Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

A szép pillanat

’89-ben persze szebb volt a március. A rendőrök lecsatolták fegyverüket, és nemzetiszín kokárdát tűztek a zubbonyukra. Miniszteri parancsra tették, ez a gesztus értékéből sokat levont. Igazán szép a ’88-as március volt: a hatalom ekkor még nem barátkozott, de már félt. Sápadt volt és reszketni méltóztatott vala, mint annak idején a nagyméltóságú Helytartótanács. Az ilyen helyzetek ritkák, és nem is gyakoríthatók. A beteljesülés előtti szép pillanatot nem lehet, de nem is szabad megmerevíteni: lényege, hogy nem maradhat velünk. Petőfi is jobban érezhette magát március 15-én, pedig zuhogott az eső, a Múzeum lépcsőjén (ahová állítólag fel se ment), mint a forró nyárközépen, a szabadszállási választás napján.

A csalódásra, amelyet Petőfi átélt, könnyű világtörténelmi vigaszt találni. „A szőlőszem kicsiny gyümölcs…” évezredek vagy évmiljomok múlva majd a Föld is megérik, és akkor eljön a beteljesülés…

Csakhogy nem jön el. Ez a harc se lesz a végső. Akik tízegynéhány éve a létező szocializmussal a demokrácia jelszavát szegezték szembe, pontosan tudták ezt. A demokratikus ellenzék mozgalmát éppen ez különböztette meg a korábbi, világmegváltó politikai mozgalmaktól, hogy eszméinek győzelme esetére nem megváltást ígért, még csak nem is a nemzet megújhodását, csupán olyan közjogi és gazdasági viszonyokat, amelyek lehetővé teszik az eszmék és árucikkek szabad versengését.

Bánatos demokraták

A forradalom felfalja gyermekeit, mondják. Ez szomorú. Még szomorúbb azonban, hogy a demokrácia elkedvetleníti híveit. Pillantsunk bele a háború utáni koalíciós idők sajtójába: „percemberkék dáridója” – ez a legenyhébb kifejezés, amellyel kifinomult demokraták a koalíciós nyüzsgést illették. (Az idézet mutatja: Adynak sem volt jobb a véleménye a maga parlamentáris koráról.) Ne áltassuk magunkat azzal, hogy azért, mert a demokrácia nem volt igazi. Ami a demokrácia híveit taszítja, az mind hozzátartozik a demokráciához. Hozzátartozik a köpönyegforgatás is. Csúcsforgalom van a damaszkuszi úton, írta ’89-ben Esterházy Péter. De mekkora a tülekedés, milyen öntudatos a lökdösődés később, amikor közel a város kapuja. A nyüzsgők, a demokrácia újsütetű hívei mellett ott vannak a demokrácia újsütetű ellenségei is. Leparancsolni őket az útról – nagyobb veszedelme lenne a demokráciának, mint hagyni őket, hadd szájaljanak.

Mégiscsak nagy ember volt Zápolya, jegyezte le Csurka István 1964-ben, a Dózsa-felkelés 450. évfordulóján. Ő volt az utolsó a magyar történelemben, aki saját erőből levert egy forradalmat. A magyar demokráciák története meglehetősen összefonódik a magyar forradalmakéval – a demokrácia rövid szakaszait is mindig külső erőszak számolta fel a magyar történelemben. Ezért kérdés, méltányos-e a demokráciaellenes törekvések láttán a demokráciát létében fenyegető veszélyről beszélni. A demokráciaellenes erők léte hozzátartozik a demokráciához. A demokrácia létének ellenben az a kritériuma, hogy módjában áll-e a népnek – kevésbé romantikusan szólva: a választók összességének –, hogy leváltsa kormányát. A Magyar Köztársaságban a választóknak erre megvan a módjuk.

E sorok írója az elsők közé tartozott, akik azt vallották, hogy az ellenzék, az ellenzék legnagyobb pártja nemcsak a kormány ellenzéke, de ellenzéke a rendszernek is, amelyet a kormány kiépíteni szándékozik. Egy évvel ezelőtt kis híján le is írtam egy politikai horrort arról, hogyan nyeri meg népszerűségvesztése ellenére a kormánykoalíció a következő választást csupán azzal, hogy káderei mindenütt jelen vannak és mindenkivel éreztetik: aki velük van, boldogul. Az emberek többsége tisztességes – ami a száján, az a szívén is. Nemzedékem átélhette a Kádár-rendszer konszolidációja idején, hogyan fogadta el a társadalom bensőleg is azt, amit színleg vallania kellett. Időközben hegynyivé nőtt az új egypártrendszer, az új pártállam kiépüléséről szóló írások halmaza. Nem nehéz sorolni az adalékokat, miképpen nyomul a kormány, milyen agresszív gőggel silányítja névlegessé a végrehajtó hatalom parlamenti kontrollját, hogyan telepszik rá az önkormányzatokra, hogyan foglalja el a sajtót, számolja fel a bírói hatalom függetlenségét, építi ki kliensrendszerét, amelyet elsőként Tamás Gáspár Miklós illetett e névvel.

Nem törtek át

„Vegyenek fésűt, tetves idők jönnek” – dúdolta vidoran az egykori házaló. Az ünnep alkalmából érdemes volna ehelyett arról elmélkedni, hogy talán mégsem olyan gyerekjáték újból gleichschaltolni a magyar társadalmat.

