Hegedűs István

Nyomtatóbarát változat

Még nyár végén lehetett, 1989-ben, amikor Vig Monival beterjesztettük a választmány elé 13+1 pontos javaslatunkat arról, hogyan indítsuk be a Fidesz lapját. Az utolsó, plusz pont úgy szólt, hogy „szerelemből nem megy”, magyarán pénzre van szükségünk. A következő hetekben nagy erővel kezdtünk az újság szervezésébe: Vágvölgyi B. Andrással, Bojár Ivánnal, Langmár Ferenccel, Novák Zsófival, és az egyetlen pártonkívülivel, Lovas Zoltánnal, meg másokkal. Nem tudtuk eldönteni, mi legyen a lap címe. Én először A domb ötletet nyomtam be, ami komolytalan volt, viszont A papírtigris címért tényleg harcoltam, de nem tudtam meggyőzni a többieket. Nyert a (R)evolúció – az R betűt zárójelbe tettük volna. Nem emlékszem pontosan, hogy történt, de a legutolsó pillanatban Vig Moni berohant a minisztériumba – már nem kellett engedélyeztetni a lapindítást, de bejelentési kötelezettségünk volt –, és szerencsére kicseréltette a címet Magyar Narancsra.

Komoly, de barátságos viták robbantak ki arról, hogy nézzen ki külsőre az újság, milyen legyen a nyelvezete, és mennyire kerüljenek bele súlyos politikai cikkek. Egyedül Langmár nem bírta a feszültséget, és gyakorlatilag azonnal kiszállt. Szerintem egészen remek újságot szerkesztettünk, bár nekem túl zűrös volt a lap külseje. Néhány cikket írtam és interjúkat készítettem a Narancsnak, de egyébként nem vettem részt a munkában – elvonta energiáimat a nagypolitika. Vig Moni néhány hét múlva közölte velem, teljes joggal, hogy kivesznek az impresszumból. Nem választottunk a lapnak főszerkesztőt, pedig én nagyon szerettem volna, ha Moni formálisan is elvállalja a vezetést – így is ő lett a az újság lelke és irányítója az első hónapokban.

Egyre fontosabbakká váltak külföldi útjaink. Akkor jártunk néhány fős küldöttséggel Bonnban, amikor a magyar kormány hetek óta habozott, mit kezdjen az NDK-s menekültekkel. Mi természetesen a határ megnyitását követeltük, kint pedig a nyugatnémet szabad demokrata pártot sürgettük, állapodjanak meg Németh Miklósékkal. Később tudtam meg, hogy a kormány végre elszánta magát a cselekvésre, de erről akkor a követségen dolgozó diplomaták nem tájékoztathattak minket. Az FDP-vel gyorsan kialakult a jó viszony – már tavasszal, a Naumann Alapítvány budapesti irodájának megnyitása előtt a Mechwart tér sarkán, az Európa kávézóban találkoztam Ulrich Irmerrel, a párt külügyesével, aki Pesten elérte, hogy ne csak a magyar külügyminisztérium tisztviselőivel tárgyalhasson. Persze nem voltak merev ideológiai határvonalak – jöttek sorban a különböző országok szociáldemokratái és kereszténydemokratái, hogy minket megismerjenek. Decemberben aztán mi utaztunk Amerikába, a German Marshall Alapítvány meghívására: Vágvölgyi, Such György, Molnár Péter, Vig Moni és én – Szelényi Zsuzsa kint csatlakozott hozzánk. Emlékszem, beadtam az összes csomagomat a repülőtéren, hogy ne kelljen semmilyen kézipoggyásszal vesződnöm – el is veszett minden cuccom néhány napra. Hamarosan megjelent Molnár Péter, kezében szakadozó nejlonzacskókkal, tömve Magyar Naranccsal, mert kint akarta osztogatni a lapot, hátha támogatást tudunk szerezni a következő számokra. Persze végig nekem kellett segítenem a teljesen szétesett újságkupacok cipelésében. Kint aztán főleg a Demokrata Párttal szimpatizáló szakértők magyarázták nekünk az amerikai demokráciát.

