Új minimálbér

Nem mondhatnám, hogy Nagy Sándor, egykori SZOT-főtitkár, mostani MSZOSZ-elnök áthenyélte volna az 1990. augusztus 1-jei napot. Ekkor tartották meg az újjászervezett Érdekegyeztető Tanács első ülését. Ha jól regisztráltam, Nagy Sándor nem kevesebb, mint huszonöt alkalommal emelkedett szólásra ezen az ülésen. Arról volt szó, mennyi legyen az új bérminimum.

De megérte neki: győzött! Pedig váltott ellenfelekkel, a munkaadókkal és a kormánnyal egyaránt meg kellett küzdenie. A fizikai alkatában egyébként is amolyan sűrű, belharcban erős középsúlyú öklözőre emlékeztető szakszervezeti vezér először a Tőkét, a munkaadókat gyötörte meg rövid, kemény érvsorozataival. Kevés kellett, s már repült is befelé a törülköző! Ezután már a maradék ellenfél, a kormány állán záporoztak a munkavállalói horgok és felütések. Hogy még rosszabb legyen a kormány dolga, a már levert Tőke, mazochista módon, átállt a győztes oldalára és ő is a kormányt kezdte ütlegelni.

Dr. Győriványi Sándort, az új munkaügyi minisztert annyira elhódították ezek az inzultusok, hogy este hat felé váratlanul felállt, s nyájas mosollyal az egybegyűltek jó munkáját köszöngetve sikert, egészséget kívánva, Isten hírével útnak eresztette az Érdekegyeztető Tanácsot. Csak a mindenfelől érkező, mérges sziszegés vezette rá, hogy még egyáltalán nincs vége semminek, hosszú órákat kell még végigülnie.

Rabár Ferenc, a pénzügyminiszter más módon próbálkozott. Elmondta, hogy ebben az évben már nem tud mást tenni, mint az elődök számláit fizetgetni. Január 1-jétől azonban új, dinamikus piacgazdaság köszönt Magyarországra. Feltéve, hogy előzetes követelésekkel – amelyek kielégítésére amúgy sincs pénz – nem veszélyeztetik a nagy januári ugrást. (Lásd erről kapcsolt írásunkat.)

Nagy Sándorra azonban ez a derűs jövőkép sem hatott. Jobb egy holnapi kapitalizmus, amit más csinál – gondolhatta a konok MSZOSZ-vezető.

Végül, amikor már nemcsak a szakszervezetek, de a munkaadók is türelmetlenül sürgették, maga a kormány is kapitulált. Elfogadta, hogy szeptember 1-jétől kezdve a minimális bér ne az eddigi 4800, ne is saját ajánlata, azaz 5100, hanem a tárgyaláson kialkudott 5600 forint legyen. Ez száz forint híján megfelel a Szakszervezeti Kerekasztal eredeti követelésének (lásd erről: Beszélő, 30.). Ez az összeg pedig a július hónapra számított létminimummal egyenlő. (Beszélő, 28.) Igaz, hogy az árak már azóta is emelkedtek.

A munkaügyi kormányzat úgy számítja, hogy az új minimális havibér összesen csaknem 1 millió 200 ezer munkavállaló helyzetét javítja; ha nem is nagyon. Közülük 590 ezren az ipari és szolgáltató vállalatoknál, 350 ezren a mezőgazdaságban, 240 ezren pedig a költségvetési intézményekben dolgoznak.

A megállapodás erre az évre, 1990 hátralevő hónapjaira szól. Sajnos, előre tudható, hogy az infláció és a munkanélküliség növekedése miatt az év végére már nem sok marad meg a most kialkudott előnyökből. A szakszervezetek éppen azért azt kívánják, hogy az Érdekegyeztető Tanács folyamatosan igazítsa hozzá a jövedelmeket az árakhoz. Ezenkívül egy sor olyan gazdaságpolitikai, pénzügyi, adópolitikai, szociál- és foglalkoztatáspolitikai problémát is napirendre akarnak tűzni, amelyek kevésbé direkt formában, de jól megfoghatóan befolyásolják a jövedelmek alakulását.

Az Érdekegyeztető Tanács elődjét, Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) néven, 1988 októberében, az utolsó kormányfői heteit élő Grósz Károly alatt hozták létre. A béregyezkedésen és jövedelemelosztáson kívül az is az új szupertestület dolga lett volna, hogy valamilyen szabályozott mederbe terelje az utolsó kádári években már teljesen követhetetlenné vált eseti alkudozásokat és megállapodásokat. Emellett, a Tőke, a Munka és az Állam ilyenfajta, nyugatias összeültetésétől bizonyos rendszer-legitimációs effektusokat is vártak. Egyes, korabeli elképzelések szerint a háromlábú gazdasági egyezkedést egy kétkamarás parlament koronázta volna meg.

Az akkori idők sajátosságainak megfelelően azonban mind a Tőke, mind pedig a Munka és az Állam asztalánál az MSZMP központi bizottságának tagjai foglaltak helyet.

De milyen rég is volt mindez! Hol vannak már a régi, jó egyeztetők, hol Medgyessy, Martos, Szlameniczky!

Azért, ha a mostani egyeztetés hőse, Nagy Sándor jól körbenézett a teremben, könnyen találhatott ismerős arcokat. Egyik-másik arcból, mondjuk, a kamarai alelnökéből vagy az áfészes elnökéből, akár a rendszerfolytatás meghitt melegét is kiérezhette. A rendszerfolytatás meghitt melegét sugározták az ÉT összehívásának körülményei is. Ezt a tanácsot azelőtt is rendszerint akkor hívták össze, amikor a kormány előzőleg már végrehajtotta az áremelést. Most is éppen ez történt.

A Munka, vagyis Nagy Sándor győzelmét megkönnyítette, hogy a munkavállalói szervezetek előzetesen egyeztették a fellépésüket. A munkaadói sorok jóval rendezetlenebb képet mutattak. A legnagyobb szervezeti hátteret reprezentáló testület küldöttei megtört, letargikus emberek benyomását keltették. Ez, az általános gazdasági helyzeten túlmenően a vállalati tanácsok újraválasztásával és a kisgazda földprogrammal is összefügghet. Látszott, ezeket az embereket súlyosabb gondok nyomasztják, mint amilyenek a minimálbér megszavazásából hárulnak rájuk, „hiteles” tulajdont jelképező kis- és újvállalkozói testületek, a VOSZ és GYOSZ (lásd: Beszélő, 21.) pedig azt mondták, őket nem érdekli a minimálbérvita, mert őnáluk senkit ilyen rosszul nem fizetnek. Munkaadói szolidaritás helyett inkább azt ecsetelgették, mennyivel jobban hasznosítanák ők az állami nagyvállalatok állóeszközeit.

Nem mintha az MSZOSZ-elnök Nagy Sándor helyzete kizárólag irigykedésre adna okot. Őt a július végén összehívott Szakszervezeti Kerekasztal (lásd: Beszélő, 30.) bízta meg, hogy tárgyaljon a minimális bérekről. Ez tagadhatatlanul annak a beismerését is jelenti, hogy a függetlenül és demokratikusan szerveződő szakszervezetek és szakszervezetszerű csoportosulások, a Liga, a Szolidaritás, a Munkástanácsok, bár taglétszámuk és befolyásuk az utolsó időkben gyorsan növekszik, mindmáig nem tudták felszámolni az MSZOSZ fizikai és szervezeti túlsúlyát.

Ami nem jelenti, hogy már nem is akarják.

Az új ÉT-ülés is azzal indult, hogy a demokratikus szakszervezeti liga elnöke, Forgács Pál, szakszervezeti esélyegyenlőséget követelt és választásokat helyezett kilátásba.

Készséggel áll a megmérettetés elébe! – replikázott Nagy Sándor. Feltéve, ha a politikai pártok és egyéb külső erők nem nyomják a mérleg egyik serpenyőjét. Nagy Sándor, aki korábban egyszerre volt a SZOT főtitkára és az MSZMP központi bizottságának tagja, saját pártszimbiózisának megszűnte után előharcosává vált a szakszervezetek pártmentesítésének. A Ligát és a Szolidaritást azzal vádolja, hogy bennük az SZDSZ, a Munkástanácsokat pedig, hogy bennük az MDF ügynökei vannak túlsúlyban.

Ez a helyzet azonban változhat. A Szakszervezeti Kerekasztal ma riválisok kényszerházasságán alapul. Ha azonban éleződik a közös ellenség, a munkaadó és a költségvetési pénzeket kezelő kormányhivatalok elleni küzdelem, csökkenhet a testületen belüli vetélkedő kedv és erősödhet a testületi szolidaritás. Időnként, az egyeztető tárgyaláson, már most is ez volt érzékelhető.

A Magyarországon kialakulóban levő politikai klíma és hatalmi felállás általánosságban nem kedvez az MSZOSZ-ban tömörült posztgáspárista szakszervezeti vezetőréteg számára. Máris a szakszervezeti vagyont és tagdíjfizetési módozatokat firtató, kellemetlen törvényjavaslatok fekszenek a parlament előtt.

Lehet azonban, hogy Nagy Sándor valóban a nagy túlélők egyike és átvészeli ezeket a jogi merényleteket.

Bárhogyan is, a pártállam már sehol, s még mindig itt van. Nem osztják meg vele a demokratikus szakszervezetek a legitimitásukat, cserében az ő szervezeti nagybirtokáért? Mint az augusztus 1-jei nap mutatta, még győzni is tud. S az infláció, a munkanélküliség, az elnyomorodás, a kormány és a pártok melléfogásai könnyen eredményezhetnek olyan szituációt, ahol már nem az számít, honnan jött a szakszervezeti vezető, hanem az, hogy hová megy?