Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

– Vasárnap lezajlott a szövetségi, illetve köztársasági parlamenti és a helyhatósági választás második fordulója. Várható-e némi változás az első fordulóhoz képest?

– A választások eredménye nagyon lesújtott bennünket, még akkor is, ha tudtuk: az ellenzék nagyon nehezen tudta volna legyőzni Milosevicset. Arra számítottunk, hogy legalább az elnökválasztás második fordulójában lesz némi esélye Panicsnak: hátha a koszovói albánok mégsem bojkottálják a második menetet, ők ugyanis Milosevicstől vették volna el a szavazatokat. Nem így történt.

Arra is számítottunk, valószínűleg megint csak nagyon naivan, hogy Milosevicsék, ekkora választási „infrastruktúra” birtokában, nem fognak olyan óriási választási csalásra vetemedni, mint amekkora valójában történt. Számos tény és dokumentum utal már most arra, hogy példátlan hamisítások történtek. Mert egyébként hogyan alakulhatott volna ki olyan hatalmas eltérés a szövetségi és köztársasági parlament, illetve a helyi-városi képviselő-testületek és a vajdasági parlament eredményei között? Hogyan győzhetett a szocialista párt, illetve Seselj radikális pártja a „központi” parlamentekben, ha egy és ugyanazon a napon, egy és ugyanazon választási körzetben helyi szinten jelentéktelen eredményt értek el? A választók véleménye olyannyira polarizálódott, hogy képtelenség feltételezni: egy választó saját városi képviselőként, mondjuk a demokratikus ellenzék jelöltjére szavaz, szövetségi képviselőként pedig Seselj vajda emberére. Az ellenzéki pártok kezében vannak olyan fotókópiák, amelyek azt bizonyítják, hogy például az egyik belgrádi választási körzetben a jegyzőkönyv szerint Seselj pártjának csak egy szavazata volt, mire azonban a dokumentum megérkezett a köztársasági központba, már ötvenkilenc voksot mondhatott magáénak, miközben a Demokrata Párt szavazatainak száma egyetlenegyre apadt. Más: a szavazók jelentős százaléka egyáltalán nem volt fölvezetve a listákra, számos szavazócédulát küldtek viszont szét olyanoknak, akik már rég elhunytak, máshová költöztek, emigráltak, sohasem léteztek stb. A szegények, az idősek, a háziasszonyok, a nyugdíjasok, a falusiak a felmérések szerint ugyancsak Milosevicsre szavaztak, szinte kizárólag a tömegkommunikáció hatása alatt, amely viszont csak Miloseviesnek dolgozik.

Ebben a másodpercben kaptam kézhez egy röplapot egy kollégámtól, új Belgrádnak abban a részében terjesztik, ahol én is lakom: „a 70-es blokk patriótái felhívják polgártársaikat, hogy a második fordulóban ne szavazzanak a demokratikus ellenzékre, mert az ellenségnek dolgoznak stb.”. Az ellenzéknek akkor sem lett volna esélye, ha sokkal szervezettebb lett volna.

– Panics nem mindig számított az „ellenzék” emberének. Mi hozta a fordulatot?

– Panics belső elszigetelődése akkor kezdődött, amikor kijelentette: Jugoszláviának be kell látni, hogy nem maradhat meg ENSZ-tagságának kontinuitása, újra kérni kell a felvételét. És ennek feltételei vannak. Ekkor kezdték Szerbia-elleneséggel vádolni.

– A választási kampányban Dobrica Csoszics is Panics mellé állt.

– Ez nagyon fontos momentum: Csoszics az egyetlen olyan figura a szerbiai politikában, akit Milosevicsék nem mernek támadni. Nem merik azt mondani, hogy Csoszics nem jó szerb, mivel igen népszerű az átlagemberek között és a nacionalisták között egyaránt. Nem lehet tudni viszont, hogy ténylegesen ki mögött áll a hadsereg: egyesek szerint a tábornokok inkább Panics felé hajlanak, a középkáderek Milosevics felé.

– Mihez vezet, ha a Seselj-párt az ajándékba kapott győzelem és hatalom lehetőségét megragadva tovább radikalizálódik?

– Seselj nemrég nyíltan és hosszan dicsőítette Milosevicset a televízióban, amire eddig nem volt példa. Nyilván engedélyt, sőt utasítást kapott rá: Milosevics nem érezte magát biztosnak, ezért választotta ezt a kockázatos „szövetséget”. A bizonytalanság arra készteti őket, hogy tömörítsék soraikat. Hogy mire hajlandó ez a radikális csoport, és meddig mehetnek el, nem tudni. Azt hiszem, hogy még sok rosszat várhatunk tőle.