Orbán Viktor 1990. január első napjaiban érkezett haza Angliából. Formálisan nem volt tagja a vezetőségnek, miután az előző kongresszuson nem vállalta a jelöltséget oxfordi útja miatt, de természetesen minden választmányi ülésre meghívtuk. Azonnal nyakába vette az országot, rengeteg gyűlésen szerepelt, ahová nagy tömegeket vonzott. Hamar túlpörgetett állapotba került – a választmány végül határozatot hozott, hogy nem vezetheti maga az autót, amellyel a rendezvényekre hajtott. A választások előtt az országos listát állító tizenkét párt között volt egy fontos tévévita – akkoriban ezeket a politikai műsorokat még sokan nézték. Minket ekkor Orbán Viktor képviselt, a következő, már csak hat párt közötti vitára aztán Fodor Gábor ment el. Amikor ezekre az eseményekre készültünk, azt javasoltam Orbánnak, mindenekelőtt aludja ki magát, mert agyonhajszolt. Ő elég durván visszautasította tanácsomat. Meglepő volt stílusa élessége, de hát meglehetősen feszültek voltunk akkoriban. A televíziós vitában pedig végül szenzációsan szerepelt. Fekete Gyula a Magyar Néppárt nevében kifogásolta, hogy Petri Lukács Ádám – akkor 16 évesen – a Magyar Narancsban őt „lefeketeagyalágyulázta”. Orbán Viktor viszont hihetetlenül ügyesen úgy forgatta a szót – és övé lett a végszó, Vitray Tamás már nem engedte Feketét reagálni –, hogy Fekete Gyulának kéne bocsánatot kérnie a Magyar Narancstól, Petri Lukácstól, mindenkitől. Utána Orbán felhívott telefonon, kérdezte, hogy milyen volt. Én lelkesedtem, ő pedig ironizálva kifejtette, megfogadta a tanácsomat, előtte aludt egy keveset, aminek következtében szörnyű fejfájással ment be a tévébe. Ezzel még egész barátságosan zárult le az affér.

A választási kampány egyébként is ragyogóan sikerült. A csókos plakátnak az a sztorija, hogy egy fényképész hozta be az utcáról a tervet. Áder János volt az országos kampányfőnök – miután Tirts Tamást rövid időre elvitték katonának, aztán sikerült gyorsan leszereltetni –, aki köszönettel elhárította az ajánlatot. Ez már a Lendvay utcai új székházunkban történt, amit a megszüntetett Állami Egyházügyi Hivataltól örököltünk. A fideszes irodisták-aktivisták viszont összecsődültek, és odavoltak az ötletért – Áder visszakozott. Az egész kampányban rengeteg volt még a spontaneitás, mégis, profibbra sikerült, mint a legjobb mai PR-cégeké. A legfőbb szlogenünk is úgy született, hogy Herter Róbert hallgatta a Roxette-től a Listen to your heart című számot, szinte véletlenül lefordította magának, és rögtön hozzátette a rímet – szavazz a Fideszre –, amit később Hobó mondott be mély hangon a választási klipjeinkben. Az imidzscsoport azért tudatosan is készült a választásokra. Bozóki András már nyáron felmérést tartott a Szamóca utca 56-os csoportban, hogy milyen színt és szimbólumot szeretnénk – így született meg a narancs. Később Tirts és Vágvölgyi között nyilvános polémia robbant ki, hogy mi volt előbb, a Magyar Narancs címe vagy a Fidesz gyümölcse. Azt hiszem, ez valójában eldönthetetlen kérdés, hiszen a kettő – az újság és a párt – akkor még egy és ugyanaz volt. Kitűnő klipek is készültek: csak egy formás női lábat látunk, meg azt, ahogy tulajdonosa (én tudtam, hogy Deutsch menyasszonya) elgurít egy narancsot, ami feldönti a dominókból összerakott ötágú csillagot – persze mindez a Roxette elsöprő zenéjére. Vig Moni szervezte a rendszerzáró házibulinkat, ahol tényleg óriási volt a hangulat. A kampány alternatív jellegét évekkel később Áder puszta „imidzselemnek” minősítette – pedig akkor az imidzs a vidám valóságra épült. Bozóki úgy találta ki a Fidesz radikális, liberális, alternatív „szentháromságát”, hogy rögtön tudtuk, Orbán, Fodor és Deutsch személyében a három érték megtestesítője is egyértelmű – közülük Deutsch Tamás prágai bebörtönzése óta vált különösen ismertté.

A kampányban az is kiderült, hogy a Fidesz mögött már komoly értelmiségi-szakértői csapat áll: a televíziós szakmai viták többségében a fideszesek rendkívül okosan érveltek. Ebben nekem annyi szerepem volt, hogy a Fidesz engem delegált a kampányfelügyelő bizottságba: itt döntöttünk a választási műsorok rendjéről és a reklámpercek felosztásáról. Mivel akkor azt a jó megoldást választottuk a testületben, hogy az egyes vitákban ne vonuljon fel az összes párt szakértője, olyan témáknál „nyomultam”, ahol biztos lehettem abban, értelmes és jól vitatkozó fideszest tudunk beküldeni a tévébe. A választási reklámok ügyében egyébként összekülönböztem Haraszti Miklóssal. Az én véleményem akkor az volt, hogy ne korlátozzuk a pártokat: fizetőképességüknek megfelelően hirdethessenek a médiában, az adott reklámblokkokon belül. Haraszti dühös lett, és hozzám vágta, hogy ne „primadonnáskodjak” – másnap üzenetet hagyott, és elnézést kért. Érdekes, ebben a kérdésben Orbán Viktorral értett egyet, aki helytelenítette álláspontomat – azt volt az érzésem, ezúttal ő az óvatosabb, és attól tart, nem lesznek elég jók a klipjeink. Választmányi döntést kért a vitában, de a többség az én szempontjaimat fogadta el – Orbán dühös volt, hogy leszavazták. El is jött egyszer, hogy megnézze, mi folyik a bizottságunkban, de aztán megnyugodott, látva, hogy oroszlánként harcolok a Fidesz érdekeiért...

Egyszer valóban élesen reagáltam egy vitában, ez a nemzeti csúcsnak nevezett demonstratív összpárti összejövetelen történt. Amikor arra terelődött a szó, hogy az MSZP számoljon el a vagyonával, akkor Hámori Csaba, a volt KISZ-es első titkár, váratlanul igen durván azt mondta, hogy amit itt a Fidesz művel, az a Rákosi-rendszerbeli rekvirálásra emlékezteti. Mire én nagyjából azt válaszoltam, hogy „nem fogadhatjuk el olyan embernek a véleményét ebben a kérdésben, aki alig másfél évvel ezelőtt az MSZMP Politikai Bizottságának ülésén még a Fidesz betiltását követelte”. És akkor Orbán gratulált, azzal, hogy milyen kemény is tudsz te lenni. Addig engem valószínűleg meglehetősen puha alaknak könyvelhettek el mérsékelt politikai nézeteim alapján.

Ősszel még haboztam, hogy elinduljak-e a választásokon. Adtam is egy interjút a New Yorkernek, hogy hosszú hajjal nincs sok esélyem bekerülni a parlamentbe. Ezt akkor komolyan gondoltam, még nem jól csengő PR-dumákon törtük a fejünket. De aztán mindannyiunkat elkapott a gépszíj. Végül Óbudán lettem képviselőjelölt – jó viszonyban voltam a kerületi csoporttal, a későbbi Banán klubosokkal. Rengetegen segítettek kampányolni és nagyon hamar összejött a megfelelő számú kopogtatócédula. Úgy éreztük, a Fidesz egyre népszerűbb. Két nagygyűlést is tartottunk, közepes érdeklődés mellett. Gyürk Dorottya és András papája volt az első, beépített kérdező, Csaba Iván pedig megjelent, mint a párt gazdasági szakértője. Persze tudtam, hogy nem az egyéni körzetben kell győznöm, hanem az országos listáról kellene bejutnom az Országgyűlésbe. A jelszavam is ez volt: „Hegedűs a Házban”, illetve: „Nem leszek másodhegedűs”.

A Fidesz országos listájának összeállítása igen kényes problémát jelentett. Nem volt sem elnökünk, sem első számú vezetőnk, aki magától értetődően állt volna a lista élére. Most kellett eldönteni először, hogy Orbánt vagy Fodort nevezzük-e meg a szervezet első embereként. Néhányunkról lehetett sejteni, kire szavaznánk – rólam biztos mindenki megjósolta, hogy Fodor Gábort fogom támogatni –, de azt nem tudtuk, ki mögött lenne nagyobb többség akár csak a választmányon belül. A végső szót ráadásul mindenképpen a Fidesz Országos Tanácsának kellett kimondania. Azt valahogy tisztáztuk, hogy a listavezetőről külön döntünk, de az sem volt mindegy, hogyan határozzuk meg a további listás helyezéseket. Miután csak Orbán és Fodor jöhetett szóba első emberként, egymás után kivonultak a konyhába – Gábor haza is ment azzal, hogy fáj a feje. Először kettejük között választottunk. Emlékszem, Andorka Eszter és Bárány Anzelm számolták meg a voksokat. Egyetlen szavazattal, hat-öt arányban győzött Orbán Viktor.

A további helyek ügyében, úgy rémlik, én adtam elő először a koncepciómat. Az volt a véleményem, hogy mi itt a választmányban pontosan látjuk a másik gyengéit és erősségeit. Szavazzunk az egymás közötti sorrendről, majd kerüljünk fel az eredménynek megfelelően az országos lista elejére, különös tekintettel arra, hogy a párt vezetői a széles közvélemény előtt is a legismertebb fideszes politikusjelöltek. Pontosabban, ezzel a javaslattal menjünk az OT elé. Kövér László dühödten tiltakozott. Közölte, nem vesz részt semmilyen rangsorállításban, különben is egyetlen embert fogad csak el maga előtt, Orbán Viktort, ezért például Fodor Gáborról nem is hajlandó szavazni, hogy hányadikként szerepeljen a listán. Azt hiszem, ez volt az első eset, amikor Kövér ebben a körben, bár utalásokkal, de utálkozva beszélt Fodor Gáborról, ami elég nagy megdöbbenést váltott ki a jelenlévőkből. Közben már vette is fel a kabátját és a sálját. Ahelyett, hogy elengedtük volna és nélküle folytattuk volna az ülést, kérlelni kezdtük, maradjon. Erre beterjesztette azt a ’lukacsos' javaslatot, hogy az első hat között még mindenképpen legyen egy közgazdász és két jogász, mert ha csak ennyien jutnak be a parlamentbe, akkor ott az ő tudásukra lesz elsősorban szükség. Minden másban döntsön viszont az OT. Nekem ez nagyon nem tetszett, tartottam attól, hogy a bázisdemokrata logika alapján majd mindenféle új embereket tesznek be a második, harmadik vagy a hatodik helyre, mi pedig, akik másfél-két éve csak politizálunk és lassan ez lett az életünk, végül nem jutunk be a parlamentbe. Kövér viszont azt adta elő, hogy egy csomó kitűnő vidéki fideszes igenis kerüljön előbbre, mint itt ez a társaság. Viselkedéséből, érveléséből szinte végig hiányzott az a racionalitásra törekvés, amit korábban megszoktam a Fideszben – nem is értettem, tulajdonképpen mit akar. Valószínűleg már arra kezdtek játszani Orbánnal, hogy saját kádereikkel töltsék fel a parlamenti frakciót. A szavazásnál győzött Kövér javaslata.

Kiállítottunk egy kétfős delegációt, amely aztán az Országos Tanács küldöttségével tárgyalt – bonyolult dolog ez a párton belüli demokrácia. Az biztos, hogy a választmány küldöttségében sem Kövér, sem Wachsler Tamás nem szimpatizált velem, az OT-ben pedig sokan nem kedveltek mérsékeltnek számító politikai nézeteim és a bázisdemokratákkal való vitáim miatt. A listán végül a tizennyolcadik helyre kerültem. Az egyetlen vezetőségi tag, akit megelőztem, Baráth Gergely volt – ő lett aztán, sajnos, ennek a módszernek a nagy vesztese. Ma sem tudom egyébként, pontosan miért szorultam ennyire hátra – utólagos gyanakvásom talán csak az általánossá váló paranoia terjedésének a jele. Tény, hogy kevéssé ismert vidéki fideszesek követték és váltották egymást a lista előkelő részén régi vezetőségi tagokkal. Ugyanakkor elég nagy megrökönyödést keltett az én tizennyolcadik helyem. Nem csak Vig Moni vigasztalt, aki 1989 őszétől már nem volt választmányi tag, mert úgy határozott, inkább a Magyar Narancsot szerkeszti, és nem is akart képviselő lenni, vagy Szelényi Zsuzsa, hanem Orbán Viktor is azt mondta a telefonban, sajnálja a történteket, hiszen „te vagy a kevesek egyike a választmányban, akinek önálló véleménye van politikai kérdésekben”.

És akkor bízni kezdtem abban, hogy ha jól kampányolunk és szerencsénk lesz, a peches belső döntés ellenére bekerülhetek a parlamentbe. Feltámadó optimizmusomat fokozta, hogy a Fidesz antikommunizmusa rugalmasabbá vált, és mindenki megint lazábban viselkedett. Újra jól éreztem magam, az 1989-ben keletkezett ideológiai nézetkülönbségeinket látszólag meghaladta az idő. Igaz, fokozódtak a párton belüli kisebb-nagyobb személyes ellentétek, de ezek a viszályok még nem nyomasztottak bennünket annyira, mint egy-két év múlva. Nem tudhattuk, hogy hová fejlődik hamarosan az SZDSZ-szel való kapcsolatunk, hiszen éppen Kövér László volt a két párt egyik közös képviselőjelöltje, aki ráadásul azzal a jelszóval indult a választásokon, hogy „Ha képviselő, legyen Kövér!” – a szervezet politikai humora még Kövérre is átragadt.

Egyébként a négy közös jelöltből ketten győztek is egyéniben a választásokon – az egyikük Kövér volt. Talán, ha több helyen is közös jelöltet állít a két szervezet, akkor jobban szerepeltek volna együtt a liberálisok. A Fidesz és az SZDSZ között két olyan ütközésre is emlékszem, amely a komolyabb összefogást akadályozta. Az egyik Orbán Viktor választási nagygyűlésén történt, ahol Róbert Lászlóval, a tévés riporterrel, az MSZP jelöltjével szemben lehengerlően jól szerepelt. A közönség soraiban állva Bauer Tamás feltett neki egy kérdést, amit Orbán azonnal „szemforgatónak” minősített. Bauert ezzel örökre elveszítettük a Fidesznek. A másik történet március 15-e megünnepléséhez kapcsolódik. Az SZDSZ kiadott egy közleményt, amiben felhívta a többi ellenzéki szervezetet, csatlakozzanak a felvonuláshoz, amelyet a „demokratikus ellenzék hagyományos útvonalán” tartanak. Nekem sem tetszett a megfogalmazás, hiszen a március 15-i kisebb-nagyobb rendszerellenes megmozdulásokon számos későbbi emdéefes tett le virágot a Petőfi-szobor talapzatára, sőt, rengeteg fiatal, akinek a nyolcvanas években a Lánchídon elkobozták a személyi igazolványát, azóta fideszes lett. Erősen kisajátítási íze volt a szövegnek, a választási kampány közepén. Az SZDSZ-esek mintha nem is fogták volna fel, mi a bajunk a felhívással – rossz jel, ha egy szervezet vezetői már csak saját logikájukban képesek gondolkozni. Ekkor jelentettük meg az első SZDSZ-t bíráló nyilatkozatunkat, sőt, a március 15-i Napzártában Deutsch először vitatkozott össze nyilvánosan az SZDSZ-t képviselő Pető Ivánnal. Ugyanakkor kétfrontos politikai harcot vívtunk, mert a Nemeskürty István vezette televízió és a kuratórium, ahová csak az MSZP és az MDF küldött tagokat, míg az SZDSZ, a Fidesz és az újságírók szakmai szervezetei erre nem voltak hajlandók, előzőleg megakadályozta az ünnepségek élő közvetítését.

A parlamenti választásokon végül minden várakozáson felül szerepeltünk közel kilencszázalékos listás eredményünkkel. Mostantól huszonkettőnket azért fizettek – pontosabban tiszteletdíjat kaptunk, egyáltalán nem olyan sokat, mint a közvélemény hitte –, hogy politizáljunk. Emlékszem, Kósa Lajossal összefutottam az aluljáróban: éppen öltönyt ment vásárolni. Én azért az átöltözést nem kapkodtam el... Hamarosan találkoztunk a parlamenti frakció ülésein: frakcióvezetőt kellett választanunk. Több új arc is volt a teremben – megint nem tudtuk előre, ki hogyan fog szavazni. Orbán Viktor nem sokkal korábban komolyan összekülönbözött Rockenbauer Zoltánnal, aki az ülés előtt elutazott Franciaországba – egy jelentéktelen trockista csoport meghívására –, de előtte meghagyta, hogy Fodor Gábort támogatja. Ádert is jelölték, de ő nem vállalta, mondván, nincs benne annyira a nagypolitikában. A szavazáson 13:6 arányban győzött Orbán, ketten mégis Áderre voksoltak. Ez elég komoly különbség volt. Az ülés után Gábor a Parlament folyosóján mondta is nekem, hogy „nagyon kikaptunk”. Érdekes, mindenki jobbnak tartotta, hogy Fodor ne legyen frakcióvezető-helyettes. Egyébként Orbánt azzal választottuk meg, némileg naiv bázisdemokrata alapon, hogy évente mindig más lesz majd a frakcióvezető – ezt a szabályt 1991-ben, amikor újra szavaztunk, rögtön eltöröltük.

Szájernek és Ádernek, a két főjogásznak kellett készíteniük egy táblázatot arról, hogyan osszuk be egymás között a parlamenti bizottsági helyeinket. Molnár Pétert meglepő módon először a honvédelmi bizottságba tették volna be, de mivel ide Wachsler Tamás vágyott, a helyzet könnyen rendeződött. Engem a kulturális és sajtóbizottságba javasoltak. Én viszont sokkal inkább a külügyi bizottságba szerettem volna kerülni, ahová Rockenbauert jelölték. Megkerestem őt telefonon, hogy beszéljük meg a problémát az egyik összejövetelünk előtt, de nem érkezett meg a találkozóra, a döntő frakcióülés előtt pedig elutazott. A Fidesz egy helyet kapott a külügyi bizottságban a hatpárti megállapodás nyomán, de az az egyik alelnöki pozíciót jelentette. A többség engem választott – Molnár Péter pedig mehetett a kulturális bizottságba. ’Történelmi' véletlennek tekinthető, hogy Rockenbauer éppen összeveszett Orbánnal – később kiderült, hogy még Kövér is rám szavazott. Viszont így egyedül Rockenbauernek nem jutott bizottsági hely, ami miatt hónapokig teljesen maga alatt volt – ő tartotta meg közülünk utolsóként parlamenti szűzbeszédét. Orbánék viszont lassan konszolidálták vele a viszonyukat, ’ápolták a lelkét' – 1991 januárjában, a soproni frakcióülésen, Rockenbauer már ’orbánistaként’ nyilatkozott. Egyébként akkor, a bizottsági helyek szétosztásánál Kövér is csak egyszerű nemzetbiztonsági bizottsági tag lett, míg Fodor az emberi jogi bizottság elnöke – ő kapta meg az egyetlen fideszes bizottsági elnöki posztot. Ez megnyugtató volt. A frakció mellett pedig három politikai tanácsadó is kezdett dolgozni: két korábbi ellenzéki filozófus, Bence György és Kovács András, illetve Such Gyuri a Szamóca utcából.

A Fidesz határozott kormányellenes kritikája, azt hiszem, meglepte az MDF-et. Mint a rendszerváltás kormánya, több szolidaritást vártak volna az ellenzéki pártoktól. Lassan fellépett náluk az ’ostromlott erőd szindróma': különösen a média elleni hisztérikus támadásokra gondolok.
A kormánykritika élességében az SZDSZ és a Fidesz között kevés különbség volt, eleinte mi könnyedebben bírálhattuk az MDF-et, hiszen minket nem kötött a paktum logikája. Az első száz nap után készítettünk egy kiadványt, ami a Homályból homályba címet kapta. Orbán viszont azért ahhoz is ragaszkodott, hogy bekerüljön egy olyan mondat a szövegbe, miszerint az MDF nem okozott semmilyen „visszafordíthatatlan” kárt az országnak. Én ezzel egyetértettem – azt hiszem, az SZDSZ-ben nem sokan gondolkoztak így. Amikor néhány hónappal később a szadi parlamenti frakciójának ülésére mentem egy fontos ügyben egyeztetni, ott sokkal vadabb kormányellenes légkört tapasztaltam – egyébként Tölgyessy hangütése sem különbözött a többiekétől. A Fidesz nyelvezete jóval pragmatikusabbá vált, míg az SZDSZ gyakran bonyolódott bele ideológiai-kultúrharcos vitákba az MDF-fel. Ezekből a csatákból mi szerettünk kimaradni – Orbán azt szokta mondani ilyenkor, hogy „nyugodtan hátra kell dőlni”. A „szadisták” emiatt gyakran haragudtak ránk. Tamás Gazsi például úgy vélte, hogy amikor a szabadság ügye forog kockán, sosem szabad csendben maradni. Egyik cikkében, utalva arra, hogy több fideszes – főleg Frajna Imre és Wachsler – állandóan komputerezett a parlamentben, „laptopos populistáknak” nevezett minket. Volt ebben azért némi igazság. Persze ma is nehéz lenne eldönteni, hogy egyes kérdésekben hol végződött a minket gyakorlatilag hidegen hagyó, nyomasztóan elavult népi-urbánus viszálykodás, és hol kezdődött a modern politikára jellemző liberalizmus-konzervativizmus ellentét. Szerintem a fideszes parlamenti frakció tagjai, ha ebbe az utóbbi kategóriapárba sorolták a konkrét konfliktust, akkor újra ’izgatottan előre dőltek' a padsorokban – egészen a párt ideológiai fordulatának bekövetkeztéig.

Amikor Trianon ügyében kivonultunk az ülésteremből, ez a demonstrációnk is idetartozott. Szabad György ’puccsszerűen', minden egyeztetés nélkül szólította fel a parlament tagjait, hogy álljunk fel, és maradjunk néma csendben a trianoni békeszerződés 70. évfordulójára emlékezve. Előttem Fodor Gábor ült az első sorban, mellette, a folyosó után Orbán Viktor – mintha egyszerre léptek volna ki a padjukból, hogy elhagyják a termet. Csengey Dénes később mondta nekem, látta, mintha én haboztam volna. Persze nem azért indultam el nehezen, mintha nekem a „trianonozás” tetszett volna. Én sem szerettem azt a magatartást, amit Rockenbauer Zoltán és Vágvölgyi B. András közös cikkében, amit a Népszabadságban publikált, „szimbolikus külpolitizálásnak” nevezett.  Itt ráadásul a sérelmi politika és a nacionalizmus határmezsgyéjén mozogtak a kormánypártok. Nem, csak a kivonulás drámai jellege volt szokatlan. Készült is egy fénykép ekkor, látszik, ahogy Németh Zsolttal cihelődünk – neki aztán tényleg nem lehetett ínyére ez a helyzet. Orbánék utólagosan, 1994 után hangoztatott magyarázata szerint csakis azért hagytuk el az üléstermet, mert előzetesen nem egyeztettek velünk a megemlékezésről. Ez lehetetlen állítás, hiszen mindannyian tudtuk, nem piszlicsáré ügyrendi vitában foglaltunk állást ennyire látványosan, hanem nagy horderejű, nemzetközi politikai kérdésben.

Bonyolultabb eset viszont a taxisblokád ügye. Amikor a benzinár-emelés után a taxisok és a fuvarosok lezárták az utakat a városban, sok kerületi fideszes ment ki közéjük, és teát is vittek a sofőröknek. Az üres Margit-hídon sétáltunk, ahol az emberek hangulata majdnem karneváli volt – mintha a közvélemény jóval inkább a taxisokat támogatta volna, mint a néhány hónap alatt gyorsan népszerűtlenné vált kormányt. Mégis, a Fidesz visszafogottabban politizált, mint a szabad demokraták. Több SZDSZ-es képviselő felállt a ’barikádra’ és beszédet mondott – Kőszeg Ferenc utólag ezt a tettét eléggé megbánta –, Kis János igen harciasan nyilatkozott, úgy kezdve mondandóját, hogy „felszólítom a kormányt”. A szabad demokraták, úgy látszott, Antallék gyors bukásában hittek. A Fidesz nem követelte a kormány lemondását. Engem ugyanakkor nem háborított fel, hogy az SZDSZ radikálisabban fogalmaz nálunk, hiszen egy ilyen kaotikus, szinte forradalmi helyzetben a legerősebb demokratikus ellenzéki párt miért ne reménykedhetne gyors kormányváltásban? Szerintem Orbánék is csak retrospektíve élezték ki és emelték morális magaslatokba a két párt viselkedése közötti különbséget. 1995-ös politikai nyilatkozatában a Fidesz-MPP már a taxisblokádig vezeti vissza az MSZP és az SZDSZ közötti titkos és tudatos együttműködést – a Kövér szerkesztette szöveg szerint a két párt közösen ásta azt a „vermet”, amelybe az egész ország esett bele 1990 őszén. Akkor egyébként csak az MDF-esek gondolták, hogy a szabad demokraták szervezték az akciót. Persze senki sem tudta bizonyítani, hogy nem így történt. Később inkább a polgári engedetlenségi mozgalom kifejezés terjedt el – talán ez is túlzó kategória. Mindenesetre nagy volt a bizonytalanság a helyzet megítélésében a Fidesz parlamenti frakcióján belül is. Legnagyobb megdöbbenésemre ketten is arról szónokoltak, hogy a kormány mozgósítsa a fegyveres erőket, adott esetben pedig lövetni kell. Ezt a tanácsot nem adtuk át, amikor telefonon felhívtuk Csengey Dénest az MDF-frakcióban. Először én beszéltem vele röviden, majd Orbán hosszabban. Ezt a gesztust alighanem sokra értékelték. Talán ennek köszönhető, hogy amikor a megállapodás után a parlamentben Orbán, mint közismert, nagyon is drasztikusan úgy fogalmazott, hogy „a kormány hazudott”, és több MDF-es képviselő felszisszent, Kónya Imre frakcióvezető egy kézmozdulattal leintette őket.

Az őszi önkormányzati választások közeledtével Orbánék nagyon azt akarták, hogy Fodor Gábor legyen a Fidesz budapesti listájának vezetője, gyakorlatilag a főpolgármester-jelöltünk. Fodornak ehhez nem fűlt a foga. Egyszer a parlamentben sutyorogva megbeszéltük, miért nem: hiányzott a csapat, amelyre támaszkodhatott volna a kampányban, majd esetleg utána, fontos pozícióban. Mindketten tartottunk attól, hogy ha akár csak a fővárosi frakció vezetője lenne a választások után, kiszorulna az országos politikából – és Orbánék talán éppen ezt akarják. Lehet, hogy ők viszont éppen ekkor vonták le azt a következtetést, hogy Fodor nem hajlandó Demszky Gáborral szemben elindulni, még a párt érdekében sem.

