Tarr Péter

Nyomtatóbarát változat

„Az oktatás jó színvonalú anyagi ellátását állami feladatnak tekintjük.”

(Részlet az MDF választási programjából.)

Miközben a közgazdasági egyetem egyik emeleti dísztermében Manherz Károly – a művelődési minisztérium közigazgatási államtitkára – újságírók előtt parolázott a Német Akadémiai Csereszolgálat Budapesten tartózkodó képviselőivel, addig az aulában már diákok százai gyülekeztek. Bár Czibere kultuszminiszter jobbkezeként már átélhetett hasonló eseteket, de érthető volt az államtitkár úr mostani ijedtsége, mikor mindenki az egy szinttel lejjebb történtekről kezdte el faggatni ahelyett, hogy a sajtótájékoztató eredeti témájánál – a nyugatnémetek összességében 4 millió márkát kitevő posztgraduális ösztöndíjainál – maradt volna. Az államtitkár és vendégei egy eldugott irodába, a válasz nélkül hagyott tudósítók pedig az aulába rohantak, ahol addigra már több tucat villany- és gáztűzhelyen sütötték tojásrántottájukat az egyetemi hallgatók – ebéd gyanánt.

Az egyik kifüggesztett tacepao szerint az összegyűlteknek üres a hasuk, de tele a hócipőjük. A személyi konfliktusokkal, tantervi problémákkal megtűzdelt, ugyanakkor működési szabályzat és pénzforrások nélkül vegetáló hazai felsőoktatásunk több tízezer hallgatóját azzal a húsbavágó hírrel fogadták a rektori hivatalokban az idei beiratkozásokkor, hogy nem kapnak ebédjegyet. A magyarázat: Andrásfalvy Bertalan hatálytalanította a felsőoktatási intézmények nappali tagozatos hallgatói részére juttatható állami támogatásokról, jövedelemkiegészítő pótlékokról, ösztöndíj-kiegészítésekről szóló 1979-es és ’86-os rendeleteket, utasításokat augusztus 28-án kiadott 7/1990. MKM-rendeletével, melynek deklarált célja az, hogy a diákokat megillető juttatások és kedvezményes szolgáltatások rendszerét új alapokra helyezze.

Eddig a művelődési minisztérium különböző célokra utalt ki pénzt az egyetemeknek. Ebben külön keret volt az étkezési támogatásra, amelynek lehetséges nagysága 1100-1300 Ft között mozgott hallgatónként. Emellett mindenkinek alanyi jogon járt az ún. húspénz is, 1210 Ft. Az adható szociális juttatás, valamint ösztöndíj nélkül is egy szegedi bölcsészhallgató 2436 forintot kapott havonta. Ugyanitt, a teljes egy főre kiutalt összeg – a normatív támogatással és az adható résszel együtt – a mostani minisztériumi rendeletig átlagban 3401 forintot tett ki havonként.

A rendelet 2. paragrafusa kimondja: „A hallgatók állami támogatására felhasználható intézményi keretösszeget az éves költségvetés során megállapított normatíva és a nappali tagozatos hallgatók létszámának figyelembevételével kell kialakítani.” Vagyis a minisztérium összevonta az eddigi pénzeket, és minden egyes nappali tagozatos hallgató után egységes, előre meghatározott összeget utal ki a felsőoktatási intézménynek. Ez magában foglalja „…a korábban jogszabályok szerinti

– általános és kiemelt ösztöndíj,
– rendszeres pénzbeni szociális támogatás,
– jövedelemkiegészítő pótlék,
– szakmai gyakorlat idejére járó juttatások és költségtérítések,
– tanulmányút,
– kulturális támogatás,
– étkezési hozzájárulás,
– segély, illetve esetenkénti jutalom jogcímeken biztosított összegeket”.

Ha ezt egy szóval úgy mondjuk: mindent, akkor ma egy diáknak a minisztérium kalkulációja szerint 2650 forintból kellene élnie.

Hogy azért ezt ők sem gondolták komolyan, jelzi, hogy az ELTE tanévnyitóján Antall József ezt a fejpénzt megspékelte 500 forinttal, a németországi egyesülés okán kapott kártalanítási összeg 144 milliójából. Így jött ki a cseppet sem bizalomkeltőbb 3150 forintos havi keret. Ami az említett szegedi 3401-hez képest – ahelyett, hogy a közel 30%-os inflációval lépést tartva 1154 Ft-tal nőtt volna – átlagban 2-8%-os csökkenést jelent nominálértékben. Nem számolt ugyanis a tervezet azzal, hogy miközben az egyetemi, főiskolai hallgatók létszáma végre emelkedett – 68-ról 72 ezerre –, a hallgatók részére kifizethető állami támogatások teljes összege változatlan maradt. Így a jelentős inflációból és a hallgatói létszám növekedéséből adódóan nem csupán reálértékben csökkennek a hallgatói juttatások, hanem az egy főre jutó összeg nominálértéke sem éri el az előző évit. Ráadásul a rendelet az eddigi 2436 Ft helyett 1300 forintban állapítja meg az adható minimumot, mindezt szeptembertől decemberig, vagyis 4 hónapig. Hogy az ötödik hónapban, januárban – ami még az első félévhez tartozik –, kapnak-e pénzt az egyetemisták, majd kiderül. A rendeletet kiegészítő Manherz-levél kitér az elosztás problémáira is: „Az egyes jogcímeken történő személyenkénti elosztás feltételeit, összegét, a döntéssel kapcsolatos jogköröket, a kifizetés rendszerét, módját, pénzügyi elszámolását intézményi szabályzatban kell rögzíteni.”

Az elosztásról így tehát a hallgatói gyűlések döntenek majd. Az ötlet remek, mondaná Kohn bácsi: Osszák el ők! Ne a kormányt szidják, ha kevés az ösztöndíj vagy az albérleti hozzájárulás, hiszen ők osztották el így! Rossz emlékeket idéz ez az „ők tudják a legjobban, hogy ki mennyit érdemel” módszer! Úgy gondolhatnánk, túl vagyunk már az egymás figyelésén, az egymást kategorizáló erkölcsi hatalomként működő egyetemi szovjeteken. Előre látható, hogy óriási viták lesznek, mert a diákok véleménye szerint ebben a helyzetben nem születhet jó megoldás. Ez az összeg távolról sem lehet elegendő a nehéz anyagi helyzetű családokban élő diákok támogatására, a hallgatók ösztönzésére, étkezésük támogatására – ami a magas menzaárak mellett elengedhetetlen –, még csak gondolatban sem fedezné a kollégiumba fel nem vett vidékiek albérleti díjait és az eddig alanyi jogú juttatásokat. Üdvözlendő a diákszociális pénzek pántlikázásának megszüntetése, ez azonban nem pótolhatja az állami felelősséget a hallgatóság egzisztenciális gondjainak terén. Emelést, nem pedig szinten tartási próbálkozásokat várnak a becsapott tanulók országszerte. A kormánypárt egyébként is ezt vállalta programjában. Ezért háborodtak fel annyira, mikor a kormányfő igyekezett az 500 forintot zsebpénzemelésként beállítani. Antallt azóta is üldözi egy „törpe minoritás”, legalábbis szerinte ugyanaz a 15-20 fiatal nyilvánította ki ellenszenvét lábdobogással, füttyel, tapsolással, transzparensekkel budapesti és szegedi felszólalásai alatt. Követeléseiket nem tartotta ugyan megalapozatlannak, de végzetes következményeket sejtetett, amennyiben a társadalom valamennyi rétege hasonlóan igyekezne érvényesíteni jogait. Az indulatain egyre kevésbé uralkodni tudó miniszterelnök a szegedi bölcsészkaron tartott beszédében odáig ment, hogy kijelentette, „ellenzéki hátterű”, „…nem az egész egyetemi ifjúság, hanem annak csak egy kis csoportja követel”, ami mögött „joggal és okkal sejthetünk összefüggő politikai propagandát”. Felszólította az ifjúságot: lépjen porondra a fiataloknak az a többsége is, akiket egy harcias kisebbség akar képviselni. Ő nem tudta vagy nem tudhatta, hogy az Országos Felsőoktatási Érdekvédelmi Szövetség ekkor már három napja bejelentette szeptember 26-ra, közterületen tartandó rendezvény szervezéséről szóló igényét a BRFK illetékes osztályán.

Az első békítőtárgyaláson, a Tv2 Napzártájában, Andrásfalvy Bertalan cinkosan rákacsintott a vele vitázó diákokra: „Egy hajóban utazunk, nemde?!”

Pechje volt, mert egyikük már két évvel ezelőtt Czibere Tibornak is válaszolt erre a kérdésre. Valóban egy hajóban utaznak, ahol a minisztérium bürokratái megpróbálják megmagyarázni a rettenetes erőfeszítéssel lapátolóknak, hogyan lehet étel és ital nélkül evezni. A hajómotívum helyett sokkal többet mond a kialakult helyzetről egy másik: az egyetemi polgárokhoz augusztus 27-én írt miniszteri levél bal felső sarkát a búzakalászos Kádár-, jobb alsó sarkát pedig a koronás címer díszíti.

• Belföld