalább az egyik szemét levette az emlegetett brunette-ről.

Most megint ezzel jössz, széthullik a világ, MacBurger, fúj, Amerika, a fölsőprolik birodalma, orbitszag, és baseballsapkanyom két centire a homloklebenytől, szociális lobotómia.

Unom én is, de mit csináljak.

A metróra a Deák téren és a Felszabon kizárólag amerikai és szovjet ember száll fel, még a másodikból van több, de már láthatóan fárad, az arca fonnyad, alma a kredencen. Most tényleg választanom kéne?

De, azonban, és mégis – teniszezni jó.

Múlik az élet, tizenöt, semmi, harminc, semmi, majdnem negyven, semmi. A semmit az angol úgy mondja: „lav".

Áll az ember szőnyeg szélén.

A partnereire gondol, akikkel párosozni szokott. A partner átmenetileg pénzt keres, közlekedik, olvas, borotválkozik, beteg, szerelmes, könyvet ír, gyereket nevel, főz, villanyt szerel vagy regényeket olvas, de tényleg csak azért, hogy hétfőtől csütörtökig valahogy elteljen az idő. A partnerség ontológiai kategória. Kevesebb is, és igen!, több is a barátságnál. Az ember például gyakorlatilag folyamatos aggódásban él, hogy a partnerével történik valami: meghűl, búskomor lesz, vagy nem tud ellenállni a világ összeesküvésének, és úgynevezett dolga akad.

Az egyik partner, aki a hűvösödő október végétől harmincéves mackóban és elnyűhetetlen bordó pulóverben játszik, néha valahonnan elővesz egy elemi erejű tenyeres keresztütést, és aztán kicsit szégyenkezve elneveti magát. Vasárnap este szokott telefonálni, az Isten áldja meg érte. „Akkor nyolc harminchétkor, a buszmegállóban." „Szerinted esni fog?" „Próbáljuk meg."

A másik van ott legelőször, az arcán kicsi, rejtelmes mosoly, többnyire nagyon rövidre nyírt őszes szakállba rejtve. Amikor benyitunk az elsővel, már át van öltözve, és a labdák puhaságát vizsgálgatja. A pályán ráérősen és kíméletlenül elér és megjátszik minden labdát, és a löbjeitől (átemelés) pedig egyszerűen gutaütést kell kapni. Néha megáll meccs közben, előveszi azt a bizonyos kicsi mosolyt, és ártatlan arccal elmeséli azt az újabb mocskos részletet a világ állásáról, ami két tenisz között a tudomására jutott.

Hogy tudjuk, mihez képest szaladgálunk itt a salakon. Széttárja a karját, az öreg Wilson egy jobb világ felé mutat ilyenkor, bizonyára.

A harmadik mindig késik, vagy mi jövünk előbb, nyilván, onnan nézve. Elmaradhatatlan poénok a nélküle lehúzott és megvonalazott pályáról, a bemelegítettek fölényével. Balkezes, és atonális teniszt játszik: soha nem lehet kiszámítani, hogy hova fogja ütni a labdát, ezért, ha rossz formában van, egyszerűen verhetetlen.

Te pedig, a negyedik, persze, nem tudod, milyen vagy.

Pedig az ott látszik, nagyon, csak nem érsz rá magadat nézni.

Állok a szőnyeg szélén, azt mondja a könyv, a szerva az egyetlen, amit egyedül is lehet gyakorolni.

Na, jössz, kérdezi majd a Megváltó az első partner hangján, egy márciusi vasárnapon, a telefonban.

Jövök, mondja majd a negyedik, és meg lesz oldva az élet.

Addig meg visszateszem az ütőt a spájzba.

• Sport