David Rudenstine

Nyomtatóbarát változat

A sajtószabadság és a nemzetbiztonság viszonya minden társadalomban a demokrácia egyik sarokköve. A Pentagon-iratok híres-hírhedt esete, amelyben a Legfelsőbb Bíróság éppen huszonöt esztendeje hozta meg történelmi jelentőségű döntését, nagyszerű betekintést kínál ebbe a nagyon is problematikus viszonyba. A konkrét eset elemzése előtt azonban érdemes vázlatosan áttekinteni azokat az alkotmányos szabályokat, illetve jogelveket, amelyek keretein belül ez a viszony vizsgálandó.

A jogi keret

Az amerikai alkotmány első alkotmánykiegészítése a következő híres mondattal kezdődik: „A Kongresszus nem hozhat törvényt… a sajtószabadság korlátozására.” Nemigen lehetne ennél egyértelműbben megfogalmazni a sajtó és a szólás szabadságára vonatkozó alkotmányos alapelvet. Így annál furcsább, hogy az 1791-ben hozott alkotmánykiegészítéssel kapcsolatos ügy először csak 128 évvel később, 1919-ben került a Legfelsőbb Bíróság színe elé, és akkor is a szólásszabadság korlátozását megengedő döntés született. Ekkor a Legfelsőbb Bíróság három olyan ügyben is helybenhagyta a büntetőbíróságok ítéletét, amelyekben a vádlottak az amerikai háborús részvételt bíráló nyilvános megnyilatkozásaik miatt kerültek börtönbe. Nem kell ahhoz képzett jogásznak lenni, hogy szöget üssön a fejünkben: bár az alkotmány egyértelműen fogalmaz, „nem hozhat törvényt”, a magas testület tagjai akkor mégis habozás nélkül úgy döntöttek, hogy a Kongresszus nemcsak, hogy hozhat korlátozó törvényt, de a vigyázatlan polgár még könnyen börtönbe is kerülhet. Ez a probléma világosan megmutatkozott a Pentagon-iratok ügyében is. Erwin Griswold, a kormány ügyésze a legfelsőbb bírósági meghallgatáson az első alkotmánykiegészítés érvényét firtató kérdésre a következőképpen válaszolt Hugo Black bírónak:

„Bíró úr, az ön értelmezésében a »nem hozhat törvényt« kitétel nyilvánvalóan azt jelenti, hogy »nem hozhat törvényt«. Számomra azonban legalább ennyire egyértelmű, hogy a kitétel egyáltalában nem jelenti azt, hogy »nem hozhat törvényt«.”

És valóban: noha az 1919-ben hozott döntések azóta jogi értelemben érvényüket vesztették, az a tradicionális jogelv, miszerint a kormánynak lehetősége van egy beszéd vagy megnyilatkozás tartalma alapján büntetőeljárást kezdeményeznie, az alkotmány világos és kategorikus szavai ellenére mindmáig érvényben van.

Fontos továbbá tudni, hogy az amerikai joggyakorlat különbséget tesz az információhoz jutás, és a már megszerzett információ közléséhez való jog között. Semmi sem írja elő vagy garantálja, hogy valaki hozzájusson olyan információkhoz, amelyeket a kormány előzőleg titkosnak minősített. A megszerzett információ közlése – a Pentagon-iratok esetében erről volt szó – azonban más megítélés alá esik.

Ehhez kapcsolódik, hogy az amerikai jog ugyancsak különbséget tesz a közlés előzetes letiltása és a közlés utáni szankciók között. Az előbbi feltételei sokkal szigorúbbak. Egy rágalmazó újságcikk előzetes letiltására gyakorlatilag akkor sincs semmi esélye a sértettnek, ha utána könnyedén megnyeri a kártérítési pert.

Végezetül az utolsó fontos tényező: a „nemzetbiztonság” kategóriájának nincs egyértelmű meghatározása az amerikai jogban. Mivel az uralkodó elv az, hogy a potenciális elkövetőnek egyértelműen tudnia kell, mi az, amit tevékenységével sért, ezért a „nemzetbiztonság” nevében igencsak nehéz hatékonyan fellépni.

