Karsai László

Nyomtatóbarát változat

1945 után hosszú éveknek kellett eltelni, amíg a világ közvéleménye és zsidósága egyáltalán hajlandó volt szembenézni azzal, hogy a második világháború idején hatmillió zsidót öltek meg a nácik és európai cinkosaik, szövetségeseik és csatlósaik a legváltozatosabb módszerekkel (éheztetés, kényszermunka, agyonlövés, elgázosítás stb.). 1959-ben egy bostoni újságíró, Paul Benzaquin Holocaust címmel könyvet publikált New Yorkban. Az újságíró tudta, hogy ez a görög szó Istennek ajánlott, teljesen elégő tűzáldozatot jelent. Benzaquin nem a zsidók második világháborús szenvedéseiről írt, hanem egy bostoni tűzről, melynek során egy éjszakai bárban körülbelül száz ember meghalt. A Holocaust cím nem keltett feltűnést, senki sem kapcsolta össze a zsidó vészkorszakkal, amelyet 14 évvel a világháború után alig emlegettek, alig tárgyaltak, úgy tűnt, hogy csak a túlélőket érdeklő téma.[1] Izraelben a gazdasági, politikai és kulturális élet kulcspozícióiban azok a kibucnyikok és fiaik, lányaik voltak, akik már a második világháború előtt kivándoroltak Palesztinába. Politikai kérdés is volt, hogy a Galut (szétszóratás, diaszpóra) zsidósága, akiknek többsége csak a holocaust hatására döntött úgy, hogy kivándorol Izraelbe, ne jusson vezető pozíciókhoz, például azzal, hogy szenvedéseikre vagy éppen a nácikkal szembeni ellenálló tevékenységükre hivatkoznak. Izraelben az Eichmann-perig (1961) igyekeztek elhallgatni, elfelejteni a holocaust korát. Az arab tengerben a túlélésért küzdő zsidóknak fegyverrel harcoló hősökre, példaképekre volt szükségük. Az európai zsidók közös élménye viszont az volt, hogy döntő többségük nem állt ellen, hagyták magukat megbélyegezni, gettókba zárni, deportálni. Ezért válhatott szinte már-már mesebeli hőssé Mordecai Anielewicz, az 1943-as varsói gettólázadás vezetője, és mellette, igaz jóval halkabban emlegetve, de mégis a világháborús zsidó hős harcosok között, Szenes Hanna.

Nem sokkal a második világháború után Mose Piltől, a magyarországi baloldali cionista ellenállók egyik vezetőjétől egy jeles palesztinai zsidó politikus megkérdezte, hogy mit is csináltak Budapesten. Pil elmondta, hogy emberek tízezreinek adtak hamis papírokat, több ezer üldözött zsidónak segítettek átszökni a román–magyar határon, a háborúban semleges országok budapesti diplomáciai képviselői által „védettnek” nyilvánított házakban sok ezer embert bújtattak el, és próbáltak gondoskodni róluk. Ez szép – mondta a zsidó politikus –, de hány németet öltetek meg? Egyet sem – hangzott a válasz. Akkor mindez mit sem ér – zárta le a beszélgetést Izrael államának egyik jövendő vezetője.[2]

Az ellenállás definíciói

Ávihu Ronén könyve válasz erre a több mint 50 éve kimondott, igazságtalan vádra. Ő ugyan azt állítja (9. o.), hogy csak Kasztner Rezső cionista vezető 1953–1956 között Izraelben megrendezett pere (melynek során azzal vádolták meg, hogy „eladta a lelkét az ördögnek”, amikor Eichmann-nal tárgyalva megpróbálta megmenteni a magyar zsidókat) vetett árnyékot a cionista ellenállók tevékenységére, de ebben téved.

A budapesti cionista ellenállók, ahogy azt egyikük keserűen megfogalmazta: nem tudták hőstettként beállítani, nem tudták a hírét elterjeszteni mindannak, amit tettek.[3] Nem mintha mozgalmuk kevesebb emberből állott volna (kb. 200 fő), mint a varsói gettólázadók csapata. De mártírjaik nem harcban estek el, hanem „csak” halálra kínozták őket a csendőrnyomozók (mint például az okmányhamisító műhely vezetőjét, Langer Miklóst), vagy agyonlőtték a nyilasok (Hunwald Szimhát).

Ha jobban belegondolunk, történeti, sőt filozófiai kérdésről van itt szó. Hogyan lehet definiálni az ellenállás vagy a harc fogalmát? Ha csak a fegyveres ellenállást nevezzük harcnak, akkor a budapesti somérok (őr/őrző – héber szóból) nem is voltak ellenállók. Ha viszont Yehuda Bauer, a jeruzsálemi Yad Vashem tudományos igazgatójának definícióját fogadjuk el, mely szerint a csempészés, a beteggondozás, a zsidó kulturális szervezetek fenntartása – röviden minden tevékenység, amely segít megőrizni az üldözött zsidók emberi méltóságát és társadalmi kohézióját – ellenállás, akkor Anielewiczék mellett tisztelettel kell megemlékeznünk azokról is, akik akár egyetlenegy üldözött zsidónak is segíteni próbáltak. Ávihu Ronén is szemmel láthatóan zavarban van, amikor könyve hőseit megpróbálja „igazi” ellenállókként ábrázolni. Egy helyen, talán némileg fölöslegesen, megpróbálja Raoul Wallenberg, Carl Lutz svájci konzul (a könyvben tévesen Charlesként szerepel), Friedrich Born, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága budapesti képviselője és más diplomaták budapesti zsidómentő tevékenységét pusztán „külső erőfeszítésként” beállítani, ami azonban – szerinte – nem vált ellenállási harccá. Elismeri ugyanakkor, hogy ezek a diplomaták az illegális cionista mozgalom működésének feltételeit teremtették meg (11. o.). Ha Ávihu Ronénnak igaza lenne, akkor megint visszajutnánk az ellenálló = fegyveres harcos teóriához. Wallenberg és diplomatatársai sokszor életüket kockáztatva próbáltak az üldözött zsidókon segíteni, nemegyszer jóval túllépve a nyilas rezsim által szabott „legális” határokat is.

A magyarországi cionista ellenállóknak több igen fontos okuk is volt arra, hogy eleve lemondjanak a fegyveres ellenállásnak még a gondolatáról is. 1944-ben úgy tűnt, hogy a nácik hamarosan, talán hetek, hónapok alatt elveszítik a háborút. Ahogy Friedl Rafi, az egyik cionista vezető megfogalmazta: népünk fennmaradásához most, hogy már milliókat veszítettünk, minden egyes emberre szükségünk van, semmiféle „történelmi hőstett” sem igazolt és megengedett (31. o.). Herbst Mimis, az egyik fiatal cionista lány pedig kijelentette: „Nem az a vágyam, hogy egy palesztinai kibuc névadója legyek, én magam szeretnék ott élni.” (33. o.)

Voltak olyan fiatal cionisták, a romantikus-heroikusok, akik arra hivatkozva követelték a fegyveres harcra való felkészülést, hogy az avantgárd feladata példát mutatni, hogyan kell meghalni. Ezzel szemben a pragmatikusok azt mondták, hogy mozgalmuk feladata tagjaik megmentése, a cionizmus számára ők lesznek az elsőrendű tanúk és talán az utolsók is, egyben ígéret arra, hogy a zsidóság fönnmarad. (Uo.) Amikor lengyelországi zsidó menekültek a varsói gettólázadás hőseire hivatkozva arra biztatták magyar cionista társaikat, hogy ragadjanak fegyvert, a vitákban komoly érvként felmerült a budapesti és a varsói zsidók sorsa közötti különbség. 1943 tavaszán Varsóban a zsidók tudták, hogy a nácik őket a treblinkai haláltáborba akarják vinni. Ellenséges, legjobb esetben is közömbös lengyel közegben a túlélés, a szökés esélyei igen csekélyek voltak. De még így is a gettó mintegy 70 000 rabja közül csak néhány száz fiatal vállalta, hogy fegyverrel áll ellen. Magyarországon, mint erről Ávihu Ronén könyve is részletesen ír, 1944. március 19., hazánk német megszállása után volt legalább némi esély arra, hogy elszánt zsidó fiatalok átmeneküljenek a román határon. Magyarországon nem volt semmiféle érdemleges baloldali, kommunista vagy jobboldali, konzervatív antifasiszta ellenállás, legalábbis nem olyan, amely ténylegesen, fegyverekkel is segíteni tudta volna az üldözött zsidókat.

