Skip to main content

Az egészségügyi érdekegyeztetés margójára

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Lezajlott az első nagy kormányellenes tüntetés, egyben első a hazai egészségügy történetében. A sérelem – mely több évtizedes – március 7-én hozta ki béketűréséből a megosztott és erősen hierarchizált egészségügyi társadalmat.

A helyzet értékeléséhez a tv meghívta dr. Surján László minisztert. Surján úr még a helyszínen megígérte a félszáz ezres tömegnek, hogy a tárgyalások folytatását kívánja. A televízió vasárnap esti műsorában azonban kiderült, hogy nem felső szinten kerül sor az érdekegyeztetésre, a társadalombiztosítás elnöke nem is tud róla, és a miniszter sem vesz benne részt. Az egészségügyi szakszervezet (EDDSZ) képviselője csalódottságának adott hangot. Értékelésre senki sem vállalkozott, ami azt a gyanút keltette, hogy nem is igen vannak tisztában a helyzettel, vagy nem kívánnak nyíltan állást foglalni. Dr. Surján miniszter és Botos tb-elnök úr a követelt 50 százalék béremelés forrásának hiányára hivatkozott, arra, hogy ez mintegy 20 milliárd Ft-ot jelentene. Túl sok az orvos és a kórházi ágy – mondták. Az összeg megjelölése meglepő, eddig még a parlament elé sem került olyan statisztika, amelyben szerepelt volna a ’91-es bérköltség.

A tüntetést megelőző csütörtökön dr. Jávor András a Kossuth rádió reggeli hírműsorában kijelentette, hogy még ez évben a háziorvosok havi jövedelme 80 000 Ft-ra fog emelkedni a teljesítményfinanszírozás következtében. Meg kell mondanom, hogy blöffölt, amit csak azért tehetett meg, mert senki sem kérheti számon rajta. Surján miniszter úr a tv-ben már úgy emlegette ezt az adatot, mintha a sajtó fantáziájának szüleménye lenne, és nem a minisztérium második emberéé.

A miniszter úr kijelentette: „…nem fogok habozni a parlament elé menni, hogyha egy épkézláb ötletet le tudunk tenni az asztalra.” Mikola minisztériumi biztos szerint a ’90–91-es évben tömegesen küldtek javaslatokat – sokszor alaposan kidolgozott javaslatokat – az orvosok, akik magukénak érezték az egészségügyi átalakítás gondját, és vették a fáradságot, hogy erre fordítsák az idejüket. De várja-e a miniszter úr az épkézláb ötleteket? A tüntetőkkel készült riportban éppenséggel elhangzott néhány – a tárca urától meg nem cáfolt – ötlet: 1. az egészségügyi dolgozók kapják meg az utánuk befizetett tb-járulék egy részét; 2. a tb állami vállalatoknál lévő kintlevősége fedezné a bérkövetelést; 3. esetleg nemcsak a HM, hanem a Népjóléti Minisztérium berkeiben is forognak a költségvetésben nem szereplő, „kóbor” összegek, és talán ezek a bérek pótlására fordítódhatnának.

Nem csupán a forráshiánnyal van baj, hanem az elemzés és a nyíltság hiányával is. Miről nem hallottunk a tv-ben? Röviden a következőkről: 1. A teljesítményfinanszírozás (akár orvosi árlistával, vagyis taxatív módszerrel, akár betegségcsoportok szerint, azaz súlyozott átalánnyal, akár a betegek száma szerint, tehát fejkvóta alapján történik) mindenütt, ahol bevezették, az egészségügyi kiadások robbanásával járt. Ezért halogatja a reformot a mélyen tisztelt kormányzat egyfelől, és ezért döntöttek másfelől a biztosítási kártyák bevezetéséről, amire valahogy mégiscsak van pénzük. 2. Évről évre nőtt a behajthatatlannak tűnő tb-kintlevőség. 3. Nehezen megoldható feladat, hogyan tehetők a tb-önkormányzatok jövedelemtulajdonosokká. Nem mintha nem kaptak volna kidolgozott ötleteket ezekre az alapvető kérdésekre. Utalnék itt a regionális biztosítók kidolgozott tervére vagy arra a javaslatra, hogy ne az egész országban, hanem csak egy területen vezessék be a teljesítményfinanszírozást, hogy ki lehessen védeni az előre nem látott anomáliákat. Az egészségügyi kormányzat is tudja, hogy a „betegbelépési díj” az USA-ban jelentősen és tartósan csökkentette a kiadásokat, és arra is alkalmas lenne, hogy enyhítse a diagnosztikus pályákon dolgozók jövedelmi hátrányát, hadat üzenve a borravalórendszernek.

Politikai, és nem egészségpolitikai szempontok voltak a meghatározók, amikor nem kívánták ezeket a javaslatokat figyelembe venni. A kormány centralizációs stratégiája még egy önálló tb-t sem kívánt, még kevésbé ötöt. Nem kívántak a lakosság esetleges ellenállásával sem szembenézni a betegbelépési díj bevezetése kedvéért.

A rádióban és a tévében az egészségügy korifeusai a lakossággal riogatták a tüntetőket. De a lakosság – kivéve a koalíció olyan bábszervezeteit, mint a Keresztény Orvosi Kamara – nagyjában-egészében szimpatizált a megmozdulással. Az egészségügyi dolgozók a rendszerváltásba vetett reményeik beteljesítését az új rendszer kormányától várták. Most, két év látszatintézkedései után reményüket a bérharcba vetik. A gyors felejtésre ítélt ígéretek ideje lejárt: ezt legalább megszívlelhetné dr. Surján László, ha nem kíván dr. Medve és dr. Schultheisz urak után kullogni a megbecsülésben.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon