Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

A zavaros és semmire nem vezető vita arról, mit kellene tenni Bosznia hosszútűrő népéért, jól jelzi, milyen rossz a hidegháború utáni Nyugat közérzete. Az európai lelkiismeret-furdalás, az amerikai álmoralizálás és hamisítatlan, színtiszta tudatlanság szépen összekeveredik a politikai eszmék legrosszabb egyvelegévé, amely a régi csúf békemozgalmi idők óta kialakult.

Azok, akik nagyon jól megvoltak Brezsnyevvel és Maóval, most egyszeriben beavatkozást követelnek. Az amerikai külügyminisztérium, amely a Vörös Khmert ENSZ-tagsághoz segítette, most háborús bűnökről és nemzetközi bíróságról beszél.

A brit külügyminisztérium mandarinjai, akik semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy Kína megkapja Hong Kongot, most felfedezik bonyolult lelkük elfeledett antikommunista felét. Német miniszterek, akik egyértelműen jobban szerették Szovjet-Oroszországot keletnémet véreiknél, olyan etikai okokra hivatkoznak, amelyekről úgy tűnik, az elmúlt 20 évben nem is hallottak.

Ahhoz, hogy megértsük, miről, van szó, el kell vetnünk a posztkommunista Kelet-Európáról kialakult előítéleteiket. Az államszocializmus meglepően békés összeomlásának egyik homályban hagyott aspektusa, hogy a diktatúra elleni felkelés államellenes lázadás is volt.

Nincs ebben semmi újdonság. Kelet-Európában az etnicitás – szemben az államisággal – a törvényekkel szabályozott társadalommal, a gazdasági korlátokkal, a bürokrata elittel, a konceptuális hagyományok értékeivel való mélységes elégedetlenség kifejeződése.

Az ellenség az állam, azaz a személytelen hatalom volt. A „nemzet” a kelet-európaiak számára nem több, mint a törzs, a kollektivitás apolitikus fogalma. Az ember a vérség primitív kötelékére hagyatkozik, amikor a politikai közösség szétesett. Amikor Horvátország kikiáltotta függetlenségét, Kelet-Európában senki nem hitte, hogy a horvát kormány tisztességesen fog bánni szerb kisebbségével. Az az általános nézet, hogy az ember csak saját véréből való uralkodókban bízhat. A német diplomaták, akik meglehetősen ügyetlenül erőszakolták ki Horvátország nemzetközi elismerését, elmulasztottak garanciákat biztosítani a Horvátországban élő etnikai kisebbségek számára, ezért tört ki a háború.

Ugyan nyilvánvaló, hogy a küszöbünkön folyó népirtást nem tolerálhatjuk, a szerbek álláspontjának van némi indokoltsága: önrendelkezésen alapuló etnikai államot akarnak teremteni a volt Jugoszlávia minden szerbje számára. Csak akkor fognak őrült tervükről lemondani, ha a világközösség garantálja az autonóm státust a szerb kisebbségeknek Boszniában, Horvátországban, és jogokat a szerbeknek Koszovóban és Macedóniában.

Lawrence Eagleburger mb. amerikai külügyminiszter szerencsétlen nyilatkozata a „háborús bűnökről” a legrosszabb pillanatban jött – a Szerb Köztársaság választásai előtt.

A nyugati diplomaták, úgy tetszik, elfelejtették, hogy Szerbiában erős a béke tábora, hogy most először szerveződött meg a Milosevics-ellenes ellenzék, és hogy a szövetségi miniszterelnökben, Milan Panicsban, az értelmes erők kis-Jugoszláviában erős vezért találhattak volna, aki esetleg képes lett volna valamilyen megállapodásra jutni. Azt is elfelejtették, hogy az ellenzék meghátrálásra kényszeríthette volna a szélsőségeseket, és – ami a legfontosabb – hogy vannak ellenzéki pártok Szerbiában, amelyek méltók az európai demokráciák támogatására.

A távozó amerikai kormány, német ösztönzésre, megnyerte a választásokat Milosevicsnek, és utat nyitott egy egész Balkánra kiterjedő háborúhoz. És a hontalanná váltak vissza akarnak térni falvaikba. Ki fog ítélkezni az egymással ütköző jogos követelések között, és ki fogja a rendőri feladatokat ellátni?

Fölkészültünk-e a valószínűleg kirobbanó új konfliktusokra az albánok és szerbek, görögök és macedónok, bolgárok és macedónok között? Fölkészült-e valaki arra, hogy átgondolja, milyen veszély fenyegeti a szláv és török kisebbségeket Görögországban, amely az Európai Gazdasági Közösség és az ENSZ tagja?

Ha Szerbiát nemzetközi páriának nyilvánítják, ki fogja az ottani albán és magyar kisebbségeket lebeszélni róla, hogy megpróbáljanak elszakadni, esetleg pusztán azért, hogy mentsék a bőrüket? Átgondolta valaki, hogy mit jelentene egy totális szerb–albán háború?

„Valamit tenni kell” – ez mindig népszerű jelszó volt. De az, hogy tájékozatlan katonákat küldjenek a zűrzavarba világosan meghatározott háborús célok, szövetségesek, a helyzet bonyolultságának megértése nélkül, ámokfutás. Mi kelet-európaiak igenis akarjuk, hogy a Nyugat segítsen. De csak olyan segítséget akarunk, amely reális békemegállapodásra törekszik.

Egy ilyen megállapodás kulcsa a szerb ellenzék. Az ellenzék most elbukott, mert úgy tekintették, mint a Nyugat hazafiatlan szövetségesét abban, hogy tönkretegyék Szerbiát, s most úgy érzi (joggal), hogy a Nyugat ostobán elárulta. A „háborús bűnökkel” való pózolás lehetetlenné teheti a békét, és kieresztheti a palackból az európai háború szellemét.

A kiábrándult elméknek esetleg háborúra van szükségük, hogy föltornázzák alacsony adrenalinszintjüket. Sok háború kezdődött már így. Muszáj, hogy így legyen?

(A cikk a londoni Sunday Telegraph december 27-i számában jelent meg.)

(Hegedűs Judit fordítása)

• Külföld