Radics Viktória

Nyomtatóbarát változat

„Mondjátok meg a királynak,
hogy a mesterien épített
csarnok leomlott. Phoibosznak
nincs többé kunyhója, se?
jövendőmondó borostyánja, sem
beszélő forrása. Kiapadt még a
beszéd vize is.”
Püthia utolsó üzenete, déloszi jóslat

Nem tudom, hogyan címezzem meg a Vajdaságba és Belgrádba szóló leveleket. Mit írjak a borítékra? Poszt-Jugoszlávia, értsd és ejtsd: SZRBIJA, Szerbia c/o Ex-Jugoszlávia, vagy mit? A postán hogy tartják számon ezt az államot? Én magamban nem létező helyként „tartom számon” a volt hazámat. Szülőföld-nosztalgiám egyre légiesebbé válik, Celan útmutatása szerint: a szelekbe feküdni van ott hely. Jovica Acin is gyakran idézi Celan Halálfugáját Belgrádban. Ő is gyakran emlegeti Nerval fekete Napját, Dürer Melankóliáját, ugyanolyan gyógyíthatatlan nosztalgiában szenved ott, mint én itt. Képtelen, metaforikus és helytelen helyeken, a számkivetés feltérképezhetetlen, nem racionális, bolygó terein találkozunk. Meg a „halotti jósdában”. Palicson keresztül, kézről kézre járva – nem bízunk a postában – érkezett el hozzám Hamujóslás című, 1993-as keltezésű könyve,[1] mely a száműzetések és táborok világtalan világaiba vezet „az írás nyomvonalain”. Jovica Acin húsz éve jósol a hamuból, olvassa befejezhetetlenül a száműzöttek és a volt táborlakók szaporodó könyveit, és próbálja felfogni, feldolgozni tapasztalataikat. A pszichoanalízisben van egy szakkifejezés, az „átdolgozás” (Durcharbeitung), melynek során a páciens legyőzi az ellenállásokat, felszabadítja az elfojtásokat, és integrálja azok idegenszerű tartalmait; emlékezik, hogy legyőzze az ismétlődési mechanizmusokat Ez a munka nem tisztán intellektuális természetű, mint a gondolkodás, legalább olyan fontos benne a „megélés” – a teljes személyiséget igénybe veszi, átgyúrja szinte. Jovica Acin egy igen hosszú, sőt végtelen „történelmi analízisben” volt és van; húsz év után hiába bízott abban, hogy végez ezzel a munkával, hogy már minden vonatkozó irodalmat elolvasott – a folyó történelem újabb és újabb és egyre szörnyűbb anyagokat dob az asztalára, melyek immár az anyanyelvén – szerbül-horvátul-bosnyákul – szólnak, melyeket kutya kötelessége feldolgozni, ő legalábbis pontosan úgy érzi, hogy kötelessége, nem mintha lenne valamilyen megfellebbezhetetlen morális elv, mely ezt kitűzné számára. Ez a parancs benső, és nagyon is személyes, vitális érdek vezérli, mely az életlehetőségeket és az írás mint egzisztenciális aktus érvényét firtatja, emellett pedig Acin úgy tartja, hogy tartozik a mindenkori áldozatoknak, nemcsak emlékezéssel, hanem tapasztalataik számbavételével – a száműzött tapasztalatok számbavételével – is. A posztmodern légkörben, mikor nem lehet tudni, mi igazi és mi ál, mi elemi és mi szimulált, mi történik valójában és mi szószátyárkodás, médiakép csupán, Acin az áldozat kimondhatatlan tapasztalatát és „tilos” tudását tekinti kiindulópontnak, alapnak, még ha ez az alap hamuból van is.

Hérodotosz ad hírt olyan különleges jósdákról, ahova azok járultak, akiknek a többi jóshely semmi érdemlegeset nem tudott mondani, „halotti jósdákról”, melyek az alvilágban vannak. Ott a halottak tudásának alapján történt a volt és jövendő sorsesemények latolgatása. Acin a száműzöttek és a táborok rabjainak tapasztalataiban talált rá erre a minden irányban behatárolhatatlan jóshelyre, a „jóslás” metaforájával pedig egy másmilyen, elhanyagolt, sőt lenézett racionalitás kitapintására törekedett, mely még véletlenül sem válhat a gonoszság szolgálójává, mely „valami elérhetetlen erkölcs ritmusára” érez rá. „Ez a ritmus az élet ritmusa, mely meg képes különböztetni azt, ami fenntartja, attól, ami végez vele.” E „jóslás” sem nem igaz, sem nem hamis, és ha téved, akkor is közel van a rejtett történésekhez; „a létezésre tanít egy olyan világban, mely meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy értelmére leljen – ámde nem a mindenáron való, nem a garantáltan sikeres létezésre.” A „jóslás” metaforikus ugyan, ám a hamu nem csak képletes.