Az előzmények


1965 júniusában az Egyesült Államok csapatokat küldött Dél-Vietnamba. Az akció szerves következménye volt az amerikai külpolitika „feltartóztatás” doktrínájának. Ennek a politikának az egyik fő reprezentánsa, Robert McNamara ekkoriban a hadügyminiszteri posztot töltötte be, egészen 1968-ig. Döntő szerepet játszott abban, hogy az amerikaiak az évtized végére már több mint 600 ezer katonát küldtek a térségbe. Ennek ellenére a miniszternek már 1967 táján súlyos kétségei támadtak afelől, hogy ez a politika sikerre vezet-e. Az év júniusában felállított egy titkos bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy elemezze, miként keveredett bele az Egyesült Államok ebbe a háborúba. McNamara célja ezzel az volt, hogy az elemzések és dokumentumok segítségével meggyőzze a döntéshozókat arról, hogy értelmetlen a háború folytatása. A mintegy 7000 oldalas tanulmány az új elnök Richárd Nixon beiktatása előtt néhány nappal, 1969 januárjában készült el. Mindössze tizenöt példány készült belőle, és szinte azonnal „szigorúan titkos” minősítést kapott.

Daniel Ellsberg – korábban tengerészgyalogos, később katonai elemző, sőt egy időben Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó majd külügyminiszter konzultánsa – egyike volt annak a tucatnyi szakértőnek, akik a Pentagon-iratok elkészítésében közreműködtek. 1969-től több sikertelen kísérletet tett arra, hogy az elnököt, illetve a kongresszust rábírja a háború befejezésére. 1971 márciusában ezért úgy döntött, hogy az iratok egy példányát, amelyet titokban csempészett ki egy kutatóintézet páncélszekrényéből, átadja a New York Times szerkesztőségének. Ezzel alaposan zavarba hozta a szerkesztőséget. Majd három hónapon át folyt a vita, vajon nyilvánosságra hozzák-e a dokumentumokat. A lap jogászai hevesen ellenezték a szándékot, olyannyira, hogy amikor a szerkesztők mégis a közlés mellett döntöttek, a patinás New York-i ügyvédi iroda megszakította több évtizedes kapcsolatát a lappal.

Nixon a New York Timesból értesült arról, hogy ezek az iratok egyáltalán léteznek. Kezdetben még örült is a dolognak, hiszen az iratok meglehetősen rossz fényben tüntették föl demokrata párti elődeit. Nem sajnálta volna a „nemzetbiztonság” némi sérelmét, ha ezzel árthatott politikai ellenfeleinek. Kissinger azonban meggyőzte őt arról, hogy ha szó nélkül hagyja az esetet, akkor „gyenge” elnöknek fogják tartani. Így másnap Nixon utasította embereit, hogy kezdeményezzenek büntetőeljárást a New York Times ellen. Robert Mardian helyettes államügyész azonnal azt javasolta, hogy bírói úton kényszerítsék ki a további közlések előzetes letiltását, méghozzá azon az alapon, hogy a dokumentumok nyilvánosságra kerülése helyrehozhatatlan károkat okoz a nemzetbiztonságnak.

Döntés első fokon

Az ügy Murray Gurfein New York-i kerületi bíró elé került, aki néhány nappal korábban éppen a Nixon-kormányzattól kapta meg szövetségi bírói kinevezését. Lényegében ez volt az első ügye. A felek meghallgatása után a bíró ideiglenesen felfüggesztette a dokumentumok közlését. A végső döntést az ugyanarra a hétre, péntekre kiírt főtárgyalásra halasztotta. Ez volt az első eset az amerikai történelemben, hogy a nemzetbiztonságra hivatkozva egy sajtópublikációt a bíróság előzetesen letiltott.

A kormány jogászai úgy ítélték meg, hogy az eset jó alkalom arra, hogy általában is a maguk javára írják újra az amerikai joggyakorlatot. Úgy döntöttek, hogy álláspontjuk igazolására elegendő arra a puszta tényre hivatkozni, hogy az iratokat korábban titkossá nyilvánították, így az iratok tartalma a jogi mérlegelés szempontjából mellékes. Ezért a pénteki tárgyaláson nem is bíbelődtek azzal, hogy Gurfein bírónak részletezzék azokat a dokumentumokat, amelyek titkosítása tartalmuknál fogva a nemzetbiztonság megóvása érdekében indokolt volt, és amelyek nyilvánosságra kerülése ezért veszélyezteti az ország biztonsági érdekeit. Gurfeinnek azonban ez mégsem volt elegendő: mivel a tárgyaláson nem bizonyították a nemzetbiztonság veszélyeztetésének mibenlétét, a közlési tilalmat szombati hatállyal feloldotta.

A kormány persze azonnal fellebbezett, de ekkor a lavinát már nem lehetett megállítani. A többi újság is megneszelte a dolgot, és a tilalom feloldása után egyre-másra jelentek meg részletek a Pentagon-iratokból a legkülönbözőbb orgánumokban. A kormány így arra kényszerült, hogy sorban, egymás után beperelje a lapokat. Az eset szokatlanul rövid időn, már egy héten belül a Legfelsőbb Bíróság elé került, amelyik mindössze tíz nappal a botrány kitörése után kihirdette sorsdöntő ítéletét.

A legfelsőbb döntés


Az amerikai Legfelsőbb Bíróság kilenc tagból áll. Ez esetben ennek a kilenc embernek sikerült tíz különböző véleményt megfogalmaznia. A többségi döntés mindössze egy pár soros állásfoglalás volt – a kormány álláspontját elvetették, rámutatva, hogy az ilyen esetekben a kormányra súlyos bizonyítási kötelezettség hárul. Ez volt az a közös nevező, amelyben a bírák többsége, vagyis hatan képesek voltak megállapodni. Ezen túlmenően azonban igencsak megoszlottak a vélemények.

Két bíró – Black és Douglas – azon az állásponton voltak, hogy az első alkotmánykiegészítés lehetetlenné tesz mindenfajta előzetes tilalmat. Vagyis az ő értelmezésükben a „nem hozhat törvényt” valóban azt jelentette, hogy „nem hozhat törvényt”.

Brennan bíró ezzel szemben úgy foglalt állást, hogy a kormánynak legalábbis bizonyítania kell, hogy a nyilvánosságra kerülés „elkerülhetetlenül” a nemzetbiztonság sérelmére vezet. Néhány évvel később alkalmam volt megkérdezni őt, mit értett azon, hogy „elkerülhetetlenül”. Azt felelte, valamiképpen azt próbálta ezzel kifejezni, hogy a kormánynak kétségbevonhatatlanig bizonyítania kell a kár bekövetkeztét, és ennek kifejezésére nem jutott ennél jobb szó az eszébe.

Stewart és White bírók úgy érveltek, hogy előzetes tilalomra csak akkor kerülhet sor, ha a közlés azonnali és helyrehozhatatlan kárt okoz. Azt viszont homályban hagyták, hogy konkrétan milyen jellegű kárra gondolnak.

Marschall bíró azért támogatta a kormányt elmarasztaló döntést, mert úgy vélte, a kormány csak akkor folyamodhat ehhez az eszközhöz, ha előtte a Kongresszus erre külön törvényben felhatalmazza. Mivel ilyen törvény nincs, a kormány nem tehet semmit – állapította meg.

Három ellenvéleményt fogalmaztak meg. Köztük is Harlan bíróé volt a legmarkánsabb: ő úgy vélte, hogy amennyiben a külügyminiszter vagy a védelmi miniszter közjegyző előtt nyilatkozatot tesz, miszerint a közlés veszélyt jelent a nemzetbiztonságra, akkor a kormánynak joga van az előzetes tilalommal élni. Vagyis Harlan és két társa lényegében úgy foglalt állást, a kormány bármikor bármit letilthat, ha e két kormánytag valamelyike ezt indokoltnak látja.

Az álláspontok közötti fő frontvonal tehát ott húzódott, hogy vajon rábízható-e a végrehajtó hatalom önálló mérlegelésére, hogy valamely közlés sérti-e a nemzet biztonságát. A kisebbség úgy foglalt állást, hogy ebben teljes mértékben a végrehajtó hatalomra kell hagyatkozni, a többség szerint azonban a kormánynak legalábbis a független bíróság előtt kell hathatósan bizonyítania álláspontját. A Legfelsőbb Bíróság döntése azonban még ennél a fontos tételnél is egy kicsit tovább ment.

A végső meghallgatásra – tanulva a rossz tapasztalatokból – már a kormány képviselői is alaposabban felkészültek. Mintegy hatvan olyan szövegrészt jelöltek meg a dokumentumokban, amelyek tartalma is alátámaszthatta álláspontjukat. Rámutattak, hogy a nyilvánosságra kerülés aktuális hírszerzési, katonai vagy diplomáciai érdekeket veszélyeztet. Ennek ellenére vesztettek. Vesztettek, noha joggal hivatkoztak arra, hogy nem volt alkalmuk a tengernyi iratot alaposan áttekinteni. Vesztettek, noha arra is felhívták a figyelmet, hogy az iratok tartalma veszélyezteti a Vietnammal folytatandó esetleges béketárgyalásokat és az amerikai hadifoglyok ügyének rendezését A bíróság azonban félresöpörte ezeket az érveket Ezzel kinyilvánították, hogy valamely külpolitikai érdek sérelme nem ad elegendő jogalapot arra, hogy a sajtó szabadságát előzetes tiltással korlátozzák, mivel ezek a tényezők, jellegüknél fogva hipotetikusak. A kormánynak bizonyítania kell a tiltás szükségességét, és erre mindössze egyszer, a kereset benyújtásakor van alkalma. De – és itt visszautalnék az előzetes tiltás és az utólagos szankciók megítélésének különbségére – a kilenc bíró közül hét azzal próbálta vigasztalni a vesztes felet, hogy az indoklásban felvétette: a kormány, ha úgy gondolja, esetleg indítson eljárást a „tettesek” ellen kémkedés vádjával.

Tanulságok

A döntés megítélése nem volt egyértelmű. A sajtó egy része lelkesedett, de a vájtfülű elemzők pontosan látták, hogy a bíróság, bár most a kormány ellen döntött, általánosságban igenis megnyitotta, vagy legalábbis nyitva hagyta az alkotmányos lehetőséget arra, hogy a kormány adott esetben kezdeményezze a nyilvánosság előzetes korlátozását. Sokan ezért attól féltek, ezek után majd egyre-másra kezdődnek a letiltást célzó perek. Ez azonban nem következett be. A kormányzat talán meglepő visszafogottságának több oka is lehetett. Egyrészt előre sosem lehet tudni, egy lap mire készül, utólag pedig nincs sok értelme tiltási eljárást kezdeményezni. Kémkedés vádjával, a rendkívül szigorú büntetőeljárási szabályok és garanciák miatt, pedig szintén nem könnyű valakit börtönbe juttatni.

Másrészt olykor hasznosabb, ha a kormány hallgat. Ennek klasszikus példája a második világháború legfontosabb tengeri ütközete, a csata a Midway-szigeteknél. A háború elején az amerikaiaknak sikerült megfejteniük a japán haditengerészet titkos kódjait. Ezt az „örömhírt” egy chicagói lap azonnal le is hozta. Az amerikai katonai vezetők őrjöngtek, mivel ha ez az információ a japánok fülébe jut, az egész csendes-óceániai stratégia veszélybe kerül. Mégis inkább hallgattak, és, mint utóbb kiderült, jól döntöttek: a japánok nem olvasták kellő gonddal a chicagói lapokat, és így soha nem jutott a tudomásukra a szenzáció. A csata egyébként az amerikai haditengerészet döntő győzelmét hozta. A vietnami háborút pedig nem a Pentagon-iratok miatt vesztettük el.

(Fordította: Mink András)

• Befejezetlen jelen