Az idősebb cionista vezetők, Kasztner Rezső, Komoly Ottó és társaik ismerték a szlovákiai zsidók világháborús történetét is. Akkor sokan úgy hitték, hogy Dieter Wisliceny, Eichmann szlovákiai „zsidószakértőjének” megvesztegetése révén érték el, hogy 1942 késő őszén, mintegy 70 000 zsidó deportálása után, a hatóságok a további kiszállításokat leállították. Kasztner és Komoly pontosan ebben bízott, remélték, hogy sok pénzzel a magyar zsidókat is meg lehet menteni. Azzal viszont még a romantikus-heroikus cionisták is tisztában voltak, hogy minden egyes merénylet, amit bizonyíthatóan zsidók követnek el németek vagy nyilasok ellen, ártatlan, fegyvertelen zsidók elleni tömeges megtorlást von maga után. Arról nem is beszélve, hogy a zsidó férfiak döntő többsége ekkor már régóta munkaszolgálaton volt, Budapesten csak a zsidó öregek, nők és a gyerekek maradtak.

Szenes Hanna és ejtőernyős társai, akiket Palesztinából küldtek Magyarországra, szintén nem lőttek ki egyetlen puskagolyót sem. Szenes Hannát, amint átlépte a magyar határt, azonnal elfogták. Ávihu Ronén is megírja: a budapesti zsidók kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a palesztinai zsidók mennyire nem voltak tisztában azzal, hogy mi történt a zsidókkal a náci Európában. A velük kapcsolatba került palesztinai ejtőernyősök pedig hamarosan belátták küldetésük értelmetlenségét, és fel is adták magukat a rendőrségen. Bár Yehuda Bauer professzor igazságtalan vádnak nevezi azt az állítást, hogy a palesztinai zsidók nem törődtek volna a náci Európában rekedt társaikkal, ebből a könyvből sok olyan információt szerezhetünk, amely alátámasztani látszik ezt a véleményt. Pénzre és támogatásra lett volna szükségünk – fogalmazták meg már 1944 februárjában a budapesti cionisták, nem olyan jó tanácsokra, hogy alakítsanak fegyveres Védelmi Bizottságot (34. o.). Mose Pál egyik beszélgetésünk során (Tel-Aviv, 1997. március 28.) egyenesen a palesztinai zsidóság csődjének nevezte, hogy 1944 őszén csak olyan kevés pénzt tudtak a soméroknak juttatni, hogy ő kénytelen volt a Bernből érkező dollárokkal a Teleki téren seftelni. Napóleon-aranyakat vett, majd tűket és más hasznos dolgokat, ezeket csereberélte, mindig igyekezve némi kis haszonra szert tenni. De sokat segíthettek volna azzal is, ha például a romániai kapcsolatok, zsidók szökését segítők nevét, címét jó előre közlik a budapesti somérokkal (102. o.). Természetesen lehetséges az is, amit Ávihu Ronén nem vet föl: az isztambuli vagy jeruzsálemi központ egyszerűen nem rendelkezett ilyen embermentő romániai hálózattal.

De nemcsak a palesztinai zsidók nem tudták, hogy mi történt európai hitsorsosaikkal, ugyanez volt a helyzet Magyarországon is. A könyvben több igen értékes tanúvallomást is olvashatunk arról, hogy a holocaust valóságáról 1944 előtt a magyar zsidók, de még a cionista fiatalok legtájékozottabb tagjai is alig-alig hallottak valamit. Amikor pedig lengyelországi, szlovákiai menekültek megpróbálták őket felvilágosítani, akkor a „hitetlenség falába ütköztek”. Voltak magyar zsidók, akik azzal hárították el a holocausttal kapcsolatos információkat, hogy ilyesmi Magyarországon nem történhet meg, a hozzánk menekülők pedig csak azért mesélik ezeket a rémtörténeket, hogy ezekkel is jobb cionistákká neveljék magyar elvbarátaikat (30. o.).

Történelmi szakmunka vagy interjúfüzér?

Mezei András előszavában azt állítja, hogy az olvasó „történészi munkát” tart kezében (5. o.), ezzel szemben a könyv szerzője bevallja, hogy „nem lép az olvasó elé az objektív valóság képviselőjeként, hanem összefűzi a szemtanúk eseményeken alapuló szubjektív beszámolóit” (12. o.). Annak, hogy mi tekinthető történeti szakmunkának, megvannak a kritériumai. A feltételek között szerepel a források pontos megjelölése, ami ahhoz is kell, hogy adott esetben az olvasó ellenőrizni tudja a szerzőt. Ávihu Ronén ezzel szemben csak közli visszaemlékezőinek nevét, de azt már nem, hogy pontosan mikor, hol mondták el, vagy hol írták le emlékeiket. Ebben a könyvben nincs egyetlen lábjegyzet sem, a főszövegben idézett történeti szakmunkák egy része pedig hiányzik a bibliográfiából. Ávihu Ronén úgy fogalmaz, hogy „idő-, tér- és nyelvbeli távolság” választja el azoktól az eseményektől, amelyekről ír. Magyarra fordítva ez annyit tesz, hogy honi levéltárainkban nem kutatott, a Magyar és Svéd Vöröskereszt, a nyilas Kül- és Belügyminisztérium vagy éppenséggel a budapesti Zsidó Tanács 1944-es iratait nem tanulmányozta. Megelégedett mintegy 200 cionista ellenállóval készített interjúval, valamint az izraeli levéltárakban szórványosan fellelhető 1944-es iratokkal. Ez utóbbiak döntő többsége a budapesti cionisták és az isztambuli, berni, jeruzsálemi zsidó szervezetek közötti korabeli levelezés ránk maradt darabjai.

A forrásfelhasználás korlátozott voltából komoly módszertani, szemléletbeli problémák következnek. Az illegális cionista mozgalomról, bármennyi hamis papírt gyártottak is 1944-ben, szinte egyetlen okmány, dokumentum sem maradt fenn. De a magyarországi levéltári források segítségével legalább azokat a történelmi kereteket pontosabban fel lehetett volna vázolni, amelyek között ezek a cionista hősök harcoltak.

Ávihu Ronén sajnos nem ismeri a témájával kapcsolatos legfontosabb, angol nyelven is olvasható monográfiát, Randolph L. Braham professzor munkáját.[4] Ha ismerné, akkor fontos eseményekkel, témákkal nem bánna ilyen felületesen, olykor igazságtalan vádakat is megfogalmazva. Manapság furcsa arról olvasni, hogy a nemzetközi szakirodalomban a budapesti zsidók megmentését egyedül Raoul Wallenbergnek tulajdonítják (9. o.). Asher Cohen, Leni Yahil és még több szakértő már hosszú évekkel ezelőtt megírta, mit is tettek a cionisták, és mit a tragikus sorsú svéd diplomata Budapesten a zsidók érdekében.[5]

