nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: A tettek embere! Ilyesmivel a diktátorok szoktak hivalkodni. Nem éppen liberális jelszó.

Demszky Gábor: Hozzá kellene tenni, hogy a tettek egy nyílt városházán folynak majd, amennyiben megválasztanak. Ami szó szerint azt jelenti, hogy a városházát ki kell nyitni az emberek előtt. Érezzék végre, hogy a hivatal őket szolgálja, a hivatalnok az ő adójukból fizetett alkalmazott. Az ülések teljesen nyitottak lesznek. Akit érdekel, előre megtudhatja, mi lesz a napirend. Minden fejlesztési koncepciót vitára bocsátunk a sajtóban. Egyáltalán nem vagyok ellene a helyi népszavazások gondolatának sem. Egy-egy nagyobb projektumról, utakról, hidakról legyen népszavazás, ha a polgárok úgy akarják.

Beszélő: Ebből viszont úgy tűnik, mintha a polgárok közvetlenül igazgatnának. Mi akkor a polgármester dolga?

D. G.: Hozzon létre konszenzust a különböző érdekek és érdekcsoportok között. Vagy ha nem lehet, akkor próbálja meg a kisebbik rosszat választani.

Beszélő: És a liberális polgármesteré?

D. G.: Az lenne, hogy amit csak lehet, nyílt pályázatokkal, szabadversenyeztetéssel próbáljon megoldani. Ez különben a legjobb orvosság a helyhatóságok régi bajára, a korrupcióra, a panamákra is. Nyílt verseny és az adatok nyilvánossága.

Beszélő: Miért az azonnali cselekvést tetted a kampányod középpontjába?

D. G.: Azért, mert több területen is haladéktalanul lépni kell.

Beszélő: Nincs elég hely, hogy minden területet végigvegyünk – mit érzel a legsürgetőbbnek?

D. G.: Kénytelen vagyok a kampányszöveget ismételni. Mert tényleg azt gondolom, a legfontosabb, hogy ebben a városban senki se éhezzen, fagyoskodjon, ne maradjon fedél és gyógyszer nélkül. Emberi jognak tekintem, hogy mindenki hozzájusson bizonyos minimális kalóriához, Celsius-fokhoz és gyógyszerhez. Ezt a városnak kell biztosítania.

Beszélő: Nem lenne egyszerűbb a nyugdíjakat emelni?

D. G.: Lehet, de ez nem a város hatáskörébe tartozik. A város csak a szociális segélyezés oldaláról kezdeményezhet. De nemcsak nyugdíjasokról van itt szó. Más szegénycsoportokra, hajléktalanokra, menekültekre is gondolok.

Beszélő: Mi az első tennivaló?

D. G.: A városnak fel kell készülnie rá, hogy a télen elárasztják a hajléktalan emberek. Nemcsak azért, mert sokan most kerülnek sajnos az utcára. Hanem azért is, mert minden világvárosnak van egyfajta gyűjtőszerepe.

Az aluljárókban, metróállomásokon, pályaudvarokon, különböző városi búvóhelyeken élő hajléktalan emberek számára nagyobb a túlélés esélye, mint a téli községben vagy kisvárosban. A nagyvárosban kialakul az a szubkultúra is, ahol ezek a szegény emberek egymást ismerve, segítve inkább képesek átvészelni a rossz időket. A szociálpolitikának tudomásul kell vennie, hogy itt nem átmeneti jelenségről van szó. Ez hozzátartozik a nagyváros életéhez. A városnak ingyenes vagy olcsó átmeneti szállásokat kell létesíteni nem százas, hanem ezres nagyságrendben. Olyan átmeneti szükséglakás-állományt is ki kell alakítani, ahová az úgynevezett rosszhiszemű jogcím nélküli lakókat el lehet helyezni. Őket most tucatszámra rakják az utcára. Ezekkel a lépésekkel a közbiztonságot is javítjuk, sokkal emberibb módon, mint a rendőri beavatkozással. Ezenkívül valamilyen lakásfenntartási szegényalapon is gondolkodunk, olcsóbb ugyanis a fizetésképtelen családokat a lakbér és közüzemi díj kiegészítésével átsegíteni a téli krízisen, mint új lakáshoz juttatni az utcára került csövező embereket.

Beszélő: Nem világos; ezek a szállások amolyan éjjeli menedékhelyek lennének?

D. G.: Valamilyen szociális gondozásra is szükség lenne. Nagy szerepet szánnék az alapítványoknak, egyházaknak, karitatív csoportosulásoknak. Aki pedig képes dolgozni, azoknak munkát kellene juttatni. Például a városi rekonstrukciók, a környezetvédelem területén lehetne közmunkákat kialakítani. Egyébként a környezetvédelmi területen is azonnal lépni kell.

Beszélő: Leginkább hol?

D. G.: A légszennyezést azonnal és radikálisan csökkenteni kell. A város levegője tűrhetetlen. Már minden európai normát alulmúlunk. Megbetegszenek a gyerekeink, rákot kapnak az idősebbek. Egész generációk kerülnek veszélybe. Itt bizony tiltani is kell. Nyugaton sem csinálták másként. Legfeljebb a részletekben lehet a piacra hagyatkozni. Például piacosítani lehet a gépkocsiparkolást. Vagy hitelt adni a katalizátorok felszereléséhez. De ennek is csak az a célja, hogy korlátozzuk a belső városrészek forgalmát. Tudom, ez rengeteg konfliktust eredményez, de el kell vállalni azokat. Kerékpár- és gyalogosbarát tömegközlekedésre alapított közlekedéspolitikára van szükség. Nem várhatunk, mert mindjárt megfulladunk.

Beszélő: Tegyük fel, hogy túléljük a mostani időt. Hogyan képzeled el Budapestet mondjuk 2000-ben?

D. G.: Az az igazság, hogy nem nagyon jut idő a jövőről merengeni. Mindenesetre meg kell változtatnunk a fejlesztési alapállásunkat. Eddig minden városi és gazdasági szerv arra törekedett, hogy a lehető legtöbb forrást szívja magához. Ezért vezet minden út, vasútvágány Budapestre, ezért épültek a hidak szinte kizárólag itt. Ide telepítették az iparvállalatok és a gazdasági intézmények zömét is.

Nekünk viszont a polgárok jólétét, jó közérzetét, a város lakhatóságát, a még meglevő környezet védelmét kell a középpontba helyezni. Inkább vigyék a pénzforrást, de vigyék innen a forgalmat. Nem akarjuk a nagyipart sem; a kultúrából, tudományból, kereskedelemből, turizmusból is meg tudunk élni. A várost és a városlakókat kímélő fejlesztést kell folytatni.

Beszélő: Általános a félelem, hogy ha lesz is fejlődés, nem mi fogjuk élvezni. Elszegényedett, leskelődő bennszülöttek leszünk a saját városunkban. Nézzük majd az osztrákokat, németeket, japánokat, hogy van az, ha valaki eszik, iszik, színházba jár, zenét hallgat.

D. G.: Szeretném, ha a bejövő utaknál nálunk is ki lenne írva, hogy „Budapest, Kulturstadt”. Ne csak a turizmus lendüljön fel, hanem kulturális metropolisszá is váljon a főváros. Addig, amíg nem indul be a magánmecenatúra vagy ennek modern formája, az alapítvány, a városnak támogatnia kell a magaskultúrát. Legyen otthon benne minden jó zene, színház, film, avantgárd művészet. Ha viszont a város támogatja a kultúrát, akkor el is várja, hogy ne zárják ki belőle a helybeli polgárokat. A jegyek, kultúrcikkek árai igazodjanak a bérekhez.

Beszélő: Budapest, Kulturstadt. Századelő, monarchia, nosztalgia?

D. G.: Nem lennék ellene, a jó öreg monarchiában három nagy kulturális és zenei centrum volt, Bécs, Prága, Budapest. Most nagyon jók a politikai és személyi feltételek az újjászületéshez. A csehek, akik nekünk régi ellenzéki barátaink, Havel elnökkel az élen már sorban alakítják át a kastélyokat, hogy közép-európai kulturális és tudományos centrumokat hozzanak létre. Nekünk is követnünk kellene a példát. De most már elárulhatom azt is, hogy a diktatúra alatt, amikor a szamizdatokat csináltuk, Erhardt Busek úr, a bécsi alpolgármester nagy titokban nyomdai felszerelésekkel segített bennünket. Ez azért egyáltalán nem volt kockázatmentes akció a részéről. Akár a fejébe is kerülhetett volna. Most már kockázat nélkül küldjön zenészeket, művészeket, kiállításokat Budapestre. Lehetne például valami közép-európai színházat létrehozni. Amiben a térség országainak, városainak, népeinek a közeledése fejeződne ki.

Beszélő: Köszönjük.

• Belföld