– Az ellenzék igen kritikusan fogadta a Kis-Jugoszláviával szembeni embargó bevezetését, és egyértelműen elutasította az esetleges katonai intervenciót. Továbbra is fenntartják ezt?

– Az ellenzék nem volt egy véleményen. Én úgy gondolom, hogy a szankciókat differenciáltan kellene alkalmazni: segítsék a demokratikus ellenzéket, segítsék a független médiákat, ugyanakkor okozzanak minél nagyobb kárt a rezsimnek. Az igazi az lett volna, ha ezeket a szankciókat bevetik mindenki ellen, akik részt vesznek a háborúban, és így valószínűleg meggyorsították volna a háború végét. A klasszikus katonai intervenció szükségességét továbbra is megkérdőjelezem. Ha mondjuk Szarajevóban indulna nemzetközi bevetés, akkor mind a három fél lőne rájuk. Egy új boszniai háború kegyetlenebb lehet, mint a vietnami háború volt: ott két fél állt szemben egymással, itt számos „privát” háború folyik párhuzamosan. Véleményem szerint még mindig nem használták ki a politikai beavatkozás összes módját. Ez az egyik. A másik elmulasztott lépés: már régen le kellett volna zárni Bosznia összes határát ENSZ-katonák segítségével, a harmadik pedig: már meg kellett volna kezdeni Bosznia demilitarizálását. Egy ideig ENSZ-katonák ellenőrizték a nehézfegyverek többségét, de nem az összes fegyvernemet és nem minden fél fegyverét. Ha csak az egyik felet érinti a beavatkozás, akkor a másik fél úgy érzi: szabad a vásár. Herceg–Boszniában például sokáig csak a szerbekkel foglalkoztak, eközben a horvátok szépen fölállították a horvát Hercegovinát.

Boszniában ENSZ-protektorátust kellene felállítani, hogy legalább addig, míg nem lehet normális civil életet építeni, ne legyen vita, milyen legyen a politikai struktúra. Nyilvánvaló volt, hogy a három nacionalista párt nem tud egy politikai modellben megegyezni.

Tehát valamilyen beavatkozás kell, de nem „fekete-fehér” megoldások reményében. Attól félek, hogy semmit sem lehet elérni azzal, ha például azt mondják: na most lecsapunk Szerbiára. Mert sajnos a radikális Seselj-, Arkan-, Milosevics-típusok épp az ilyen differenciálatlan „lecsapások” miatt erősödhetnek.

– Egyes szakértők olykor bámulattal mondják, milyen bölcs és rezervált magatartást tanúsít a magyar kormány a jugoszláv-kérdésben. Rászolgáltunk erre a bókra?

– Nagyjából igen. Legalábbis az utolsó pár hónapban. Nyilván rájöttek: Magyarországnak semmiképpen nem érdeke, hogy ellenséges légkör keletkezzen körülötte. Körülbelül négyszázezer magyar él a Vajdaságban, a magyar kormány ezt is biztos, hogy szem előtt tartotta. Nem volt szerencsés viszont, hogy egyszer-egyszer pont a magyar miniszter volt az, aki az ENSZ-ben jugoszláv vagy Szerbia-ellenes lépéseket   kezdeményezett. Jeszenszky Géza Borbában megjelent minapi interjúját viszont nagyon pozitívan ítélték meg. Nem így a Magyar Televízió, a Panoráma adásait: ezek a műsorok a liberálisnak egyáltalán nem mondható erőket bátorították a magyar kisebbség körében, ami először is rosszat tesz maguknak a magyaroknak, másodszor pedig megnehezíti, hogy kapcsolatot találjanak a szerb demokratikus erőkkel, mint például Romániában. A VMDK a horvát demokratikus párttal van egy blokkban, és félek, ez már egy kizárólagos etnikai politika felé vezet, nem igazi megértés felé.

– Magyarország politikai súlya Belgrádból nézve változik-e a magyarországi szélsőjobboldal jelentkezése miatt?

– Belgrádban annyira el vannak foglalva az emberek a saját politikai jelenükkel és jövőjükkel, hogy nemigen figyelnek erre. Ráadásul a szerbiai publikumot nem tájékoztatták arról, hogy Budapesten tízszer annyi ember vonult fel Csurka ellen, mint Csurka mellett. A szerb demokratikus ellenzéknek sem volt igazi visszhangja: senki nem akarta észrevenni, hogy létezik békemozgalom, liberális ellenzék stb., de nem figyeltek föl a Konrád és Michnik kezdeményezte nemzetközi Demokratikus Chartára sem. Nemrég egy konferencián mondtam el: a nacionalizmus mindenütt egy és ugyanaz. Nem értettek velem egyet. Azt mondták, mindenütt más és más, különböző a belőle fakadó veszély, a magyar nacionalizmus más, mint a szerbiai vagy a horvát, vagy a görög, netán az albán. Nacionalizmus csak egyféle van, amit csak egy hajszál választ el az ultranacionalizmustól, a fasizmustól. Szlovéniában például nagyon jó eredménnyel zárult a választás. A liberális demokratikus párt győzött, és nem a nacionalista koalíció. De van egy érdekes folyamat: több mint tíz százalékot kapott az a szélsőséges jobboldali párt, amit szlovén barátaim nyíltan fasiszta pártnak hívnak, és az, ami még aggasztóbb, sok a fiatal ebben a pártban.

– Lát-e hasonlóságot a szociális tendenciák közt?

– Ezekben a társadalmakban olyan szociális differenciálódás történik, ahol egy kis réteg nagyon gyorsan gazdagodik, és elszegényedik a középréteg. A középréteg eltűnése viszont az autoritárius társadalom kialakulásának bázisa. Eltűnik a középréteg, elszegényedik az értelmiség, elszegényedik a munkás, elszegényedik a paraszt. Megjelenik az új elit, a politikai maffia, olyan társadalom jön létre, amely tényleg nagyon fogékony lesz az autoritárius, sőt fasiszta ideológiákra.

– Máig emlegeti a sajtó Kozirev orosz külügyminiszter stockholmi ötperces hidegháborúját, amikor is az eddig igazi nyugatosként emlegetett politikus vérfagyasztó „ősbirodalmi” doktrínával állt elő: Oroszországnak elemi érdeke, hogy Szerbiát, illetve Jugoszlávia megmaradt haderejét támogassa. Mi lehetett az oka Kozirev e látszólagos pálfordulásának?

– Kozirev valószínűleg így próbálta javítani helyzetét Oroszországban: nyilván az orosz nacionalistáknak odavetett koncként tette az említett megjegyzést, akik azonban nagyon is könnyen egyezségre juthatnak a régi struktúrával. Másrészt talán segíteni akart Panicson. Igaza lehet azoknak is, akik valami olyasmit állítanak, hogy ez a helyzet, mely előtt állunk, nem 1918-ra vagy ’14-re vezethető vissza, hanem 1054-re, amikor Európa katolikus és pravoszláv részre szakadt. Ez a törésvonal, mint tudjuk, Bosznián megy végig, ami ráadásul részben muzulmán is, lehet, hogy ezért is ennyire bizonytalan a világ e térség kezelésében.

– Hogyan ítéli meg a Nyugat felelősségét?

– A Nyugat hibát hibára halmozott: Tamás Gáspár Miklós Sunday Telegraph-beli cikkével teljesen egyetértek. Pedig nagy szükség lett volna a józan lépésekre a választások előtt is. Mert nem igaz, hogy a Nyugat komolyan támogatta volna Panicsot. Nem igaz, hogy határozott lépéseket tett volna annak érdekében, hogy a humanitárius célokra szánt fűtőolajat kivegyék az embargó alá eső cikkek listájáról. Nem igaz, hogy egyértelműen Panics békepolitikája mellé álltak volna. Nem igaz, hogy valóban jelét adták volna: igenis érdekeltek abban, hogy Milosevicset ne válasszák meg.

A most folyó genfi konferencia az első eset, hogy Amerika és a Nyugat olyan boszniai rendezési tervvel állt elő, ami valóban az egyedüli most lehetséges megoldást tartalmazza. Az etnikai kantonizációval ugyan a demokratikus ellenzék korábban nem értett volna egyet, most azonban már egyetlen cél lehetséges: megállítani a háborút. Ehhez fantasztikus segítséget jelent a Soros György által felajánlott 50 millió dollár, ekkora összeget tudomásom szerint magánszemély még nem nyújtott humanitárius célokra.

Sonja Licht szociológus, a Jugoszláv Soros Alapítvány végrehajtó igazgatója és a Helsinki Polgárügyi Gyülekezet társelnöke.

• Külföld