Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

A Szovjetunió tagköztársaságai igen különböző módon élik meg az előttük rendre-másra megnyíló, korlátozott szabadság lehetőségeit. A függetlenség gyakorlati megvalósítását illetően igyekeznek inkább bátorító példákat követni – leszámítva az örökkön renitens Litvániát –, semmint, hogy maguk törjenek utat a bizonytalan ismeretlen felé. Persze nem is annyira kiszámíthatatlan, mi mindennel járhat együtt egy esetleges, Moszkvával szakító gesztus. Litvánia és az ellene meghirdetett tavaszi blokád példája még elevenen él és igen hatékonyan bénítja a gyakorlatias és a közhangulat nyomására nélkülözhetetlennek ítélt lépéseket, annak ellenére, hogy elvben és lélekben természetesen már valahány köztársaság – több-kevesebb önkritikával, de parttalan öntudattal – felkészültnek érzi magát e szabadságra.

Az sem véletlen, hogy – különösen a szuverenitással már rég kacérkodó tagköztársaságokban – egyre-másra terjednek olyan hírek és rémhírek, amelyek képesek a közhangulatot mérsékletre inteni a Moszkvától való távolodás ügyében. Nemrég a Kaukázusban általános és eléggé pánikszerű reagálásokat keltett az a híresztelés, hogy Ukrajna ellen Moszkva rövidesen általános blokádot hirdet. Az ukrán szuverenitás kinyilvánítását követően még a tbiliszi rádió is tett néhány célzást erre, miközben valójában semminő jelét sem lehetett felfedezni a Kreml szankcióinak.

Ezzel nagyjából egy időben, Moldáviában komoly, de csak félig-meddig aggodalmas várakozással kezdték mérlegelni az esetleges Ukrajna elleni lépéseket. Persze itt is tisztában voltak azzal, hogy – szemben a tavaszi litván helyzettel – Ukrajnát illetően szóba sem jöhet egy teljes és szinte mindenre kiterjedő embargó. Főképp amiatt, mert Moszkva nem mondhat le az ukrajnai vasúthálózatról, ami közismerten Szovjetunió-szerte a legsűrűbbnek számít. Sőt alkalmasint azért sem, mert Ukrajna igencsak kulcsszerepet játszik a mindenkori – az egész birodalom számára létfontosságú – szovjet gabonaszükséglet előteremtésében.

Egy esetleges Ukrajna elleni blokád legfeljebb az energiahordozókra terjedhetne ki, s ha ez megtörténnék – spekulálnak egyebek mellett Moldáviában is –, akkor a Romániához oly közel álló tagköztársaság egyszerre két legyet üthetne egy csapásra. Egy ilyen helyzet nyomán sokkal kisebb kockázatot kellene magára vállalnia saját szuverenitásának megvalósítása érdekében, mert a blokáddal méginkább Moszkva ellen hangolt ötvenmilliós Ukrajna – mely földrajzilag Moldáviát teljesen elszigeteli a Szovjetunió többi részétől –, egyfajta természetes védőfalat képezne a számára. Másrészt viszont Moldávia a maga tartalékaiból – valamint külföldi kapcsolatai révén – energiahordozókkal láthatná el Kijevet és Lvovot, eleve tompítva minden központi ármánykodás gazdasági kihatását.

Az így nyújtott segítség viszont messzemenő lehetőséget teremtene Kisinyov számára, hogy szomszédjával, az immár lekötelezettjének számító Ukrajnával szemben fennálló területi és etnikai vitáit a maga részérdekeinek megfelelően irányítsa. Így járhatna el például a volt Bukovinával történő újraegyesülés érdekében, vagy a Moldávia északi részén élő ukránok, illetve a déli járásokat benépesítő gagauzok megrendszabályozása kérdésében.

A Szovjetunió egésze – akár Peer Gynt hagymája – a szétbomlás pillanatában jobban látható, mint valaha. Ám – a metaforánál maradva – ezek az egymásra rétegződő ellentmondások nemcsak a szétesés forrásai, hanem az elmúlt hetvenévnyi együvétartozás feltételeit is bennük kell keresnünk. S már csak ezért is dőreség lenne abban a hitben ringatni magunkat, hogy a Szovjetuniónak nincs jövője, azon egyszerű oknál fogva, mert olyannyira értelmetlen, sőt esztelen volt keletkezése és egész múltja, jelenét is beleértve. A birodalom szétesésével nem szűnnek meg azok az ellentétek, melyek – birodalmi hátország nélkül is – a szovjet valóság igazi lényegét képviselik.

A szuverenitás kinyilvánítása ugyancsak alig képzelhető el az egyes tagköztársaságok közötti oly jellemző problémák és ellentmondások figyelmen kívül hagyásával, ám ezek az összefüggések eddig – épp a moszkvai központ elnyomó politikája miatt – csak azokban a „kontextusokban” voltak tettenérhetőek, amelyek épp a problémák elfedésére voltak hivatottak. Most azonban eddig nem tapasztalt élénkséggel merülnek föl, és alkalmasint fékezhetik a Szovjetunióba zárt nemzetek önrendelkezési vágyának, illetve európai irányváltásának igazi esélyeit. S ez Ukrajnára, Moldáviára éppúgy igaz, mint mondjuk a kaukázusi államokra, vagy méginkább az elő-ázsiai tagköztársaságokra, amelyek nemcsak vitás kérdésekben, de egyre gyakrabban fegyveresen is szembenállnak egymással.

• Külföld