Képtelen vagyok elhinni, hogy a jeles izraeli történész, Erez Cvi valóban szaklektorként átnézte volna ezt a könyvet. Személyes tapasztalatból is tudom, hogy kitűnően tud magyarul, és ha már a Belvárosi Kiadó munkatársainak nem volt idejük legalább a lépten-nyomon előforduló sajtóhibák és főleg a helyesírási hibák eltüntetésére,[6] akkor Erez Cvi a legdurvább történelemhamisítások, tévedések korrigálására is biztosan vállalkozott volna. Kezdhette volna már a könyv magyar címével is. Az eredeti héber munka alcímében még „Behungaria” szerepel, vagyis a Hasomér Hacair magyarországi, nem csak budapesti tevékenységének történetét ígéri. Ennek megfelelően részletesen tárgyalja is az 1944 tavaszi–nyári vidéki eseményeket. De Erez Cvi nem engedett volna olyan könyvet nyomdába, amelynek névmutatójából hiányoznak az oldalszámok. Erez Cvi is pontosan tudja, hogy a sárga csillag viselését a hivatalos lapban, a Budapesti Közlönyben 1944. március 31-én (és nem 30-án) tették közzé (52. o.), Észak-Erdélyt és Kárpátalját, valamint a Tiszától keletre eső területet nem április 13-án, hanem már április 1-jén hadműveleti területté nyilvánították (53. o.). Csak remélhetem, hogy a fordító, Kadar Zalman értett valamit félre, amikor az 1940-es évekbeli Vilnát (Vilniust) úgy említi a könyv, mint szabad várost, az alijára (palesztinai kivándorlások) igyekvő lengyel mozgalmi tagok központját (83. o.). Vilnát, Litvánia fővárosát 1940 júniusában szállták meg véglegesen a szovjet csapatok. Az NKVD csak ugyanezen év őszéig tűrte, hogy menekülő lengyel zsidók itt próbáljanak meg maguknak különféle vízumokat szerezni. 1941. június 26-án, alig négy nappal a Szovjetunió megtámadása után a német csapatok elfoglalták ezt a várost is. Szeptember elejéig több mint 8000 zsidót öltek meg, a maradék zsidóságot, mintegy 80 000 embert pedig két gettóba zárták. Amikor 1944 júliusában a város felszabadult, a Vörös Hadsereg egységei alig 2-3000 túlélőt találtak itt.[7] Remélhetjük, hogy az is a fordító hibája, hogy lengyelországi Judenratról olvashatunk (125. o.), pedig a nácik majdnem minden nagyobb városban külön Zsidó Tanácsot szerveztek, de egyiknek sem volt olyan országos hatásköre, mint amilyennel, legalábbis papíron, az 1944 áprilisában Budapesten megalakított Központi Zsidó Tanács rendelkezett.

A kisebb-nagyobb tévedéseket, pontatlanságokat még oldalakon keresztül lehetne sorolni, de nyilvánvaló, hogy ennek kizárólag a kiadás előtti szaklektori véleményben lett volna helye, nem egy korlátozott terjedelmű könyvismertetésben.[8] De az mégis furcsa, hogy következetesen budapesti svájci konzulátusról olvashatunk, miközben a cionista ellenállók egyik fő segítője, Carl Lutz a svájci követségen dolgozott, és nemcsak a brit, hanem még számos más, Magyarországgal hadiállapotban lévő ország érdekeinek képviseletét is ellátta (185. o.).

Ítéletek, előítéletek

A fontosabb általános történelmi kérdések sorából kiemelkedik a magyar Központi Zsidó Tanács 1944-es tevékenységének megítélése. Nem értem, hogyan írhatta Ávihu Ronén azt, hogy a Pesti Izraelita Hitközség, majd a Zsidó Tanács vezetői és a kormány között „tiszteletteljes kapcsolat” volt, a zsidó vezetőket a kormányzat részének tekintették (25. o.). A Horthy-kormányzat nyilván tisztelete jeléül fogadtatta el a parlamenttel a jogtipró zsidótörvények sorát 1938–1942 között, vezette be a sok ezer zsidó életét követelő és a magyar érzelmű zsidók számára különösen megalázó fegyvertelen munkaszolgálatot. Azzal a váddal nem is érdemes foglalkozni, hogy a Zsidó Tanács nem fordult nyilvánosan a magyar közvéleményhez, nem igyekezett felvilágosítani az embereket Auschwitz valóságáról (54. o.). Az előzetes katonai cenzúra és Eichmann zsidótlanító szakértőinek szoros ellenőrzése alatt működő Zsidó Tanács tagjainak ilyesmi nyilván nem is juthatott eszükbe. Hasonlóan képtelen vád az is, hogy a Zsidó Tanács csak a budapesti zsidókkal törődött volna. Ávihu Ronén R. L. Braham monográfiájából is tájékozódhatott volna arról, hogy milyen csekély volt a központi Zsidó Tanács mozgástere 1944 tavaszán–nyarán. Ha csak annyit mondott volna, hogy a legalitáshoz, régi kapcsolataik ápolásához makacsul ragaszkodó hitközségi vezetők még a német megszállás után sem ismerték föl, hogy az új helyzetben új módszereket is alkalmazni kéne, akkor nyilván egyet lehetne érteni vele.

Ávihu Ronén elfogultsága a Zsidó Tanáccsal kapcsolatban Kasztner Rezső javára még feltűnőbb. Büszkén jelenti ki, hogy az asszimiláns Stern Samuékkal szemben a cionista Kasztner Rezső: „…egyetlen alkalommal sem döntött halálról, csakis az életről. Kasztner sosem állított össze listákat a deportálandókról és nem vett részt azok kivitelezésében, csakis és kizárólag mentéssel foglalkozott.” (126–127. o.)

A magyarországi deportálások jellegzetességének is tarthatjuk, hogy – ellentétben a lengyelországi vagy szovjetunióbeli Zsidó Tanácsok egy részével – a vidéki gettókban felállított Zsidó Tanácsok vagy a Központi Zsidó Tanács semmiféle szerepet sem kapott a deportálások megszervezésében, tehát ebből a szempontból is alaptalannak kell tartanunk Ávihu Ronén vádját. Viszont Kasztner Rezső politikai ellenfelei nem feledkeztek meg arról, hogy a háború után a cionista vezető hajlandó volt mentőtanúként fellépni Kurt Becher SS-Standartenführer, Heinrich Himmler birodalmi SS-Führer magyarországi gazdasági megbízottja perében. Kasztnernak köszönhető, hogy Becher elkerülte a felelősségre vonást. Kasztner bírálói nem azt emelik ki, hogy az SS-szel folytatott tárgyalások során a cionista vezető elérte, nem csekély pénzösszeg kifizetése után, hogy 1685 zsidó végül is megmenekült a deportálástól, és 1944 decemberében utolsó csoportjaik is Svájcba érkeztek, hanem azt, hogy voltak emberek, akik nagyon szerettek volna a Kasztner-vonat utasai közé kerülni, de erre nem volt módjuk. Vagy azért, mert 1944 előtt nem voltak prominens cionisták, vagy mert nem voltak elég gazdagok. Egyébként Ávihu Ronén maga is elismeri, hogy amikor például a kolozsvári gettóban Kasztnerék megkezdték a prominens zsidók kiválogatását, ez: „…elégedetlenséget keltett azokban, akiket ugyanazokban a napokban a deportáló vagonokba kényszerítettek.” (139. o.) Nem vagyok biztos abban, hogy a fordító vagy a könyv szerzője a legmegfelelőbb szót használta akkor, amikor pusztán elégedetlenségként próbálta leírni azt, amit a deportálás előtt állók érezhettek a kolozsvári gettóban. Egyébként Kasztner, mint azt maga is bevallotta izraeli bírósági tárgyalása során, amikor saját embereit kiválogatta a kolozsvári gettóban, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a deportáltakat Auschwitzba viszik. Ennek ellenére ő sem tett kísérletet arra, hogy a többi zsidót „felvilágosítsa” arról, hogy milyen sors vár rájuk. Igaz, Weinberger Moshe rabbi, a piciny kolozsvári neológ hitközség vezetője, az ortodox vallási vezetőkhöz hasonlóan szintén nem próbálta meg felvilágosítani hitsorsosait arról, mi vár rájuk Auschwitzban.

Ávihu Ronén tényként közli, hogy Kasztner tárgyalásainak volt köszönhető az is, hogy körülbelül 18 000 (127. o.) vagy 15 000 (161. o.) vidéki zsidó Auschwitz helyett az ausztriai Strasshofba került. Randolph Braham professzor az újabb magyar kutatásokra támaszkodva megírta, hogy több mint 10 000 magyar zsidó annak is köszönhetően menekült meg, hogy Kaltenbrunnert, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetőjét a munkaerőhiánnyal küzdő hadiüzemek vezetői ostrom alá vették. Közöttük volt Karl Blaschke SS-Brigadeführer, Bécs polgármestere is. Végül az ő kérésének engedve Kaltenbrunner utasította Eichmannt, hogy néhány vonatszerelvényt ne Auschwitzba, hanem Strasshofba irányítson. Ezeknek a szerelvényeknek az utasait nem Kasztner válogatta ki, volt olyan vonat, amelyet csak az utolsó pillanatban térítettek el Kassa irányából Bécs felé.[9]

Horthy kormányzó 1944. július 6-i, a deportálásokat leállító döntését. Ávihu Ronén pusztán Baky László BM-államtitkár Horthy-ellenes állítólagos csendőrpuccsának tulajdonítja (178. o.). Nyilvánvaló, hogy Horthy döntését több tényező is motiválhatta. Ha elhitte, hogy Baky szervezkedik ellene, akkor nem a budapesti zsidók védelmében kergettette ki Koszorús Ferenc ezredes esztergomi páncélosaival Budapestről a csendőröket, hanem főleg saját hatalma védelmében. De valószínűbbnek tűnik az, hogy Horthyra az egyre erősödő belföldi és külföldi tiltakozások (a pápa, a svéd király, Roosevelt amerikai elnök, a magyar egyházi vezetők, Bethlen István és köre) mellett a hadihelyzet változása is hatott. A normandiai hídfőből kitörtek az angol–amerikai csapatok, keleten kibontakozóban volt a Vörös Hadsereg offenzívája. Sejthető az is, hogy Horthy és tanácsadói elhitték azt a pletykát, alaptalan „rémhírt”, amit máskülönben a budapesti Zsidó Tanács vezetői is buzgón terjesztettek: ha elviszik a budapesti zsidókat, akkor a fővárost pusztító szőnyegbombázás éri.

Olykor az az érzése lehet az olvasónak, hogy nem is nagyközönségnek szánt munkát olvas, hanem egyfajta visszaemlékezés-füzért, amit öreg cionisták mesélnek, egymás között, maguknak. Olyan embereknek, akik félszavakból is értik egymást, akiknek nem kell megmagyarázni, hogy mi az a vágújhelyi tanácskozás,[10] az alijázás, a borohovizmus,[11] a Mentőbizottság,[12] Palesztina Hivatal,[13] Ihud,[14] certifikát[15] stb.

Cionisták és Mózes-vallású magyarok

A magyarországi zsidóság történetével foglalkozó szakirodalomban szinte közhelynek számít, hogy – Theodor Herzlt, a cionista eszme egyik legnagyobb hatású ideológusát idézve – a magyar zsidóság a cionizmus elszáradt ága. 1897-ben, az első Cionista Világkongresszus évében Kohn Sámuel budai neológ rabbi „veszélyes őrültségnek” nevezte a cionista eszmét. 1937-ben 6044 sékelt[16] adtak el, pontosan annyit, mint egyedül Vilnius (Vilna) körzetében. Magyarországra csak az 1938–1940 között visszacsatolt területekkel kerültek a felvidéki, erdélyi erős cionista szervezetek képviselői, akiket a mindenáron integrációra és/vagy asszimilációra törekvő magyar zsidók többsége értetlenül, ellenségesen fogadott.[17]

Ilyen körülmények között szinte természetesnek tekinthető, hogy a baloldali cionistákban (is) kifejlődött egyfajta nagyon is tudatos élcsapat-ideológia. A mozgalom baloldaliságáról csak nagyon óvatos formában kapunk Ávihu Ronén könyvéből tájékoztatást, pedig nem kellene szégyenkeznie amiatt, hogy a somér mozgalom tagjai inkább kommunista, mint szociáldemokrata szimpatizánsok voltak a második világháború idején. Mély ideológiai rokonság fűzte a somérokat a picinyke illegális kommunista mozgalomhoz, evvel is magyarázható, hogy amikor igazán nagy szükség volt rá, Aczél György, Péter Gábor, Nonn György és társaik Grósz Dávidék hamisító műhelyében készült iratokkal is felszerelhették magukat. Más kérdés, hogy például Aczél György legendásan bátor embermentő tevékenységéről ebben a könyvben egyetlen sort sem olvashatunk, pedig ő zsidókat is mentett a gettóból, halálmenetekből.

Érdekes, hogy a legvadabb kommunista-partizán-ellenálló mítosza éled újjá ebben a könyvben. Grósz Dávid visszaemlékezésében nyilas csoportokat likvidáló, rajtaütéseket szervező, lőszerraktárakat robbantó kommunista ellenállókról beszél, akik természetesen mindezt azért is tudták megcselekedni, mert a somérok hamisító muhelye megfelelő papírokkal látta el őket (286. o.).

A könyv alapmondanivalója, amelyet hol burkoltan, hol nyíltan ki is fejt: Budapesten 200 cionista hős fiatal megmentette 200 000 (szerényebben: 120 000) zsidó életét (10. o.). Ők, akik 1944 nyári hónapjaiban a „hadsereg nélküli tábornokok” furcsa helyzetében voltak (182. o.), sokszor gondolkodtak el azon, hogy érdemes-e a gyáva zsidó polgárok miatt életüket kockáztatni. Friedl Rafi be is vallja: „Gyulöltük a saját népünk polgárságát, de éppen emiatt mindent megtettünk, hogy megmentsük őket. Magunkban eltökéltük, eljön majd a nap, amikor az ifjúságot elszakítjuk tőlük, és magunk vezetjük őket a jövő felé.” (223. o.)

A somérok egyik legfontosabb tevékenysége 1944 tavaszán–nyarán társaik Romániába szöktetése volt. Ávihu Ronén azt írja: a Romániába átszökők száma „határátlépési hullámmá duzzadt” (120. o.). Az átmenekülők számát maximum 6-7000 főre becsülhetjük, de ne feledkezzünk meg arról, hogy közben 437 000 vidéki zsidót deportáltak a nácik, a magyar hatóságok, rendőrök, csendőrök és vasutasok segítségével. A deportáltak tengeréből csak pár ezer bátor, szerencsés szökevény kicsinyke hulláma tudott a biztonságos dél-erdélyi partokra vetődni. A szökevények számát sajnálatosan nagy mértékben csökkentette nem csak az, hogy a vidéki gettókban sínylődők zöme egyszerűen nem akarta elhinni, hogy deportálni fogják őket, a célállomáson, Auschwitzban pedig a munkaképteleneket elgázosítják. Nagyon sokan még azok közül is, akik felfogták, mit jelent a deportálás, nem tudtak ellenállni idős szüleik könyörgésének, nem tudtak családtagjaiktól elszakadni (72–73. o.).

