Skip to main content

Liberalizmus, vallásosság és erkölcs

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A két liberális pártot az utóbbi hónapokban (rendszerint a két választási kampányidőszakban) többször illették a vallásellenesség vádjával. Vajon igaz-e ez a vád? Ha igen, hogy tudnak részt venni hívő emberek e pártok munkájában? Ezekkel a kérdésekkel gyakran találkozom.

A kereszténydemokrácia azt hirdeti, hogy bizonyos keresztény értékeket az államnak előnyben kell részesítenie, sőt meg kell jelenítenie. Aki egy kicsit is foglalkozott a keresztyén etikával, tudja, hogy ez nem más, mint a katolikus morálteológia szociális alapelve, a politikai katolicizmus támpillére. Aki viszont akár csak megkonfirmált vagy bérmálkozott, az tudja, hogy a tízparancsolat két tábláját, a „Szeresd az Urat!” és a „Szeresd a másikat!” parancsát nem lehet egymástól elválasztani. Azaz, nem szerencsés a keresztyén hitből ezt vagy amazt az értéket kioperálni és mesterségesen átültetni a társadalom testébe. Magának a hit egészének, és az azt megtestesíteni hivatott egyháznak kell spontánul hatnia a társadalom egészére, azon belül helyet foglalva (vö. Jézus példázata a sóról, a kovászról). Más szóval, a keresztyén értékek képviselete az egyház dolga, nem pedig az államé vagy az azt működtető kormánypártoké. A politikai hatalom kompromittálja és gyengíti az egyház lelkierejét, felhatalmazását. A kettőt, politikai és lelki hatalmat ezért sem szabad összekeverni, sőt inkább szét kell választani hordozóit, az államot és az egyházakat (nem pedig a társadalmat és az egyházakat, ahogyan ezt a bolsevizmus akarta). Az egyháznak a krisztusi tanúskodás legkülönfélébb eszközei (az igehirdetés, mint szeretetszolgálat, társadalomkritika, oktatási alap stb.) állnak rendelkezésére, melyek közé egy eszköz nem férhet semmiképpen: a politikai (világi) hatalomgyakorlás.

Jómagam, mint református lelkész a fentiek miatt nem tudom vállalni a keresztyén-demokrácia elveit, s ugyanígy, a fentiek alapján tehettem magamévá a politikai liberalizmust. Ez ugyanis nem jutalmaz, és nem büntet azért, mert hiszek Jézus Krisztusban, tehát szabadon hagy a hitemben. S ez óv meg attól, hogy ha hitemet megvallom, az a nem hívők fülében politikai (kormánypárti) propagandaként csengjen.

Egyébként pedig a legmesszebbmenően elítélem azt, ha valakik a legmélyebb érzéseket, a nemzeti, vallásos és családi érzelmeket szavazatgyűjtő hadjárataikra használják fel, olyan zászlónak, amit maguk elé tartva takargatják szakértelmük, programjuk pőreségét; akik észérvek híján papolnak erkölcsről és szent meggyőződésről, lejáratva ezzel a valódi hitvallástevőket.

Exkurzus

A szólás becsülete azt kívánja, hogy arra válaszoljunk, amit kérdeznek tőlünk. Márpedig a tíz és félmillió kérdező nem arra kíváncsi, hogy ki milyen erkölcsprédikációt tud kivágni az Ország Házában, hanem hogy ki mit tud tenni a mindennapi kenyerünkért.

Kádár Péter
országgyűlési képviselő















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon