Skip to main content

Kié az utolsó szó?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Fekete-tengeri konfliktusok


Az Abház Autonóm Köztársaság területe 8,7 ezer négyzetkilométer, 524 ezer lakosának 46,2 százaléka grúz; 17,3 abház, előbbiek többsége pravoszláv, utóbbiaké muzulmán. A népesség további részét 14,6 százaléknyi örmény, 14,2 százaléknyi orosz és egyéb népcsoport alkotja. Ezen arány ellenére a szovjet korszakban 12 miniszterből 8 mindig abház volt, 3 grúz, 1 orosz. A parlamenti mandátumok aránya is hasonlóan alakult; 57 mandátummal rendelkeznek az abházok, 53-mal a grúzok, 9 voksuk van az örményeknek, 14 az oroszoknak.


Alig hajtották végre – nyilvánvalóan orosz közreműködéssel – a partraszállást az abház Szuhuminál, néhány nap múltán az orosz parlament rendeleti úton „birtokba vette” az ukrán felségterületnek számító Szevasztopol kikötőjét. Az egymás tőszomszédságába került „krími háború” és „kaukázusi háború” kísérteties történelmi analógiákat idéz.

A grúz vereség

„Az most a fő kérdés, hogy a muzulmán világ vagy Oroszország nyeli-e le Grúziát?” – mondja a magát liberálisnak valló grúz jogász, aki az új grúz alkotmány fogalmazását jobb időkre halasztva már csomagol is, hogy amint Sevardnadze elrendeli az általános mozgósítást, budapesti tanulmányútját félbeszakítva hazasiessen: „Elvégre a grúz nemzet érdekeinek védelme hazafias kötelességünk!”

Az általános mozgósítás elrendelésére jó oka volt Sevardnadzénak. A grúz csapatok hónapok óta elkeseredett harcokban igyekeztek „visszaszerezni” az Abház Autonóm Köztársaságtól a stratégiai fontosságú fekete-tengeri kijárót, Szuhumit, sikertelenül. Miközben július 2-án éjjel a grúzok megpróbálták áttörni az abház frontvonalat, teljes biztonsággal partra szállhatott az orosz hajókról az a tengerészdeszant, amely a szárazföldi egységekkel egyesülve végleg elzárhatta a Szuhumi és Grúzia szárazföldi „kijárata” közötti korridort.

A Grúzia szemszögéből vereségnek számító fordulatot, Szuhumi elvesztését nem csupán Oroszország többé-kevésbé nyílt fegyveres részvétele idézte elő, nem is csupán a grúz erők gyengesége, hanem sokkal inkább a grúz hadsereg megosztottsága.

Jelenleg legalább négy erő vetekszik a grúz hadvezetésben.

A Gamszahurdia exelnök híveiből verbuvált szabadcsapatok, melyek csak saját vezérüknek, Vahtang Kobalijának engedelmeskednek. Vannak saját egységei a Grúzia-hű abház hadügyminiszternek is, aki szemben áll a független abház árnyékkormánnyal, viszont alkudozik Gamszahurdia hadvezérével, hogy Sevardnadze hadseregének szétzilálódása esetén is legyen kihez „csatlakoznia”.

A hadsereg központi magja persze a Sevardnadze irányította hivatalos grúz állami hadsereg, amely azonban július 7-ig olyan jelentős veszteségeket szenvedett, hogy a grúz elnök és legfőbb hadúr kénytelen volt segítségért fordulni nemrég menesztett hadügyminisztere, Tengiz Kitovani nemhivatalos csapataihoz (ez a negyedik számottevő katonai erő).

Sevardnadze és Kitovani összeütközése egyébként április végén robbant ki. Sevardnadze (aki nemrég Eduardról Georgij névre kereszteltette át magát) Kitovanit hazaárulással és ellene előkészített katonai puccsal vádolta. Az exhadügyminiszter, aki 1991 fordulóján élen járt Gamszahurdia megbuktatásában s Sevardnadze hazahívásában, most – az „oroszbarátság” bélyegével – kegyvesztett lett. Május közepén ugyanis a parlamentben kijelentette: le kell venni a napirendről az orosz hadsereg Grúziából való kivonásának kérdését.

Kitovani azzal a feltétellel mondott le hadügyminiszteri posztjáról, hogy cserébe Sevardnadze függessze fel a hírhedt Nemzetbiztonsági Tanács működését. E – gyakorlatilag Sevardnadze belügyi rohamosztagaként működő – fegyveres tesület második embere az a Dzsaba Ioszeliani parlamenti képviselő és népvezér volt, aki – az államügyek intézése mellett – Mhedrioni nevű, kb. kétezer fős, lumpen elemekből rekrutált szabadcsapatával megtorlóakciók sorozatát hajtotta végre, végigrabolta Megréliát, Abháziát. Sevardnadze ideiglenesen eltávolította Ioszelianit, az új grúz hadügyminiszter a 27 éves (!) Georgij Karkarasvili, aki eddig a Grúz Nemzeti Gárda gyorshadtestét vezette. Az ütőképes és egységes grúz hadsereg kérdését azonban távolról sem oldotta meg, aminek egyenes következménye lett Szuhumi „elvesztése”.

A kétségbeesett Sevardnadze a vereség láttán statáriumot hirdetetett a dezertálások megfékezésére: „Nem azt akarom mondani, hogy főbe kell lőni a szolgálati helyüket elhagyókat, azt azonban senki sem felejtheti el, hogy a háború az háború, aminek megvannak a maga törvényei. S ez önökre is vonatkozik” – adta ki az ulitmátumot a Grúz Legfelsőbb Tanács tagjainak.

Az abház árnyék



Közben az abház fél katonai segítségért fordult Jurij Sanibovhoz, a Kaukázusi Népek Konföderációja elnökéhez. Grúz forrásból származó hírek szerint már most folyik az elűzött, elmenekült, háborúban elpusztult abháziai grúz lakosok helyére a csecsen, kabardi-balkár és egyéb hegyi mohamedán lakosok letelepítése, az etnikai arányok megváltoztatására.

Az abház árnyékkormány ebben a helyzetben teljes nyugalommal diktálhatta a feltételeket, melyek közül a legfontosabb az, hogy Sevardnadze teljes egészében vonja ki a grúz fegyveres erőket Abházia területéről. Sevardnadze – kényszerhelyzetben – igent mondott, sőt beleegyezett a nehéztüzérség kivonásába is.

Az egyezményt mégsem írták alá. A Moszkvában folytatott háromoldalú, grúz–abház–orosz tárgyalásokon a grúzok szerint az abházok tovább húzták az időt, hogy felkészüljenek a küszöbön álló újabb abház támadásra: tovább akarják bővíteni az általuk ellenőrzött területet. A grúz javaslat szerint a konfliktusövezetben demilitarizált zónát hoznának létre – az ENSZ égisze alatt, ám ha nem írják alá a békeszerződést, kérdéses, hogy kivezénylik-e Abháziába a tervezett 50 fős, ENSZ-megfigyelőkből álló csoportot. A hét végén erre még nem sok esély volt.

Az orosz „békéltetés”

Grúzia úgy véli: Oroszország aktív részvétele nélkül nem tudna az abház fél ilyen hosszú háborút viselni. Az igaz, hogy Moszkva most a béketárgyalásokon pozitív szerepet játszik, különösen azzal, hogy hermetikusan elzárta kaukázusi határait, hogy megakadályozza ezzel a fegyver- és lőszerszállítást, ez azonban csupán Oroszország nemzetközi reputációjának megőrzését szolgálja. Az abház szeparatisták – ismét csak a grúz források szerint – rakéta- és tüzérségi lövedékeiket például olyan rakétaállásokról adták le, amelyek az oroszországi védelmi minisztérium kezelésében lévő katonai laboratórium területén vannak telepítve, a Gudautában székelő abház árnyékkormány ugyancsak az orosz hadsereg Gudautában állomásozó operatív csoportjának védelme alatt tevékenykedik, a közös volt szovjet fegyverraktárakból pedig az oroszok az abház félnek juttatnak fegyvereket. Az orosz fél mindezeket a híreket rendre cáfolja és provokációnak minősíti.

A grúz–orosz viszony kulcskérdése az orosz csapatok kivonása, amire Kitovani eltávolítása után meg is nyílt a lehetőség. Sevardnadze azonban május közepén Jelcinnel igen bő határidőben állapodott meg: csupán 1995-re kellene befejezni a kivonulást. Addig nyilván Gracsov marsall kijelentése marad érvényben: „Oroszországnak megvannak a maga stratégiai érdekei a fekete-tengeri régióban és a Kaukázusban, s amíg hadtestei itt állomásoznak, természetesen ezek az érdekek is fönnmaradnak.”

Az orosz Kaukázus-doktrína, mely tavaly ősz óta az orosz hatalmi harcok egyik tétje, ugyanolyan élesen megosztja az orosz belpolitikai erőket, mint a Kuril-szigetek ügye, vagy épp a „krími kérdés”. Kozirjev, a liberális „békéltető” szava, a grúzokhoz és abházokhoz intézett ultimátumai, gazdasági szankciókkal való fenyegetései elvesznek azon szándékok mellett, amit még Jelcin sem rejt véka alá: Oroszországnak szüksége van a kaukázusi ütközőzónára éppúgy, mint a fekete-tengeri kijáróra. Különösen olyan körülmények közt, amikor az sem látszik bizonyosnak, övé volt-e az utolsó szó a Szevasztopol-vitában, vagy keményvonalas parlamenti ellenfeleié. S az orosz gazdasági lapok sűrűn felhívják a figyelmet a nagy hadiipari üzemek szempontjaira is: már dörzsölik kezüket a zsíros megrendeléseket sejtve.




































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon