Nyomtatóbarát változat

1. Az eredeti tervezet a főispánon és a vármegyén keresztül továbbra is hierarchikus láncba próbálta szervezni a városok és községek önkormányzatát. Az elfogadott törvényben ezzel szemben nincs főispán, vagyis a megye mellé delegált, széles jogkörrel rendelkező személy – helyette köztársasági biztos szerepel, akit nem a kormány nevez ki, hanem parlamenti meghallgatás után a köztársasági elnök. Jogköre a jogszerűség vizsgálatára korlátozódik, szakmai tanácsadói jogköre szűkül és a tervezethez képest szűkebb az első és másodfokú hatósági jogköre is.

2. A vármegyéből a végleges szövegben megye lett, méghozzá olyan kényszertársulásos megye, amely csak azokat a közös intézményeket működteti, amelyeket a települések – városok, községek – nem tudnak a saját területükön fenntartani. A megye által kiadott rendeletek kizárólag a közös intézmények fenntartására vonatkozhatnak, a helyi önkormányzatoknak semmit sem írhatnak elő.

A megye hatalmát általában azzal szokták mérni, hogy milyen jogosítványai vannak a településekkel szemben. Pedig van még egy jelentős szerepet játszó tényező: nevezetesen, hogy van-e kiválási lehetősége a településnek, ha elfogadhatatlan számára a kényszertársulásos megye. A végleges változat három ilyen „egérutat” is megenged:

a) A szomszéd megyével határos települések kérhetik átsorolásukat a másik megyébe.

b) A törvény a tervezethez képest alacsonyabban – ötvenezer főben – szabja meg a megyei jogú városok lélekszámának alsó határát. A közeljövőben valószínűleg jó néhány város fogja kérni a megyei jogokat, és ez katalizálhatja a körülöttük lévő települések „átállási” igényét is.

c) A törvény második paragrafusának 3. bekezdése lehetővé teszi, hogy a helyi önkormányzat kezdeményezést tehessen a feladat- és hatáskörébe nem tartozó, de a helyi közösséget érintő ügyekben. Ennek alapján egy vagy több önkormányzat kérheti az országgyűléstől átsorolását egy másik megyébe. Ráadásul a helyi önkormányzati kezdeményezésnek ez a példája a viták eredményeként szerepelni fog a hivatkozott rész indoklásában. Így komoly nyomás nehezedhet a T. Házra, hogy engedjen ezeknek az „átállási” kérelmeknek.

Az a), b) és c) pontban foglaltak alapján elvileg elképzelhető, hogy a jelenlegi 19 helyett a belátható jövőben akár 30-40 nem kényszertársulásos megye jöjjön létre. (Az ilyen irányú változásoknak kedvez az is, hogy a törvényességi felügyelet a köztársasági biztos révén régiónként szerveződik.)

3. Változás az eredeti tervezethez képest, hogy a hatósági jogkörök alanya nem a polgármester, hanem a jegyző. Így a polgármester valóban az önkormányzat első számú tisztségviselője, és nem épül be a hierarchikus államigazgatási láncba. Nincs százával hatósági jogköre, mert azt a jegyző látja el.

4. Jelentősen átalakultak az önkormányzatok gazdálkodásával kapcsolatos paragrafusok is. Pontosan meghatározza a törvény valamennyi helyi önkormányzat számára a kötelezően ellátandó feladatok körét. A törvényszabta kötelezettségből adódik, hogy ha ezek ellátásához az önkormányzat nem rendelkezik elegendő forrással, akkor azt az országgyűlésnek kell garantálnia. (A kötelező feladatok közé tartozik az egészséges ivóvízellátás, az alapfokú oktatás, az alapfokú egészségügyi- és szociális ellátás, a közvilágítás, az utak és temetők fenntartása és a kisebbségi jogok érvényesülésének biztosítása.) Pontosabbá vált az önkormányzati vagyon forrásainak a megjelölése is.

Az önkormányzati törvény a megmaradt gyengeségeivel együtt is lehetővé teszi, hogy szeptember 30-án ne tanácsi, hanem önkormányzati választásokat lehessen tartani.

Jelentősen változott a választójogi törvény is.

1. A kormánypártok elfogadták a szűkített kétfordulós rendszert, amelynek az a lényege, hogy csak akkor kell második fordulót tartani, ha különösen alacsony volt a részvételi arány, illetőleg nincs olyan jelölt, aki legalább a szavazatok 25%-át megszerezte.

2. Szemben a kormányelőterjesztéssel a tízezer alatti településeken kislistás választás lesz, e felett pedig fele-fele arányban a kis pártok érdekeit is megjelenítő arányos, listás és a városrészek, településrészek érdekeit megjelenítő nem arányos egyéni kerületi választás.

3. A megyei képviselő testületben, a közgyűlésben a települési érdekek jelennek meg, s nincs közvetlenül választott megyei testület. Ez is jelzi, hogy a megye funkciója az eredeti elképzeléshez képest jelentősen módosult: nem önálló, nagy hatalommal rendelkező szervezet többé, hanem a települések társulásából keletkezett intézmény.

4. Lényegesen eltér ettől a budapesti választási rendszer, ahol a fővárosi testületet közvetlenül választják, hiszen Budapest szerves egység, és a kerület a mesterséges képződmény.

5. Ugyancsak módosítás eredménye, hogy a nagyobb településeken a polgármestert a már megválasztott testület választja meg saját soraiból.

Az alapintézményként elfogadott önkormányzatok jogainak, eljárásainak, felelősségének meghatározásához az országgyűlési képviselők szavazatának kétharmadára van szükség, ezzel is kifejezve, hogy az önkormányzatok szabályozása nem kerülhet kormányzati hatáskörbe, mert a nemzet nagy többségének egyetértésén kell nyugodnia.

A kétharmados szabálynak köszönhetően az ellenzék a pozitív változtatások mellett „kiszavazott” a törvényből néhány számára elfogadhatatlan bekezdést.

1. Kimaradt a 15. paragrafus 3. bekezdése, amely a minősített többséget igénylő ügyek számát korlátozta volna.

2. A 28. paragrafus leszavazásával az ellenzék megakadályozta, hogy a törvény felhatalmazást adjon a helyi önkormányzatokon belül egy a korábbi végrehajtó bizottságokra emlékeztető szűkebb körű testület (választmány) létrehozására.

3. A 72. paragrafus leszavazásával gyengítette a megye pozícióit a helyi önkormányzatokkal szemben.

4. Megyei szinten is megakadályozta a vb-szerű választmány létrehozását.

5. A 100. paragrafus d) pontjának leszavazásával megfosztotta a megyét bizonyos redisztributív funkciók megszerzésének lehetőségétől.

Ez utóbbi döntés annyira fájt a kormánypártoknak, hogy próbálták megkérdőjelezni a szavazás jogszerűségét. Az ellenzék taktikája ugyanis arra épült, hogy a módosító indítvány leszavazása után az érintett paragrafust, illetve bekezdést is meg kell szavaztatni, és ilyenkor működésbe léphet a szavazási „obstrukció”. A szóban forgó bekezdésnél a módosító indítvány nem változtatta meg az eredeti szöveget, csak tartalmi módosulást eredményező kiegészítést fűzött hozzá. Ebbe kapaszkodott – tévesen – a kormánypárt, mondván, hogy ilyenkor az eredeti szöveget nem kell megszavaztatni. Az „akciót” erősen támogatta az elnöklő Szabad György, aki a vita eldöntését az Alkotmányjogi Bizottság hatáskörébe akarta utalni. Ez azt jelentette volna, hogy kétharmados többség helyett egyszerű többséggel születik meg a döntés. Végül azonban a kormánypártok jogi szakértői az ellenzék felháborodott tiltakozására belátták, hogy a vonatkozó jogszabályok erre nem adnak lehetőséget.

• Belföld