Azoknak a törvényeknek a dolgában, amelyeknek a kormány stratégiai jelentőséget tulajdonított, nem sikerült átütő eredményt elérnie. A kárpótlási törvény az Alkotmánybíróság határozata nyomán elvetélt formában vált hatályossá, és még a volt tulajdonosoknak is több bosszúságot okoz, mint amennyi örömet. A volt egyházi ingatlanok – az iskolák – visszaadása az egyházaknak számos helyen ütközik a szülők és a pedagógusok ellenállásába, és általában nem teszi népszerűbbé a kormányt. Bár e sorok írója nem tartozik a visszamenőleges hatályú igazságszolgáltatás feltétlen ellenzői közé, el kell ismernie: a politikai felelősségrevonást szorgalmazó elgondolások sorra csődöt mondottak. A hatalmas propagandával kísért Zétényi–Takács-féle törvény alkotmányellenessé nyilvánítása kemény pofon a legnagyobb kormánypártnak. De magának a kormánynak is, hiszen az igazságügy-miniszter a törvény odaadó szószólójává szegődött.

Nem sikerült a sajtó meghódítása sem. A tekintélyes lapok közül a Magyar Nemzet a kormányzati nyomás alatt csak objektívebb, kiegyensúlyozottabb lett. Az úgynevezett kormánypárti újságok az MDF szélsőségeseinek uszító orgánumai; az a kísérlet, hogy tekintélyes konzervatív lapként működjenek, összeomlott. A rádiót nem kezdte ki az ellene folytatott kampány. A Tv-híradó, amelyet még a pártállam hódított meg az MDF számára, olyan látványosan unalmas, hogy nézőit aligha vonja a kormány oldalára. Az alelnökcsata első menetében a miniszterelnök visszavonult. A második menet egyelőre döntetlenre áll.

Az önkormányzatok a külső nyomás és a belháborgások ellenére működnek, sőt lassan kezdenek beletanulni a szerepükbe. A pártok gyakorlati együttműködése az önkormányzatokban átmetszi a kormány és az ellenzék parlamenti viszályát.

A társadalom a taxisblokád idején nagyszabású, de végül is sikertelen akcióval mutatta ki elégedetlenségét. Mostanában ismét nő a társadalmi kezdeményezések becsülete. A Nemzeti Bank – a szélesebb közönség számára jószerivel ismeretlen – elnökének leváltása ellen húszezer aláíró tiltakozott. Az oktatási törvény ügyében egy általános iskola kezdeményezésére ötvenezer aláírás gyűlt össze. Az egészségügyi dolgozók leginkább függő helyzetű csoportjainak akaratából negyvenezren követeltek béremelést a minisztérium előtt. A Lágymányos szolid, 1990-ben nagy többségükben még MDF-párti lakói a Lágymányosi híd, azaz voltaképpen a világkiállítás ellen tüntettek. A magángazdaság erősödése a kliensrendszer ellenére a polgári függetlenségnek kedvez: gazdasági érdekei ellen senki sem lesz a nyereségelvonó kormány híve.

Két zászló?

Szó sincs róla tehát, hogy végzetszerű lenne a kormány győzelme a következő választáson. Nem a kliensrendszer, nem a tévé meghódítása, ha valami mégis nagy esélyt ad ennek a kormánynak, az az, ha nincs alternatívája. Ha csak a jelenleg kormányzó koalíciónak lesz a társadalom többsége számára elfogadható miniszterelnök-jelöltje, ha csak ez a koalíció látszik kormányképes erőnek, ímmel-ámmal bár, de őket fogják újraválasztani. Mert nincs helyettük más.

Az ellenzék egyelőre nem akar koalíciót: Orbán Viktor a Beszélő múlt heti számában megjelent kerekasztal-beszélgetésen világosan megmondta ezt. A Fidesz vezetője az ellen is tiltakozik, hogy elfogadja a magyar politikai paletta kettészakítását, amire e pillanatban – így Orbán – leginkább az MDF törekszik.

A sarkítást a választó sem kedveli. Nem akar vagy-vagy alapon két erő között választani. Ezt bizonyította a Fidesz népszerűségének rohamos növekedése is: a fiatal demokraták azzal váltak divatossá, hogy látszólag kívül tartották magukat az MDF–SZDSZ csatáin.

Az ellenzék szavazótáborából legkevésbé az SZDSZ-szavazók utasítják el teljes egészében a kormány politikáját – ezt mutatja a Magyar Gallup Intézet januári közvélemény-kutatása. Az SZDSZ-nek tehát óvakodnia kell attól, hogy ördögnek és végzetszerűnek lássa és láttassa a kormány nyomulását. A fenti példák inkább azt jelzik, hogy e nyomulás erőszakos ugyan, ám korántsem elég erőteljes ahhoz, hogy igazán sikeres legyen.

Ha az SZDSZ engedi, hogy az MDF beszorítsa a fő ideológiai ellenfél pozíciójába, kispolgári radikális párttá válhat a neokonzervatív Fidesz és az ószociáldemokrata MSZP között. Holott a társadalom igényét arra, hogy létezzen egy szociálisan érzékeny, nagy liberális néppárt, leginkább az SZDSZ elégíthetné ki.

A választásig két év van még. A kormánypártok antidemokratikus előretörésének eddig leginkább az alkotmányos intézmények: a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, a parlamenti ellenzék állták útját. A legújabb fejlemények szerint ébredezik az érintettek, a civil társadalom ellenállása is. Egyetlen társadalmi, foglalkozási csoport sem hagyatkozhat arra, hogy majd a köztársasági elnök, majd az ellenzék megvédi. A társadalom, az intézmények, beleértve a tévét is, mindenekelőtt magukat kell megvédjék a pártdiktátumoktól.

Március 15-e ebben a csípős, szeles időben is jó alkalom arra, hogy ki-ki belegondoljon: mit tehet önnön szabadságáért.

Nem most vagy soha. Hanem ma, holnap, mindennap.

• Beszélő