Okmányhamisítás

Sajnos Ávihu Ronén nem ismeri kellő mélységben a nyilas rezsim zsidópolitikáját. Nem arról volt szó, hogy Szálasiék azt remélték, ha a különféle semleges követségek által Budapesten kiállított állampolgársági igazolások, védlevelek, védőútlevelek érvényességét elismerik, akkor ez majd erősítheti kapcsolataikat Stockholmmal, Bernnel, a Szentszékkel, Madriddal és Lisszabonnal (221. o.). Szálasinak ennél szerényebb vágyai voltak. Ő nagyon szeretett volna tiszteletre méltó államfőnek látszani, leghőbb vágya az volt, hogy nemzetközileg elismert kormány fejeként vonuljon be a történelembe. Szálasi már 1944. október 21-én fogadta Angelo Rotta pápai nunciust, és félreérthetetlenül a tudomására hozta: a különféle védőútleveleket csak abban az esetben ismeri el kormánya, ha „a zsidókérdésben érdeklődést tanúsító kormányok” előbb elismerik rezsimjét.[18] Edmund Veesenmayer, a náci Harmadik Birodalom teljhatalmú budapesti képviselője még november 7-én is kénytelen volt azt jelenteni Ribbentrop külügyminiszternek, hogy a Szálasi-kormány „…nagy súlyt helyez arra, hogy ebben a kérdésben (ti. a védőútlevelek kérdésében – K. L.) a semleges államokkal szemben előzékeny legyen, és ezen keresztül elérje kormánya elismerését.”[19] De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy 1944 tavaszán–nyarán még úgy tűnt, az olyasfajta igazolások, amelyek azt látszottak bizonyítani, hogy tulajdonosuk szerepel a palesztinai kivándorlási engedéllyel rendelkezők úgynevezett kollektív útlevelében, ideig-óráig valódi védelmet jelentettek. Eleinte még a nyilasokkal is lehetett tárgyalni, a németek pedig csak november elején kezdtek komolyabb nyomást gyakorolni Szálasira annak érdekében, hogy egyezzen bele valamennyi budapesti zsidó deportálásába. Szálasi viszont ebben a kérdésben megmakacsolta magát, és 1944. november 17-én részletes utasítást (nem tervet, mint Ávihu Ronén állítja) adott ki a zsidókérdés rendezéséről. E kardinális fontosságú kormánydöntést sajnos Ávihu Ronén nem ismerteti, pedig a budapesti zsidóság további sorsát döntően meghatározó okmányról van szó. Szálasi a magyar zsidókat hat csoportra osztotta: külföldi menleveles zsidókra, kölcsönzsidókra (a náci Németországnak munkára „kölcsönadott” zsidókról van itt szó), a gettóban tömörített zsidókra, a mentesített zsidókra (főleg a Lakatos-kormány idején, 1944 augusztusában– szeptemberében különféle miniszteriális vagy kormányzói mentesítésben részesített zsidókról van szó), zsidó fajú egyházi személyekre és a zsidó fajú külföldi állampolgárokra. Ennek az utasításnak az alapján szervezték meg a Szent István park környékén, az úgynevezett Palatinus-házakban a védett, más néven nemzetközi gettót, melynek lakói (körülbelül 35 000 zsidó) elvileg arra vártak, hogy a nácik mikor engedélyezik kivándorlásukat. De ez az utasítás volt az alapja a Dohány, Nagyatádi Szabó István, Király, Csányi, Rumbach Sebestyén, Madách Imre, Károly király út által határolt területen a „nagy” gettó (körülbelül 70 000 zsidó) megszervezésének is. Jól értsük meg, miről is van itt szó. Szálasi – legalábbis elvben – csak a munkaképes korú és külföldi védettséggel nem rendelkező zsidókat hajlandó átadni a németeknek „munkaszolgálatra”, a többi zsidót a két pesti gettóba záratja. Ahol persze csaknem védtelenül ki voltak szolgáltatva a nyilas csőcselék rabló, gyilkos indulatainak. 1944. december 12-én a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló, zömmel a somér fiatalok vezetésével működő gyermekotthonokat elkezdték betelepíteni a „nagy” gettóba, amit az egyik nyilas „illetékes” azzal indokolt, hogy mivel a semleges államok nem ismerték el a kormányt, a korábbi megállapodások érvényüket veszítik.[20]

A kérdéssel foglalkozó szak- és memoárirodalomban igencsak eltérő becslésekkel találkozhatunk azzal kapcsolatban, hogy a valóságban hány védlevelet, védőútlevelet stb. „gyártottak” a cionista ellenállók Budapesten. A becslések a néhány tízezertől a több százezerig terjednek. Carl Lutz maga 50 000 hivatalosan kiadott és 50 000 hamisított védlevélről tud (234. o.). Ávihu Ronén könyvének függelékében a hamisító műhely egyik vezetője, Grósz Dávid 120 000 svájci védlevelet említ, sok ezer más okmány (születési anyakönyvi kivonatok, élelmiszer-jegyek, KEOKH-papírok) mellett (325–326. o.).[21] A nagymértékű okmányhamisítás tudatos döntés következménye volt. Mose Pil visszaemlékezése szerint: „Azt mondtuk, jobb, ha mindenki kissé jobban veszélyezteti magát, mintha kevesen kevésbé veszélyeztetik magukat.” (223. o.) A fő cél a minél nagyobb zűrzavar keltése volt, és a hamisítókat az is biztonságérzettel tölthette el, hogy remélték: a Vörös Hadsereg néhány napon, egy-két héten belül felszabadítja Budapestet. Grósz Dávid emlékezete szerint „főleg kezdetben” ezek a hamis védlevelek csodákat műveltek, munkaszolgálatosokat, halálmenetekben gyaloglókat lehetett velük megmenteni, sőt a Duna-partra tereltek közül is többen ilyen papírok segítségével menekültek meg az agyonlövéstől. De a hatalmas mértékű okmányhamisítás törvényszerűen vezetett ezeknek a védleveleknek az elértéktelenedéséhez. Mose Pilnek minden bizonnyal igaza van akkor, amikor leszögezte, hogy egy idő múlva már mindegy volt, a 16 éves fegyveres nyilas suhanc igazoltatáskor vagy mindenféle papírt elfogadott, vagy a valódi vatikáni, portugál állampolgársági okmányok tulajdonosát is lelkiismeret-furdalás nélkül a Dunába lőtte.[22] Ávihu Ronén szerint a védlevelek fontosságát a legmeggyőzőbben a somér ellenállás központja, a Vadász utcai „Üvegház” előtt tolongó tömeg mutatja, hiszen a svájci igazolványoknak volt a legnagyobb becsük (230. o). A zsidók azért tolongtak az Üvegház előtt, mert svájci védlevelekhez lehetett viszonylag a legkönnyebben jutni. De néhány héten belül kiderült, hogy éppen hatalmas számuk miatt, a svájci védlevelek érték a legkevesebbet az élet és halál piacán. Ráadásul a „Suisse” szóból a pecsétről leesett az „i” betű, és rengetegen kaptak ilyen védlevelet is (61. o.). Emberileg teljesen érthető, ha éppen azok, akik 1944 őszén–telén Budapesten az életüket kockáztatták a különféle hamis okmányok készítésével, nem szívesen beszélnek vagy hallanak arról, hogy pontosan a hatalmas mértékű okmányhamisítás vezetett mindenféle védlevél elértéktelenedéséhez. A könyvben olvasható olyasféle állításokat, melyek szerint az okmányhamisítás jelentős mértékben hozzájárult volna a budapesti zsidóság megmeneküléséhez, részben ugyanebben a munkában szereplő adatokkal is cáfolni lehet. Egy 13 éves kislány meséli el, hogy amikor édesanyját elvitték munkaszolgálatra, akkor karjára vette 2 éves öccsét, majd 10 és 6 éves testvérével elindultak menedéket keresni. Amikor igazoltatták, svájci védlevelet mutatott fel. „Kitörölheted vele! Semmit sem ér!” – közölte vele a nyilas, miközben eltépte az okmányokat. De nem lőtte agyon a kisgyerekeket, hanem fegyveres kísérőt adott melléjük, és az Üvegházba kísértette őket (268. o.).

Pusztán a magyar nyelv nem ismeretével nehezen magyarázható, miért nem idézi Ávihu Ronén legalább a témájával kapcsolatos legfontosabb, nyomtatásban is megjelent naplókat, memoárokat. Szabó Borbála naplójába 1944. november 8-án a következőket jegyezte föl, miután csodával határos módon megmenekült egy nyilas razziából: „…de a többieket, szegényeket mind kivétel nélkül elvitték. Nem számított se svájci, se svéd védettség, nem számított a két éven aluli gyerek, pedig a bevonulási rendelet ezekre is vonatkozott. A rendőr hiába akarta enyhíteni a dolgokat, ezek a fiatal nyilas suhancok fitogtatni akarták hatalmukat, és senkit sem engedtek el.”[23] Julesz Miklóst és társait 1944. november közepén Hegyeshalomnál szólították föl, hogy mutassák meg védettséget, mentességet igazoló okmányaikat. Emlékezete szerint a svéd védettséget egyáltalán nem fogadták el, a svájci papíroknál csak a három hónapnál régebbieket (tehát még Grósz Dávidék nagy hamisító akciója előtti időszakban készülteket!), viszont a pápai védettséget igazoló okmányokat elfogadták.[24] Ez utóbbit természetesnek is tekinthetjük, mivel vatikáni okmányok hamisításával a somér ellenállók nemigen foglalkoztak, ilyenből mindössze 450 darabot készítettek.

Van egy kérdés, amelyről Ávihu Ronén gondosan nem ejt szót, ez pedig a különféle védlevelek ára. Grósz Dávid emlékezete szerint ők soha senkitől sem kértek pénzt ezekért az okmányokért, ugyanakkor sok visszaemlékező szerint a „jobb” spanyol, vatikáni, portugál, svájci védlevelekért valósággal ölték egymást az emberek, és voltak a félelemnek gátlástalan vámszedői, akik jó pénzért árulták is ezeket az okmányokat. Mose Pil e sorok írójának 1997 tavaszán Tel-Avivban csöndesen csak annyit mondott, hogy „aki tudott, fizetett 2–5000 pengőt” (hatalmas összeg volt ez akkoriban) a különféle védlevelekért.[25]

A budapesti zsidók élelmezése

Ávihu Ronén azt próbálja bizonygatni, hogy a somér ellenállók élelmezték a több mint 120 000 budapesti zsidót (269. o.). A Nemzetközi Vöröskereszt „A” osztálya a Joint (Közös Amerikai Segélybizottság) hárommillió pengős adományának segítségével[26] hatalmas mennyiségben vásárolt élelmiszert, ennek köszönhető, jelenti ki Teichmann Efra, hogy: „…akkor, amikor éhség és teljes anarchia uralta Budapestet, amikor gyilkoltak a város utcáin, a zsidóság a gettóban és a gettón kívül nem szenvedett hosszan az éhségtől, amikor bejöttek az oroszok, még mindig volt a készletünkből.” (278. o.) Nem teljesen világos, hogy a Joint adományát miért próbálják maguknak „kisajátítani” a somér ellenállók. Az összeg felhasználásáról Born közvetlenül Stöckler Lajossal, a Zsidó Tanács vezetőjével tárgyalt. De ettől függetlenül is, ismételten olyasféle állítással van dolgunk, amelyet viszonylag könnyen, pusztán az ugyanebben a könyvben szereplő adatokkal, tényekkel is cáfolni lehet. Az 1944. december 25-e utáni időszakról Ávihu Ronén is elismeri, hogy a védett házak, a nemzetközi gettó lakóinak élelemmel való ellátása „kritikussá vált” (298. o.). Később azt is leírja, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt mellett mások is juttattak élelmet a gettóba, és bár „ezek az akciók valószínűleg nem tudták teljesen megszüntetni az ínséget, de táplálták a reményt” (312. o.). De idézi Mose Pilnek még 1945. március 3-án, tehát a gettók felszabadulása után jó hat héttel Palesztinába küldött levelét is, amelyben megírta, hogy: „Friedl Rafi beteg, a többiek véznák és gyengék, az utolsó hetekben sokszor kínzott minket az éhség.” (315. o.) Nehezen hihető, hogy ha az ostrom legnehezebb időszakában is tudtak gondoskodni több mint százezer zsidó ellátásáról, akkor a felszabadulás után kezdtek volna csak ők, a somér vezetők éhezni.

Friedrich Born egyik november végi összefoglaló jelentése torokszorító leírást tartalmaz a Pozsonyi u. 54. alatti, hatemeletes svájci védett házban uralkodó állapotokról. A lakók száma ebben a házban 1800 fő volt, a lépcsőházban nem lehetett közlekedni, mert még a lépcsőkön is emberek ültek. Volt, hogy a ház lakói 5 napig egyfolytában nem jutottak élelemhez, mert a nyilasok mindent elraboltak. De az is gyakran előfordult, hogy a kiszállított élelmiszer már az első három emeleten elfogyott, a magasabb emeleteken lakók pedig éheztek. Sok volt a beteg, főleg idegbeteg, ami érthető is, hiszen a szobákban, előszobákban, fürdőszobákban a szó szoros értelmében mozdulni sem lehetett, olyan nagy volt a zsúfoltság.[27]

Mose Pil 1997 tavaszán, ez okmányokkal, eredeti dokumentumokkal is igazolható, pontosabban és főleg jóval szerényebben emlékezett. Szerinte a somér ellenállók elsősorban a gyerekeknek (legalább 5-6000 kisgyermek érte meg a felszabadulást a Vöröskereszt gyermekotthonaiban) és a munkaszolgálatosoknak próbáltak meg segíteni.[28] Born elnökletével 1944. december 18-án értekezletet tartottak, melyre meghívták a Zsidó Tanács vezetőit is. Born azért hívta össze az értekezletet, mert Szálasi december 11-i utasítása alapján a hatóságok másnap megkezdték a Nemzetközi Vöröskereszt gyermekotthonainak felszámolását, és lakóiknak a nagy gettóba terelését. Az értekezlet szűkszavú jegyzőkönyve szerint Komoly Ottó közölte: „…személyzetének legnagyobb része a gyermekotthonokban tartott razziák következtében megszökött.”[29] Révész Perec egyik feljegyzéséből is tudjuk, voltak olyan gyermekotthonok, ahol az ostrom utolsó napjaiban a gyerekek élelmezés nélkül maradtak és éhen haltak.[30]

A Hársfa u. 37. sz. alatti Nemzetközi Vöröskereszt-gyermekotthonban szerzett tapasztalatairól 1945. március 1-jén a Pesti Izraelita Hitközség Szociális Osztályán Szigethy Gyuláné a következőket mondta jegyzőkönyvbe: „…szívet facsaró látványban volt részem. Az ott gondozott gyermekek egy kis kamrában, piszokban, elhanyagoltan, betegen, kiéhezetten fekszenek, egyikük sem tud lábra állni az elcsigázottságtól és elerőtlenedéstől. A ruha róluk a szó szoros értelmében lerothadt, a meztelen kis sovány testek hely hiányában egymás hátán fekszenek, egy pokrócon négyen, és valamennyiről lerí az éhség és a fájdalom.”[31]

Nem csak a Nemzetközi Vöröskereszt és nem csak a Joint próbált meg segíteni a budapesti zsidókon. A Svéd Vöröskereszt budapesti képviselete gazdasági osztályának iratanyaga is bizonyítja, hogy ez a szervezet 1944. november 10-én 9547 kg sertéshúst, 18 468 kg marhahúst és 100 000 kg sertészsírt vásárolt, ezen kívül fölvásárolta a Hold utcai, a Klauzál téri és a Rákóczi téri vásárcsarnokok teljes raktárkészletét. Ekkoriban 8-10 000 főre becsülték a Svéd VK illetékesei azon emberek számát, akik Budapesten közvetlenül az ő gondoskodásukra szorultak, de könnyen elképzelhetőnek tartották azt is, hogy ez a szám rövidesen akár a tízszeresére is nőhet.[32]

Hogy az arányokkal és számokkal kissé tisztában legyünk, érdemes azt is felidézni, hogy a Központi Zsidó Tanács napi (!) 500 000 pengőt kért egyedül a budapesti Svéd Királyi Követségtől, csak élelmiszerre, a nagy gettó ellátására. A svéd kormány egyébként a kérést elutasította.[33] Legutolsó, 1944. november 15-i dátumot viselő elszámolásuk tanúbizonysága szerint a svéd védlevelekkel rendelkezők ellátására 1 321 000 pengőt fordítottak.[34]

De a budapesti gettó történetével kapcsolatos eddigi kutatások (melyek korántsem tekinthetők még befejezettnek) már föltárták, hogy a valóságban kik élelmezték a nagy gettót. A Központi Zsidó Tanács napi feljegyzéseiből kiderül, hogy a költségeket és az élelmiszerek beszerzését Budapest Fővárosa vállalta magára. Már az első értekezleten, 1944. november 18-án Stöckler Lajos, a Zsidó Tanács egyik vezetője azt jegyezte föl, hogy a gettó élelmezéséről vagy a főváros, vagy a honvédvezérkar fog gondoskodni.[35] Amikor december 2-án Rosta tanácsossal, a főváros élelmezési osztályának illetékesével tárgyaltak, a Zsidó Tanács vezetői közölték, hogy a Nemzetközi Vöröskereszttől várható élelmiszer csak „könyöradomány, és arra építeni nem lehet”.[36]

1944. december 7-én már négyheti, meglehetősen szűkös fejadag alapján kimért élelmiszert utalt ki a főváros, a Nemzetközi Vöröskereszt pedig december 9-én, megcáfolva Stöckleréket, szintén igen jelentős adag élelmiszert juttatott a gettónak.[37]

Tolongás a dicsőségért

1963 tavaszán Carl Lutz levélben fordult hazánk berni nagykövetéhez, Gyémánt Andráshoz. Ebben a levélben, mint maga is elismerte, „kissé talán szerénytelen” kezdeményezést tett, amikor javasolta, hogy a hitlerizmus üldözöttjeiért kifejtett tevékenysége elismeréseként a Vadász utcát, amelyben az Üvegház, a svájci védőtevékenység központja volt, róla nevezzék el.[38]

Valószínűnek tartom, hogy a somér ellenállók, akik a nyilas uralom idején nap mint nap az életüket kockáztatták, miközben okmányok tízezreit hamisították, a vöröskeresztes gyermekotthonok ellátását szervezték, bajtársaikat mentették a munkaszolgálatból vagy a gettóból, nem fogadták volna kitörő lelkesedéssel, ha pontosan a Vadász utcát, a somér ellenállás központját nevezik el Carl Lutzról. Aki egyébként, Bornhoz, Rottához hasonlóan szintén megérdemelné, hogy zsidómentő tevékenységét Budapesten utcanév is megörökítse.

De elég lett volna azt kimondani, hogy a Vadász utcai Üvegházban a somér mozgalom mind a kétszáz tagja túlélte a világháborút, több mint háromezer szintén ott menedékre talált üldözött zsidóval egyetemben. Nem kellene azt állítani, hogy a somérok mentették meg Budapest zsidóságát. Az a tény, hogy Budapest zsidóságának jelentős része túlélte a világháborút, meglehetős nagy tolongást idézett elő azok körében, akik mind-mind maguknak követelik ezért a dicsőséget. A sorban meglehetősen előrefurakodott Heinrich Himmler, akiről Wilhelm Höttl állította, hogy az ő döntése vezetett a budapesti zsidók életének megkíméléséhez.[39] Szálasi már a népbírósági tárgyalása idején, 1946. február 11-én jegyezte föl börtönnaplójába, hogy: „Lassan rájönnek a zsidók, hogy tényleg nekem köszönhetik életüket azok, akik az elmúlt zsidótragédiából élve visszajöttek vagy élve maradhattak.”[40] A Horthy-apologéták a kormányzó 1944. július 6-i döntésére hivatkozva őt kiáltják ki a fővárosi zsidók megmentőjének.[41] Mások Szalai Pált, a nyilasok rendőrségi pártösszekötőjét dicsőítik, mint aki egyenesen a felrobbantástól védte meg a gettót, ezúttal német tábornoki segítséggel. Más kérdés, hogy a nyilasoknak lehetett gettófelrobbantási terve, de végrehajtására tényleges előkészületet már csak technikai okok miatt sem tettek. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága már 1945. január 21-én kijelentette, budapesti képviselőjének köszönhető, hogy százezer budapesti zsidó végül is a fővárosban maradhatott.[42] A nagy tolongásban úgy tűnik, hogy a fővárost véres emberáldozatok árán felszabadító Vörös Hadseregről sokan szeretnének megfeledkezni. Pedig végeredményben a szovjet katonák akadályozták meg a nácikat és a nyilas csőcseléket abban, hogy zsidógyilkoló tevékenységüket tovább folytassák.

Miután a cionista ellenállók már 1944 folyamán többször igen élesen bírálták a hivatalos Zsidó Tanács vezetőit, legalábbis némi elfogultságot fel kell tételeznünk Stöckler Lajosról (aki a nyilas uralom idején állt a Tanács élén) akkor, amikor emlékirataiban a következőket írja: „Ha ma (Stöckler emlékiratai 1947 januárjában jelentek meg – K. L.) olvasom a magyar, illetve a pesti zsidóság mentéséről szóló, egyre sűrűbben felbukkanó közleményeket, tényként kell leszögeznem: a gettó megmentésére a Tanács kétségbeesett erőfeszítésein kívül semmilyen akcióról nem tudunk. Ezzel szemben mindenki lemondott a gettóról, és feladta előre. Mindenki kétségbeesetten küzdött gettóba kerülése ellen. Az egyes csoportok aktivitása kimerült saját védelmük fokozásában. A védtelenek, vagyis a gettó védelmét teljesen egyedül a Tanács kellett hogy ellássa.”[43] De voltak mások is, akik igen keserű emlékeket őriztek a cionistákról. A Pesti Izraelita Hitközség egy másik tekintélyes tagja, Pásztor József, aki már a világháború idején a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodáját vezette, 1945. január 21-én dr. Földes Istvánhoz, a Zsidó Tanács egyik vezetőjéhez írott levelében kemény szavakkal bírálta a Cionista Szövetséget, és javasolta, hogy a megújuló vezetőségben ennek képviselői ne kapjanak helyet. Pásztor azzal érvelt, hogy Magyarországon most nagyon sok a „szaloncionista, konjunktúracionista”, a Szövetség pedig pusztán „önérdekű és önmagát védő” társaságnak látszott, „…igazolt tagjai közül igen sokan vettek részt az utolsó napok fosztogatásaiban, sőt zsidó intézmények fosztogatásaiban is”.[44]

Valószínűnek tűnik, hogy Ávihu Ronén azért nem volt képes objektív leírást adni a cionista ellenállók harcáról, mert túlságosan is egyetlen forrása, a túlélő somér ellenállók elbeszéléseinek a hatása alá került. Ezeket az embereket 1945 óta az izraeli propagandisták nem veszik igazán komolyan. Nem szólnak róluk a tankönyvek, hivatalos elismerésben alig volt részük. A bevezetőben említett igazságtalan értékelés, mely szerint mindaz, amit ők tettek 1944–1945-ben Magyarországon, nem számít, mert nem öltek meg egyetlen németet sem, törvényszerűen vezetett ahhoz, hogy az évek múltával saját tevékenységüket egyre nagyobbnak, egyre jelentősebbnek látják.

A somérok ellenálló tevékenységének pontos értékeléséhez Yehuda Bauer a fő támpontokat előszavában kijelölte: a cionista ellenállók elsősorban társaik életét akarták megmenteni, és ebből, ahol csak arra lehetőség adódott, sokak megmentésére tett kísérlet lett, a kettő között pedig semmiféle ellentmondás sincs (17. o.).

Jegyzetek

[1] Leon A. Jick: The Holocaust. Its Use and Abuse Within the American Public. Yad Vashem Studies, 1981, Vol. XIV., 303. o. Ávihu Ronén részéről szerzői figyelmetlenség egy 1944-es beszélgetést úgy idézni, mintha akkor a cionisták azon tűnődtek volna, mit tegyenek, ha Magyarországra is elérkezik a holocaust (31. o.). Ezt a szót az 1960-as évek előtt senki sem használta a nácik zsidópolitikájával kapcsolatban.

[2] Mose Pil szíves szóbeli közlése, Tel-Aviv, 1997. március 28.

[3] Goldfarb Neska szíves szóbeli közlése, Tel-Aviv, 1997. április 3.

[4] Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holocaust Magyarországon. 1–2. köt. Belvárosi Kiadó, Bp., 1997. E mű angol nyelvű változata (New York, 1994) szerepel ugyan a bibliográfiában, de látható, hogy a szerző nem használta fel munkája megírásakor.

[5] Leni Yahil: Raoul Wallenberg – His Mission and His Activities in Hungary. Yad Vashem Studies, 1983, Vol. XV., 7–53. o. Erősen vitatható a Belvárosi Kiadó szerkesztőinek döntése, hogy az 1981-es akadémiai helyesírást veszik alapul a héber nevek átírásakor. Lehet, hogy így hivatalosabb, de hogy például a nemrégen elhunyt, magyar származású izraeli történész, Asher Cohen neve kitűnő Soá-könyve (Cserépfalvi K., Budapest, 1994) címlapján az angol átírás szerint szerepel, és így ismerték meg Magyarországon, az biztos. A magyarországi cionista ellenállásról lásd kitűnő monográfiáját: The Halutz Resistance in Hungary 1942–1944. Columbia University Press, New York, 1986.

[6] Főleg a helyesírási hibák ijesztően nagy száma bizonyítja, hogy Szalai Anna nem gondozta a magyar változatot, bár róla a belső címlap ezt állítja.

[7] Részletesen lásd: Encyclopedia of the Holocaust. Szerk. Izrael Gutman és mások. Yad Vashem, Jerusalem–Macmillan, New York–Collier, London, 1990, 1571–1575. o.

[8] Csak mutatóba néhányat: Budapesten nem 1944. július elején, hanem június 16-án kezdték sárga csillagos házakba tömöríteni a zsidókat (164. o.). Pető Ernő nem a Zsidó Tanács, hanem a Pesti Izraelita Hitközség elnökhelyettese volt (177. o.). XII. Pius pápa deportálások ellen tiltakozó távirata nem 1944. június 27-én, hanem már 25-én megérkezett Budapestre (178. o.). Valódi gyöngyszem: a Vasast a „szocialista és zsidó szurkolók kedvencének” nevezi (44. o.), pedig a népszerű angyalföldi munkáscsapat szurkolói között lehettek csak, nem is sokan szocialista érzelmű fiatal zsidó munkások is.

[9] Braham: i. m. 697–700. o.; Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben a szegedi (V.) csendőrkerületben. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1996, 149–151. o.

[10] A szlovákiai Vágújhelyen még valamikor 1943 folyamán cionista vezetők tanácskozásán döntöttek egyes tagjaik Magyarországra küldéséről.

[11] Ber Borochov (1881–1917), a cionista marxizmus megalapítója, célja a zsidó nacionalizmus és az ortodox marxi doktrína összeegyeztetése volt, később hívei a legbefolyásosabb munkapárti cionista mozgalmat szervezték meg Izraelben. Borochov felismerte a nemzeti függetlenségi harc és az osztályharc összekapcsolásának fontosságát. Javaslata: kivándorlás Palesztinába, ahol proletár-cionista szocialista államot kell felépíteni.

[12] 1943 januárjában alakult Budapesten, feladata 1944 tavaszáig, a német megszállásig a szomszédos országok üldözött zsidóinak megsegítése. Vezetői között találjuk Komoly Ottót, Kasztner Rezsőt, Frankel Jenőt stb.

[13] A Jewish Agency Alija (Zsidó Kivándorlási Ügynökség) budapesti szervezete, a Palesztinába irányuló legális kivándorlás szervezésére alakult, vezetője Krausz Miklós volt.

[14] Munkásegységet hirdető baloldali cionista mozgalom.

[15] A palesztinai angol hatóságok által jóváhagyott, érvényes beutazási vízumot bizonyító igazolás – certification – németül Zertifikat korabeli „magyar” elnevezése.

[16] Már a Bibliában szereplő súlymérték, egy bizonyos ezüst mennyiségét jelölte. A két világháború között palesztinai kivándorlókat segítők egyes alapoktól befizetéseik igazolására „sékeleket” kaptak. Jelenleg Izrael államának hivatalos pénze.

[17] Ezra Mendelsohn: The Jews of Central Europe Between the World Wars. Indiana University Press, Bloomington, 1987, 107–108. o.

[18] Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: OL) K-707, Nyilas Külügyminisztérium i. 2. cs. 12.932/1944. Szálasi Kemény Gábor nyilas külügyminiszter jelenlétében fogadta a nunciust, akit elkísért Gennaro Verolino pápai uditore.

[19] Randolph L. Braham (szerk.): The Destruction of Hungarian Jewry. A Documentary Account. New York, 1963, Doc. N. 346., 740. o.

[20] Zsidó Tanács naplója, Stöckler Lajos saját kezű feljegyzése, 1944. december 12. (OL-K 150, BM Általános i. XXI. kútfő [továbbiakban: kf.], Lakásügyi o. i. 4517. cs. Gettó i.)

[21] Csak remélhetjük, hogy ez az 1945-ben összeállított lista pontatlanabb, mint az eredeti hamisítványok. KEOK nem létezett, hivatalosan Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság volt e szervezet neve, rövidítése tehát: KEOKH. Weiss Manfréd és nem Weisz Manfréd stb.

[22] Mose Pál szíves szóbeli közlései, Tel-Aviv, 1997. március 28.

[23] Szabó Borbála: Budapesti napló (1944. november–1945. január). Sajtó alá rendezte, jegyzetek: Elek Judit. Magvető, Budapest, 1983, 27. o.

[24] Julesz Miklós: Kirándulás a pokolba. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1971, 52–54. o.

[25] Mose Pil szíves szóbeli közlése, Tel-Aviv, 1997. március 28.

[26] A 3 milliós Joint-adományt említi többek között Lévai Jenő: Fehér könyv. Külföldi akciók magyar zsidók mentésére. Officina, Budapest, 1946, 32. o. – hozzátéve, hogy a gettót elsősorban ebből élelmezték, és a gettó éhező tömegei a Joint-támogatás nélkül éhen haltak volna.

[27] Friedrich Born összefoglaló jelentése a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (továbbiakban: VKNB) genfi központjának, 1944. november 26. A genfi VKNB Archívuma, G59/8. A jelentést Dr. Majsai Tamás bocsátotta rendelkezésemre, melyért ezúton is szeretnék köszönetet mondani.

[28] Mose Pil szíves szóbeli közlése, Tel-Aviv, 1997. március 28.

[29] Friedrich Born DrK/Sz. No. 391. Jelentése a VKNB-nek, 1944. december 19. A VKNB Archívuma, G59/12.

[30] Révész Perec géppel írott, saját kezű aláírását viselő kétoldalas feljegyzése, Kibutz Kfar Hamakabi, 1989. március 20.

[31] Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Pesti Izraelita Hitközség i., Történelem, H/6. 1. D.

[32] OL, P-1577, Svéd Vöröskereszt gazdasági hivatalának i.

[33] Yahil: i. m. (1983) 42–43. o.

[34] Uo. 44. o.

[35] Zsidó Tanács naplója, 1944. november 18. (OL-Jelenkortörténeti Különgyűjtemény [továbbiakban: JKTGY] XXXIII. 5/c. 1. d. Magyar Izraeliták Országos Irodájának [továbbiakban: MIOI] i. Gettó i.)

[36] Zsidó Tanács naplója, 1944. december 2. (OL, uo.)

[37] Zsidó Tanács naplója, 1944. december 7., 9. (OL, uo.)

[38] OL-JKTGY-Svájc-TÜK, 2679/1963/5/f. Gyémánt András 1963. május 3-i feljegyzése Carl Lutz 1963. április 19-én kelt leveléről.

[39] Braham: A népirtás politikája. 1994, 1111. o. 143. j.

[40] A Szálasi-per. Szerk.: Karsai Elek–Karsai László. Reform, Budapest, 1988, 255. o.

[41] Gosztonyi Péter (Bern) jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálja azt bizonygatni, hogy Horthy csak 1944. július 2-án tudta meg, mi történik Auschwitzban a deportált magyar zsidókkal, és ezek után állította le a deportálásokat. Erről részletesen lásd tanulmányomat: A magyar Holocaust. Mozgó Világ, 1994/ 7. sz., 77–85. o.

[42] Erről l. Arieh Ben-Tov: Face au génocide. La Croix-Rouge et les Juifs de Hongrie, 1941–1945. Editions Payot, Lausanne, 1997, 157. o.

[43] Stöckler Lajos: Gettó előtt – gettó alatt. Új Élet, 1947. január 22.–április 17. Közzétette: Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Minerva K., Budapest, 1990, idézett rész: 416. o.

[44] Pásztor József levele dr. Földes Istvánhoz, 1945. január 21. Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Pásztor-hagyaték, J 5/3.

• Befejezetlen jelen