Jovica Acin árnyaltan fogalmazó, mély spirituális érzékenységű és teoretikus érdeklődésű író, aki sokat foglalkozott a modern nyelv- és elbeszélés-elméletekkel, Barthes-tal, Derriával, a posztmodern elméletekkel, a lacani pszichoanalízissel, grammatológiával és narratológiával, ám az elvont intellektualizmusra való hajlama, az éles elméjű spekulációkra való fogékonysága sosem feledtette vele a „hamut”, a hontalanság mindennapos kínjait és a táborok csontlisztjét, esze és műveltsége sosem arra szolgált, hogy eufemizálja vagy „mellőzze” a valóság poklát – ami az ő országában nem költői kép –, ő nem felülemelkedni akar a tudásával, az absztrakciókkal nem bagatellizálta a rom-valóságot, hanem éppenséggel beleásta magát, még mélyebbre, és szellemével mindig ott, onnan próbált kezdeni, mindig kezdeni valamit. Az a mérhetetlenül kínos, rossz leheletű valóság, melynek extrém állapotai a táborok meg a számkivetés, az ő számára olyasmi, amin nem lehet túllenni, melyen nem tudja túltenni magát, ami valami kimondhatatlant rejt, és ismételten felveti és felforgatja az írás kérdését, ami a saját legszemélyesebb kérdése is.

Acin nem politológusként, nem történészként „foglalkozik” a táborokkal, hanem „az írás optikáján” keresztül, a lágerirodalmat bújva, és az írás aktusának jelentését, jelentőségét, értelmét vizsgálva. De nemcsak vizsgálva; ez a szellemi munka a részvét zálogát követeli tőle, s a szembesülést mások és a saját dadogásával és elnémulásaival, gondolkodási görcseivel. A lágerírókkal együtt átélte a kimondás, kifejezés drámáját, dilemmáit, „a jelentések tragédiáját”, amikor kiürül, és az emberekkel, az egész világ-kacattal együtt szemétdombra kerül a nyelv. „A kommunikálás és a racionalitás kompromittáltak. Sok mindent felednünk kéne ahhoz, hogy a kommunikálás továbbra is létezzék. Ugyanakkor nem szabad felednünk, mert akkor végleges lenne a kompromittáció. Ahhoz, hogy visszaadjuk a nyelv erejét, mely megroggyant a kimondhatatlan súlyától, a gonoszság lehetőségeivel számot vető, modern tudástól, elölről kell kezdenünk, ott, ahol a logos nem hideg szó, hanem pathosszal, jajszóval, az érzelmek zajaival telített.”

Jovica Acintól mi sem áll távolabb, mint a nyelvi csisztka, a nyelvi bozótos megtisztítása a szubjektivitástól, az érzelmek bizonytalan állagú „piszkától”, a személyes digresszióktól. Bár ebben a bozótosban nincs centrum, melyhez igazodhatnánk. Acin a középpont nélküli, elhajlások szövevényéből építkező írást a számkivetettek nyelvéhez hasonlítja. Mit jelent száműzöttként beszélni és írni? – kérdezi. Mint számkivetettek: kivételek vagyunk. Sosem vagyunk a helyünkön, nyelvünk nem tartozik az uralkodó nyelvhez, végleg kiszakadtunk a tradícióból, ami önbizalmat, létbizonyosságot, az „így kell lennie és sehogy másképp” meggyőződését adhatná. A száműzött gyógyíthatatlan nosztalgiára, örök töredékességre, belátott hontalanságra van ítélve. A száműzöttlét metaforává válik: sóvárgása nem földrajzi, hanem egzisztenciális vonatkozású, „idegen nyelve”: személyes, magányos nyelv, elvesztett anyanyelv, melyen talán kifejezhető mindaz, ami a hivatalos kultúrák nyelvén megengedhetetlen. „A száműzöttség olyan határhelyzet, mint a költői szituáció, csak nyersben. Szinte mérhetetlen erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy a nemlétezőben támaszra leljen az ember.” Meg kell hozzá tanulni sehol lenni, elviselni a világból való kiszakítottság állapotát, a gyökértelenséget, az egzisztenciális rongyosságot.

Az írás egyébként is száműzetés. Az autentikus író valahol mindig is hazátlan, nomád. Vannak, akik lelkiismereti okokból, vagy a bőrüket mentve mennek el, vannak akiket elüldöznek, kiutálnak, de vannak olyanok is, akik önként választják a száműzetést, valami benső „program” parancsára, és vannak, akik benső száműzetésbe vonulnak, vagy önmagukat űzik ki a világból. A száműzött bolyongása, keresése az íráson belüli divergens mozgássá, idegen nyelveken való megszólalássá változik át. Hölderlin önmagát száműzte az őrületbe, társította az exíliumot és az azilumot; azon a napon, amikor elhallgatott, „száműzött nyelven” kezdett beszélni, Kafka pedig kettős száműzött volt, aki a zsidó kiűzetés közepette önmagát is száműzte. „A maradás voltaképpen nem a számkivetés alternatívája, hanem az egyik aspektusa, néha, néhol még messzebbre ható, még elviselhetetlenebb és halálosabb.” A haza a számkivetés netovábbját képes nyújtani.

A számkivetett izolációja abszolút perspektívát kínál, idézi Acin Brodszkijt; ez a perspektíva akkor nyílik meg, amikor az ember egyedül marad a saját nyelvével, és nincs köztük senki, semmi. Így sok író számára a számkivetés legelőször is nyelvi esemény, a beszélő szubjektum identitáskrízise, minden pillér leomlása. A szabadság fájdalmának mindennapos tapasztalata. Amikor meg kell tanulni sehol lenni, és a nyelvben felépíteni az elveszettség terét. „A száműzöttek számára nem a lelki pokol a legszörnyűbb balsors. Hanem az a szörnyű, amikor az embernek nincs teste, amikor a léleknek nincs menedékhelye, mikor ruhátlan, eldobott. A számkivetés a lélek szorongó bolyongása, a léleké, melytől elvették a testi esélyt arra, hogy valahol hajlékra leljen.” A szülőföld pedig rendszerint csak a halott száműzöttet fogadja vissza.

Jovica Acin romantikus alkat, a melankolikusok közül való, ámde megmerítkezett a modern abszurd minden fajtájában, a politikaiban is természetesen, abban az országban ez elkerülhetetlen volt. Témáit azért nem kifejezetten politikai aspektusból gondolja át, mert személyes, individuális politikája van; másra és másként figyel, mint a közszereplő értelmiségiek, más nyelven beszél, mely nem illeszkedik az angazsált, demokrata írók nyelvével sem. (Ami nem zavarta a hatalmi szerveket, a hetvenes években többször elítélték az „ellenséges gondolkodás” vádjával, s újabb hányattatásairól is lenne mit mesélni.) Tisztában van azzal, hogy míg a romantikusok számára a számkivetés, az otthontalanság gyakran szinte túlvilági kaland volt, mára a legmindennapibb valóság triviális lidércnyomásává vált. „A maguk fekete Napja alatt a romantikusok még álmodhattak. A miénk alatt lehetetlen álmodni anélkül, hogy hűtlenné ne válnánk önmagunkhoz, és meddővé ne tennénk saját számkivetett sorsunkat, melyben, a néhaitól eltérően, már semmi atipikus és szabadon választott nincs.” A számkivetés Acin számára elsősorban ontológiai kérdés. A tömegben leledző, ám magányos, kiszakadt, az erőszaknak kitett, ugyanakkor nyitott, sebezhető lét kérdése, mely az élés lehetetlenségével küszködik. Ez a lét hitetlen, nincs benne nemzeti érzés, nincs vádaskodás, a nyelvben is csak keresi otthonát, örökös idegenségérzés kíséri.

De hát Jovica Acin szerb, a Bánátban született ’46-ban, Belgrádban tanult, és azóta is ott él, ex-Jugoszláviában folyóiratokat, könyveket szerkesztett, írt, fordított, nyolc könyve jelent meg… Miért lenne ő számkivetett?

„Honnan bennem a számkivetettség sajátos érzése?

Mert el vagyok vágva annak a helynek a szellemétől, ahol vagyok. El vagyok vágva a személyektől is, még az enyéimtől is, mindenkitől, mindentől, mert el vagyok vágva önmagamtól. Nem én létezem, hanem a hasonmásaim, akik minden egyes szenvedéllyel megszületnek, majd elsüllyednek. Vagy túlságosan is benne vagyok a hely szellemében, kedvem ellenére is mélyebben, mint a többiek? Semmit sem értek a környezetemből, a többieknek néha furcsa szerzemény vagyok, aki nem találja a maga szerepét. Amikor ki kell menni a színpadra, ahol mindig ugyanaz a darab ismétlődik, ez mindig más szöveget olvas. Dadog. Igen, de az én szerepem az lehetne, válaszolom, hogy nincs szerepem. A számkivetés az ilyen joker-egzisztenciával kezdődik, melyben az elvágottság a létezés egyetlen valóságos formája… Mindig egy másik hely szelleme után sóvárgok, olyan sokk után, mely felvágná a nyelvemet és mindent, amit mondok.

Még egyszer, honnan jön ez az érzés?

Mert semmi sem tartozik hozzám, semmibe sem tudok beilleszkedni. Ám az ilyen életrajz, teli fáradsággal, csupán egy általános kórság része, melynek gyógyíthatatlanságát csak akkor lehet belátni, ha mindkettő, a kórság is és a gyógyíthatatlanság is személyessé válik.”

A romantikus, hontalan Jovica Acinnak köszönhetően jelent meg Belgrádban Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoportja és Dragoljub Jovanovic Élő emberek múzeuma című könyve, mely a Goli otokról – a Kopár-szigetről – szól, ahol a titóista rezsim a sztálinistáknak bélyegzett kommunisták kőtörő-haláltáborát állította fel, amennyiben a barakkokon kívül bármit fölállított ott, ahol még szögesdrótra sem volt szükség. Nekem még mindig megvannak, és kézikönyvként forgatom azokat a tematikus folyóiratszámokat, melyeket ő szerkesztett, s „1984”-ről, a táborokról, a melankóliáról, az usztasák speciális gyermek-haláltáborairól,[2] a misztikus költészetről, Dosztojevszkijről meg Kafkáról szólnak.

Miért olvassa Acin húsz éve a lágerirodalmat, akárcsak a Finnegans Wake-et, befejezhetetlenül? A lágerirodalom álmatlanság, írja, amit nem lehet átaludni, nem lehet úgy tenni, mintha nem lenne, vagy a hatalom készítette narkotikus gyógyszerek segítségével feledni, okosságokkal semlegesíteni. Ezt az álmatlanságot át kell virrasztani, nyitott szemmel kutatni és megérteni, mert tudnunk kell hol, hogyan és mik vagyunk, mert csak „a lágerirodalom igazságától való sebezhetőségünk lehetne reményünk mércéje”. A táborok „eseménye” még mindig tart, ismétlődik, és artikulálja korunk igazságát, a pokol fogalmának korszerű formáját, és folyamatosan megkérdőjelezi emberi identitásunkat. A táborok világa az a másik világ, amit a hivatalos kultúra lefojt, izolál, akár a tudat a tudatalattit. Irodalma a fennmaradás drámájába avatja be az olvasót, a lágeregzisztencia kibírhatatlan, mégis ismétlődő borzalmaival folytat dialógust.

A lágerirodalmat, az „irodalmi lágerológiát” Acin nem tekinti sima „dokumentumirodalomnak”, non-fictionnak, memoárnak. Ez a fajta írás szerinte a gonoszsággal, a bűnnel való szembesülés radikális formája, több mint mimézis: primer irodalom. „A rabban, miközben fellángol benne a küzdelem, hogy leromboljon magában mindent, ami totalitárius rendszert csinált belőlünk, minden hitünket, rajongásunkat, reményünket, illúziónkat, minden merev jelszavunkat, röviden a totalitárius normák szerint formált, „normalizált” személyiségidentitásunkat, megszületik az író. Az írás itt nem más, mint megtanulni egy szál egyedül gondolkodni, minden oltalom nélkül, szemtől szemben a magányban való fennmaradás lehetetlenségével.” Ha ez a fajta írás nem is biztosítja a túlélést, sőt veszélyezteti, mégis az élet egyetlen támaszának mutatkozik. Arra sarkall, hogy tartsunk ki a végtelen gyötrelmek közepette, őrizzük meg saját emlékezetünket, és a reménytelenségre saját próbálkozásainkkal válaszoljunk, valami talányos, sehonnai hivatásérzettel, néha cinizmussal, sőt eszméletlen bolondsággal, az emberi fennmaradás tragikussága ellenére. Az írás a rab számára a nem gondolható, a gondolkodást lehetetlenné tévő borzalom, a tudást megsemmisítő tudás átgondolása. „Mérhetetlen, akarattal és önfegyelemmel nem irányítható benső munka szükséges ahhoz – írja Acin –, hogy az írás teljesítse ezt a feladatot.”

A lágervilág célja az emberi gondolat és szó, az írás megsemmisítése, azoknak a gyökereknek a kiirtása, melyből a totalitárius rendszerrel szembeni ellenállás végül még kisarjadhat. A láger megfosztja az embert a nyelvétől. És végső soron itt jön létre az az áttétel, melyben az Erósz a tudást kívánja. Az a vágy, szenvedély, hogy ez a szörnyű világ megértessék minden kimondhatatlan, iszonyú, fenyegető borzalmával egyetemben. Ezt a tudásvágyat – nem mindig – az életösztön is táplálja. Vagy a tehetetlenség. „A sérthetetlen halál világának méhében megfogan és kisarjad az eleven szöveg.” Az irodalom, mely több mint puszta történelem, és sokkal több, mint „irodalom”. A „beszélni az életért, élni a beszédért” igényére adott legintenzívebb válasz. A lágerlakó úgy ír, mintha először írna – mert felelevenedett benne az az idő, amikor még nem tudott beszélni, amikor néma és éhes gyerek volt – és muszáj írnia, s az írással megölni magában a lágervilágot, írnia papír nélkül is, a testével. Hogy hogyan, az maradjon a lágeríró titka, mondja Szinyavszkij. „Voltaképpen az egész arcunk, a testünk írás. Az orr, például. Vagy a szem. Meg vagyunk fosztva a szavaktól, ámde mire valók az ujjak? Tíz van belőlük. Húsz – a lábujjakkal együtt. Egy egész ábécé, hát nem? Az ember meg, teljes hosszában – felkiáltójel! Velünk van minden interpunkciós jel, minden írásmód. Ne írjanak se szavakkal, sem tintával, írjanak – mimikával. Valakihez majd csak eljut.” Az irodalmi lágerológiából az emberi nem testének polimimetikája beszél hozzánk. Az, aki elbeszél egyúttal az, amit elbeszél. Az elrothadt nyelven, a testek és a nyelv szemétdombjáról, visszatalálva az írás eredeti, elfeledett értelméhez. A borzalmas és értelmetlen igazság, a borzalom, a racionalizált vagy irracionalizált értelmetlenség igazságának, a közölhetetlennek a kimondásáról van szó. Arról, hogy az elgondolhatatlan: valóságos. Nem politikai tettről, ha vannak is politikai implikációi, hanem az emberi lény individuális politikájáról, mely az írás poétikájában megtalálja a lágervilágban való emberi megmaradás lehetetlenségére adott válaszának erkölcsét. „A lágeri Golgotához hozzákapcsolódik a mondás Golgotája. Ezt a másikat sem akarja senki sem elhinni.”

Az irodalmi lágerológiában megszólal az elnyomott másik, a láger urainak másika, mindaz, amit azok szét akarnak rombolni és örök, abszolút feledésbe taszítani. Acin hangsúlyozza az „irodalmi” jelzőt. A lágervilág kutatása csak mint irodalmi kutatás hatol mélyebbre annál a határnál, amit a borzalom és a teljes értelmetlenség a tudás, a logos számára megszab. Csak az irodalmi szó próbálja meg kimondani a halálos életről a kimondhatatlant, áttörni a nyelv korlátait. Ez az irodalom sem nem fiction, sem nem faction, sem nem l’art pour l’art, sem nem „angazsált irodalom”; Tzvetan Todorov szerint e művek egyszerre tekintik magukat irodalmi konstrukciónak és az igazság utáni kutatásnak. Elbeszélésnek és „a borzalom tudományának”. Az irodalmi lágerológia – mondja Acin –, az imagináció és a valóság fattya, az irodalom törvénytelen gyereke: nomád, besorolhatatlan írásforma, amit nem a totalitásra törekvés, hanem a „heterogén narratív politika” jellemez. Az áldozat művészete. S az elbeszélés: áldozathozatal. „Vajon a lágervilág elbeszélő-hősei csupán ember formájú áldozati állatok lennének!?” Már az a tény is csúcsteljesítmény, hogy egyáltalán létezik ez az irodalom, s minden értelmetlenség és szemétség ellenére kirajzolja az áldozat és a hóhér, az emberség és az embertelenség közti szaggatott határvonalakat.

Mi az, hogy láger? Mi Pilinszkytől tudjuk. „Gyűjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület.” Nézzük Jovica Acin szakavatott definícióját: „A politika fekete lyukai, mindenféle politikai extremitások, a fegyelmező rezsimek, ha társulnak elvakultságunkkal és a másik, a különböző, a nem igaz hitű gyűlöletével, végül lágerkerítésekké és gödrökké válnak, ahol szisztematikusan, tömegesen és egyedileg megsemmisíttetik az élet.” A láger nem metafora, ámde „bizonytalan formájú terület”; Auschwitz, Jasenovac, Kolima, Goli otok – és még más is, olyan hely, ahol a halál nem az élettel tart, hanem egyedül tombol; ahol folyik a „szarakodás a halállal”, a halál bagatellizálása, kikapcsolása a kultúrából, az élet dialektikájából, ahol minden tekintetben elértékteleníttetik az élet; egyszerűen fölösleges.

A modern, a civil lakosság tömeges kiirtására szakosodott tábor egyébként az afrikai gyarmatosítók mellett az Osztrák–Magyar Monarchia leleménye. 1914-től Boszniától a Szerémségen, a Bánáton és Szlavónián át Magyarországig egész lágerhálózat épült ki (vagy 50 tábor), többek között Aradon, Nyíregyházán, Sopronban és másutt Magyarország akkori területén, majd a délszláv vidékeken. Ezek a táborok egész falvakat fogadtak be; a foglyokat, a nőket és gyerekeket is, dolgoztatták, kínozták, éheztették, leölték.[3]

Az ember ősi kegyetlensége majd a fejlett technológia lélektelenségével társulva tökéletesedik. Az irracionális és a racionális életellenes frigye egyenlőségjelet tett a munka és a halál közé, a munka az ember meghalásának formájává vált, s a kenyeret a halál osztotta. A lágerben az élet középpontjában a holttest fekszik; a lágervilág a hulla kultusza, a hamu vallása. „A csontok szétmorzsolódnak a Senki talpa alatt; hamujukból a földi Semmit olvassuk… A hamuban csak hamu van. A múlt hamujában – a jövő hamuja. A lágervilág a hamu egyre kifinomultabb tárolása révén tökéletesedik. A szemünk előtt ereszti szélnek, s teszi ezt mindaddig, míg olybá nem lesz, mintha nem is lenne, mintha nem is lett volna soha.”

Jegyzetek

[1] Jovica Acin: Gatanja po pepelu. O izgnanstvima i logorima. Vreme, Beograd, 1993.

[2] A második világháborús usztasa táborokban több tízezer szerb, bosnyák és zsidó gyerek lelte halálát. 1942-ben Ante Pavelics speciális haláltáborokat is felállíttatott a pravoszláv kisgyerekek számára Gornja Rijekán, Sisakon és Jastrebarskón.
Ezek voltak az egyetlen, kicsiny raboknak felállított lágerek Európában. 11 194 kislányt és kisfiút öltek meg bennük, átlag életkoruk 6,5 év volt.

[3] Vladimir Corovics történész kutatásai szerint, aki az aradi, soproni, talersdorfi, turonji, nezideri, doboji koncentrációs táborokat említi 1914–18-as időszakból, és sok áldozat nevét is felsorolja Fekete könyvében. Az osztrák–magyar lágerekhez hamarosan a bolgár koncentrációs táborok társultak.

• Befejezetlen jelen