Skip to main content

Csoportkép Funarral

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Campania elektorala


1989 kudarca szüntelenül ismétlődik. A most folyó parlamenti és elnökválasztás részadatai szerint Románia lakosságának 45 százaléka továbbra is legitimnek tekinti azt a rendszert, melyet három esztendővel ezelőtt állítólag megdöntött. A tizenhat és fél millió szavazó közel fele úgy ítéli meg, hogy az ország sorsát a leginkább azok viselik a szívükön, akik semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak a ceausescui múltból.

És mit tud felmutatni az ellenzék? Illúzióit netán, azok hangos önbizalmát, akik még a választásokat megelőző pillanatokban is képesek voltak hinni a totális győzelemben, azaz a reális rendszerváltás lehetőségében? Milyen is lehet a román ellenzék, ha ennyire nem ismeri saját országát; kit és hogyan képviselhet, ha ennyire nincs tisztában, mi is zajlik a román vidéken? Abban az óromániai kis falucskában, ahol – és ez tény – olykor még ma is románnak hiszik azt a Jézust, akit valamiféle magyarista zsidók szögeztek keresztre.

Persze igazságtalanság lenne úgy vélekedni, hogy nem volt ami táplálja a román ellenzék illúzióit. A Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja által kormányzott Romániában ugyanis kétségkívül lezajlottak bizonyos normalizációs folyamatok. Nagyjából érvényt szereztek az általános szabadságjogoknak, a szólás- és szervezkedési szabadságnak. Másrészt, az elnagyolt és – épp Iliescuék által olyannyira – szabotált privatizációs törvények dacára a magánkezdeményezések életképesnek bizonyulnak, hasznuk szemmel látható.

Sőt, a politikai kultúrában is jelentékeny változások mentek végbe, bizonyítja ezt a választás nyugodt, civilizált hangneme. És az a nagyvonalúság, melyet a kormányzó Demokrata Front tanúsított: például azzal, hogy választási lehetőséget biztosított a külföldön élő, javarészt magyar nemzetiségű román állampolgárok számára.

De ma már nyilvánvaló: e lényeges változások csak a felszín csalóka játékai voltak. Hogy a mélyben mi is történik, mit és mennyit kész feláldozni az átlagromán Nagy-Románia meg- és egybentartásáért, arra senki sem figyelt… Leszámítva persze azokat, akik az elmúlt negyven év alatt nemcsak megtanulták az al-dunai vidékek által feladott leckét, de nagymértékben idomították is az érintetteket a balkáni viszonyokhoz.

Az RMDSZ szereplése nem kell csalódást okozzon számunkra. Pont annyi szavazatot kapott, amennyit a romániai magyarság száma indokol. Igaz, ma már korántsem számít az ország második legnagyobb pártjának. Amíg azonban e korábbi állapotnak nem volt sok politikai előnye, hisz a Front parlamenti hegemóniája minden nemzetiségi kezdeményezést lesöpört az asztalról, addig a mostani választások utáni helyzetet az RMDSZ a maga javára fordíthatja még. Ugyanis most már nem lesz oly mértékben előtérben, tehát a nacionalista, olykor nyíltan fasiszta propagandának eggyel kevesebb indoka lesz majd támadni a pártot.

A választások nagy vesztese kétségkívül a Petre Roman nevével fémjelzett Frontszárny, mely egy ideje élesen szembekerült Iliescuval, korábbi nacionalista hangvételén változtatott, sőt programja alig különbözik a demokratikus ellenzék pártjait tömörítő Demokratikus Konvenció programjától. Petre Roman a technokratákat, továbbá a korábbi rezsim reformnemzedékét és annak mérsékeltjeit tömörítő pártja tehát alulmaradt abban a küzdelemben, melyet a régi nómenklatúra valódi héjáival és a szélsőjobboldali megszállottakkal vívott. Az eredmény megjóslásához különösebb képességekre nincs is szükség: Iliescu és a régi ceausescui gárda útja, valamint a Nagy Románia Párt, illetve a Románok Nemzeti Egységpártjának útja látványosan keresztezi egymást. Ha Funar alulmarad az államelnöki posztért folyó küzdelemben – ami nagyon valószínű –, ez még korántsem fogja azt jelenteni, hogy eszméi, pártjának álláspontja ne győzedelmeskednék az 1992-es választásokon. Mert az eddig beérkezett eredmények szerint biztosra vehető: Romániában a mérleg nyelvét ezt követően ő és az övéi – azaz a szélsőjobb fogja képviselni.

Természetes szövetségről van tehát szó, s egy olyan politikai fejlődésről, mely szükségképpen a szélsőség felé tolódik el. Romániában – az ellenzék előretörése ellenére – ennek nemcsak hagyománya van, de jövője is. Ha e fejleményekbe belenyugodni nem is lehet, a szomszédság ténye arra kényszerít, hogy reálisan számoljunk ezzel a fordulattal.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon