Wojciech Maziarski

Nyomtatóbarát változat

Az eset valószínűleg példa nélküli a legújabb kori Európában: egy belügyminiszter a nyilvánosság előtt egy szomszédos hatalom biztonsági szolgálatával fenntartott kémkapcsolattal vádolja meg miniszterelnökét. A esemény helyszíne: Lengyelország. Az esemény időpontja: 1995. december 19. A főszereplők: Józef Oleksy miniszterelnök és Andrzej Milczanowski belügyminiszter.

A hős

Józef Oleksy, a posztkommunista baloldal egyik vezére, a kommunista párt volt atkára a Biala Podlaska-i vajdaságban, később – már a demokrácia idején – a szejm elnöke, még később kormányfő, a pragmatikus, józan és nyugodt politikus imázsát alakította ki magáról. Ez a kopasz, testes, jellegzetes orrhangon beszélő, intelligens, s eléggé csillogó figura szimpátiát keltett az átlaglengyelben.

Oleksy olyannak tűnt, mint a 70-es évek vidéki Lengyelországának kommunizmusa: szélsőségektől mentesnek, kompromisszumképesnek, pragmatikusnak. Paraszti józanságúnak. Amikor összeomlott a kommunizmus, az Oleksy típusú minden különösebb probléma nélkül szabadult meg az ideológia homokzsákjaitól. Oleksy – pártjával együtt – szociáldemokrata lett.

Nem mindenkinek sikerült ez az átváltozás. A lengyel baloldal táborában is szép számmal vannak megszállott antiklerikálisok vagy olyanok, akik szerint minden nagyon jó lenne, ha a kommunizmus bukását követően nem kerültek volna hatalomra „a monetarizmus és a liberalizmus fanatikusai”. A másik oldalról viszont igen erős vonalat képviselnek a privatizáció, a piac és a kapitalizmus mellett kiálló liberálisok és reformerek.

A nyugodt pragmatikus Oleksy mindig középen állt. Megpróbált közvetíteni, egyeztetni, lecsendesíteni. Éppúgy, mint a szejmben: üléslevezető elnökként arcának egyetlen rezdülésével sem árulta el, hogy valójában mi a véleménye a túlbuzgó képviselők egyes felszólalásairól és indítványairól.

Az újságírók is kedvelték. Nem menekült a sajtó elől. Válaszolt a kérdésekre. Tárgyilagosan, nyugodtan, olykor viccesen. Tudott csipkelődő és ironikus is lenni, de túlzások nélkül – úgy, hogy sohasem lépte át azt a határt, ahonnan már a csipkelődés és az irónia agresszivitást jelent. Egy volt pártapparatcsik, aki kitanulta a demokrácia működésének ábécéskönyvét, és aki ebből a tudásból hasznot akart húzni.

Úgy tűnt, hogy Oleksy ideális kormányfőjelölt. Igazi kapocsember, a nagy egyeztető. Józef Oleksyt azonban éppen ekkor érte utol saját múltja.

Az antihős

Oleksy múltja Andrzej Milczanowski belügyminiszter hangján szólalt meg.

Személyiségét és életrajzát tekintve Milczanowski éppen ellentéte Oleksynek. Hideg, merev, alapos. Első pillantásra akár azt is mondhatnánk: ravasz belbiztonságis. A Szolidaritás hőskora idején (1980–81) az ellenzékkel szimpatizáló ügyész. A hadiállapot bevezetésekor 1981 decemberében kirúgták az állásából, később a földalatti ellenzékben tevékenykedett. Az első nem kommunista kormány megalakulásakor – 1989-ben – az Államvédelmi Hivatal (UOP) főnöke, majd belügyminiszter lett. Az egyik utolsó egykori Szolidaritás-aktivista volt, aki a baloldal parlamenti, illetve elnökválasztási győzelmét követően még funkciójában maradt. Amikor Walesa vereséget szenvedett, benyújtotta lemondását.

De véletlenül se tévesszen meg senkit ez a személyiség-és életrajz. Milczanowski nem volt fanatikus antikommunista. Amikor a Szolidaritás örökösei kormányoztak, akkor is képes volt ellenállni annak a követelésnek, hogy hozza nyilvánosságra azoknak a belbiztonságis ügynököknek a nevét, akik a titkosrendőrség által a 70-es években meggyilkolt krakkói egyetemista, Stanislaw Pyjas ügyében nyomoztak. „Milczanowski elrejti a kommunista gyilkosokat” – dühöngtek a radikális antikommunisták. „Bírói vagy ügyészi határozat nélkül nem hozom nyilvánosságra a funkcionáriusok személyét, mert ez ellentétes lenne a joggal” – válaszolta Milczanowski egykori kollégáinak, akik már akkor ellenfelet kezdtek látni benne. „Milczanowski »állammegszállottsága« már a fanatizmussal határos” – vétették a szemére a baloldal hívei, amikor az Oleksy-ügy került napirendre.

1995. december 19-én Milczanowski azzal vádolta meg Oleksyt, hogy ügynöki kapcsolatban áll az orosz titkosszolgálat tisztjeivel. Ez közvetlenül az után történt, hogy Walesa elvesztette a választásokat, Milczanowski pedig – mint belügyminiszter –, valamint a külügy- és a nemzetvédelmi miniszter lemondott. Egyáltalán nem furcsa tehát, hogy Milczanowski szenzációs bejelentésére először úgy tekintettek, mint a megkésett választási kampány egyik elemére. Miként azt a közvélemény-kutatások mutatják, még egy hónappal Milczanowski szenzációs bejelentését követően is a lengyelek 46 százaléka táplált bizalmat Oleksy iránt. Korábban ez a szám 61 százalékot tett ki, Oleksynél tehát csak Jacek Kuron iránt voltak nagyobb bizalommal a megkérdezettek. A lengyelek 42 százaléka nem akart véleményt mondani arról, hogy az orosz titkosszolgálattal való együttműködés vádját jogosan vetik-e Oleksy szemére, avagy sem. 29 százalékuk vélte úgy, hogy igen, 28 százalékuk pedig úgy, hogy nem.

A moszkvai vonal

Nem teljesen világos, hogy Oleksy milyen körülmények között ismerkedett meg a KGB volt ezredesével, Vlagyimir Alganowal, aki hivatalosan a Szovjetunió varsói nagykövetségének első atkára, nem hivatalosan pedig a szovjet, majd az orosz titkosszolgálat egyik megbízottja volt. Maga Alganov úgy emlékszik, hogy ez 1981-ben történt. „Családjaink barátkoztak. A meleg baráti és társasági viszonyon kívül semmiféle más kapcsolat nem fűzött Oleksyhez” – jelentette ki az orosz ügynök január eleji moszkvai sajtókonferenciáján. Milczanowski más véleményen volt. Kijelentette, hogy a nyomra az UOP egy orosz ügynök megfigyelésekor bukkant. A kormányfő ellen nem folyt nyomozás. Az információk egy része az Oleksynek – Olin fedőnévvel – önálló dossziét nyitó orosz titkosszolgálat egyik beszervezett ügynökétől származott. Alganov 1992-ben elhagyta Lengyelországot, s Milczanowski szerint, ezt követően Oleksy az orosz utódjával vette fel a kapcsolatot.

Oleksy először mély felháborodással reagált a vádakra. Recsegő hangon jelentette be a szejmben, hogy ügye „jelentős mértékben csinált ügy”. Csak bizonyos idő elteltével kezdte beismerni, hogy valóban ismert valamiféle Alganovot; hogy tényleg szomszédok voltak, és rendszeresen találkoztak; s hogy az UOP intette ettől a kapcsolattól. Végül január végén – már lemondását követően – a Newsweeknek adott interjújában kinyögte: „Az igaz, hogy ismertem Alganovot, hogy ez egy rendszeres kapcsolat volt, s hogy Alganov kém volt.” S hozzátette: „Alganov a barátom volt, és disznó módon viselkedett.” Mégpedig azért, mert Oleksy tudta nélkül a moszkvai központban felírta a munkatársak és ügynökök névsorába.

Ma már nincs különösebb jelentősége annak, tényleg tudott-e erről Oleksy, avagy sem. Nagyon is lehetséges, hogy igazat mond, de maga a tény, egy szomszédos hatalom ügynökével való kapcsolattartás – még ha csak társasági szintű is – diszkreditálta mint miniszterelnököt. Távoznia kellett, amikor az ügyészség olyan komolynak és meggyőzőnek értékelte az ügy kapcsán az UOP által benyújtott dokumentumokat, hogy elrendelte a vizsgálatot.

Támfal és ostromlott vár


A legfurcsább dologra azonban négy nappal Oleksy lemondását követően, január legvégén került sor. A kormányzó posztkommunista párt küldöttei Varsóban gyűltek össze, hogy megválasszák új vezetőjüket. A korábbi pártelnök – Aleksander Kwasniewski – ugyanis lemondott, amikor köztársasági elnökké választották. Az ország különböző tájáról 325 küldött érkezett Varsóba. S 308 közülük Oleksyt választotta meg a párt vezérének. Azt az embert, akiről az ügyészség azt feltételezi, hogy mint miniszterelnök együttműködött egy idegen titkosszolgálattal.

Vajon a lengyel posztkommunisták miért lőttek ekkora öngyilkos gólt, és miért állítottak a párt élére ilyen kompromittált embert? Még a józan Kwasniewski elnök is kiállt mellette, kijelentve: „Azt kívánom Oleksy úrnak, Józef Oleksynek – hiszen régi jó ismerősök és barátok vagyunk –, hogy minél többet tehessen Lengyelországért és a szociáldemokráciáért.”

A kormányzó párton egyszerűen az ostromlott vár pszichózisa lett úrrá. A párt főtitkára, Jerzy Szmajdzinski, a tényeket teljesen figyelmen kívül hagyva jelentette ki: „A demokratikus rend megbontására tett kísérletnek, egy cinikus, az állam szempontjából veszélyes játéknak vagyunk a tanúi”. A küldöttek pedig határozatban mondták ki: „Azok, akik nem törődtek bele az elnökválasztás eredményébe, az utóbbi hetek eseményeiből akarnak politikai tőkét kovácsolni”. Oleksy pártelnökké választása a lengyel közvéleménynek kívánta demonstrálni: áttörhetetlen támfalként állunk az emberünk mögött.

Mert a szociáldemokraták nem tudják elhinni azt, hogy az egész botrány mögött nem Lech Walesa és emberei állnak. Nem csak azt nem tudják elhinni, hogy Oleksy tudatosan dolgozott volna a KGB-nek, de azt sem, hogy hibát követett el, amikor egy ilyen kártékony emberrel barátságot kötött. S most ezért a hibájáért fizet.

Az „első mozgató”?

Walesa (bár ezt végig tagadta) a botrány kezdetén valóban érdekelt lehetett az ügyben. Az újságokban különböző spekulációk jelentek meg: lehet, hogy az „Oleksy-botrány” Walesa második elnöki időszakának kezdeti csele akart lenni? Mert Walesa valószínűleg tényleg komolyan hitt abban, hogy győzni fog. Lehet tehát, hogy szét akarta verni a posztkommunista-parasztpárti kormánykoalíciót, hogy azután az új választásokat követően maga oszthassa újra a kártyákat. Az „Oleksy-ügy” ehhez kiváló faltörő kosként szolgálhatott volna. A kormányfő kompromittált, megbukik a kormány, szétesik a koalíció, az elnök pedig megjelenik, mint a gondviselés atyja, és megmenti az országot.

A probléma mindössze annyi, hogy Walesa nem nyert. A választás után saját sorsára hagyta az Oleksy-ügyet (visszatért Gdanskba), s csak távolról szemlélte, mi kerekedik ki belőle.

Ez persze csak egy feltételezés. Nincs ugyanis semmiféle bizonyíték arra, hogy a volt elnöknek valamiféle köze lett volna az egészhez.

És van még egy nyom: az orosz–amerikai. Lengyelország – miként a visegrádi csoport többi tagja – a NATO tagja szeretne lenni. Kinek áll tehát érdekében, hogy az országot kompromittálja a szövetség szemében? Elég világos: mindazoknak, akik ellenzik e törekvést. Ilyenek pedig az Atlanti-óceán mindkét partján bőven vannak.

Ennek közvetett bizonyítéka lehetne Alganov moszkvai sajtókonferenciája. A titkosszolgálatoknak nem szokásuk sajtókonferenciát szervezni azért, hogy bejelentsék: nem, ez az úriember nem dolgozott nekünk. Különösen nem szokásuk, ha az illető úriember éppen egy kormányfő.

De hagyjuk ezt Forsythnak. Bizonyára izgalmas kémregényt ír majd belőle. A forgatókönyv mindenesetre készen áll.

(Fordította: Tálas Péter)

• Befejezetlen jelen