Mindenképpen budapesti listavezetőt kellett találnunk. A helyzetet nagyban megnehezítette, hogy a fővárosi fideszesek között rendkívül erősek és harciasak voltak a bázisdemokraták, akik magukat egyszerűen a tagság képviselőinek tekintették. Azt hiszem, ilyenek lehettek az SZDSZ-ben a „radi szadisok”, illetve a Történelmi Igazságtétel Bizottság esetében azok, akik végül Zimányi Tibor irányításával eltávolították Vásárhelyi Miklósékat a vezetésből. És persze Szabó Iván szállóigévé vált mondása is eszembe jut, az MDF „lelkes, de borzalmas” tagságáról. Hihetetlen szerencsénk volt, hogy a 22 fős parlamenti frakcióba nem került be egyetlen bázisdemokrata sem, mert akkor ország-világ előtt vívtuk volna meg napi csatáinkat velük – az első bázisdemokrata az országos listán, Cseh Gergő Bendegúz, a huszonharmadik helyen szerepelt... A viszonyunk ráadásul nyár óta tovább romlott velük, miután összeállítottak egy jelentést az OT egyik bizottságában, amelyben többek között azzal vádolták a Lendvay utcai apparátust, hogy néhány millió forinttal nem tudnak elszámolni. Könnyen el lehet képzelni, hogy nem volt tökéletes a bizonylati fegyelem a még mindig nagyrészt mozgalmár alapon működő központi irodában, de talán nem sikkasztásra kellett volna azonnal gyanakodni. A pénzügyi macherek egyébként nem sokkal később valóban megjelentek a székházban, de az már egy másik történet. Persze a vezetőség is megkapta a magáét – bizonyos pontokon akár még igazuk is lehetett. Mindenesetre a kongresszusnak készült jelentésüket a bázisdemokraták már a megnyitó előtt szétosztották a sajtónak, ami tovább fokozta az indulatokat – ettől kezdve neveztük őket „puccsistáknak”. Orbán Viktor felment a Budai Parkszínpadon a pulpitusra, és üdvözlő beszéd helyett keményen megtámadta őket. Aznap este válságtanácskozást tartott a vezetőség – senki sem védelmezte a bázisdemokratákat. Hosszú állóháborúra és folyamatos alkudozásra rendezkedtünk be. Őket természetesen elsősorban a szervezeti szabályzat érdekelte. Több fordulóban tárgyaltunk képviselőikkel, ami rettenetesen nehezen ment, hiszen egymás között sem ismerték el a hierarchiát. Úgy tűnt, sikerült megállapodni, de aztán a decemberi szegedi kongresszuson többségük mégsem fogadta el a kompromisszumos tervezetet. Sajnos, nem értettünk velük szót – egészen másképp gondolkoztak a politikáról, mint a párt elitje.

Kardinális kérdéssé vált a számunkra, kik kerülnek a budapesti listára, és ki lesz a listavezető. Rendkívül heves csatára készültünk a bázisdemokratákkal, először a budapesti testületben, majd az Országos Tanács veszprémi ülésén. Végül Ungár Klárit jelöltük a lista élére, aki eleinte, érthetően, nagyon húzódozott. Emlékszem, még Veszprémből is felhívtam, hogy, ugye, akkor elvállalja a listavezetői posztot. Személyeskedő, rémes küzdelemben ’nyomtuk' át Ungárt a választmánnyal szimpatizáló fideszesek támogatásával, a bázisdemokraták dühödt támadásai közepette, akik Kláriban a pártközpont, a Lendvay utca, a „Kastély” emberét látták. Miközben szerintem az irodisták többsége nagyon is linken és rosszul szervezetten dolgozott, ők túlbürokratizált Fideszről és a vezetőséghez hű komisszárokról szónokoltak. Ungár Klárinak később szörnyen nehéz dolga lehetett frakcióvezetőként, hogy a fideszes, de bázisdemokrata kerületi alpolgármesterekkel normális viszonyt alakítson ki – azt hiszem, ez nem mindig sikerült. Az egyik fő ellenfelünk Szalóky Attila volt, akit ’93-ban aztán a kongresszus kizárt antiszemita kijelentései miatt – később, úgy tudom, a MIÉP-nél kötött ki. Rendkívüli dühvel támadta meg Orbánt, akinek remegett a hangja felháborodásában, amikor válaszolt. Én is vadul belevetettem magam a vitába – a bázisdemokraták többsége később engem emiatt rettenetesen utált. Az értelmiségi fideszesek általában nem vállalták, hogy részt vegyenek ezekben a primitív veszekedésekben – Bozóki Andrást és Vágvölgyi B. Andrást is megpróbáltam bevonni a küzdelembe, de hamar elmenekültek. Érthető, hogy nem villanyozta fel őket a szervezeti szabályzatról folytatott végeláthatatlan szócsata. Egyszer megkértem Bozókit, vállalja el az egyik fontos budapesti ütközetben a levezető elnök szerepét. Kiült a pódiumra, mire felállt egy bázisdemokrata, és közölte, hogy a szervezeti szabályzat szerint Bozóki, aki nem tagja a testületnek, nem lehet levezető elnök sem. Egyáltalán nem biztos, hogy így kellett értelmezni a szervezeti szabályzatot, de Bozóki csak annyit mondott, „ja, ezt nem tudtam”, és távozott a színpadról. Ilyen pártmunkásokkal voltam akkor körülvéve!

Ungár Klára listavezetőként gyakorlatilag főpolgármester-jelölt lett, és kitűnően szerepelt a televíziós vitában Demszky Gábor és Barsiné Pataky Etelka mellett. A Fideszben is jelentősen megnőtt a presztízse. A polgármesternek megválasztott szabad demokrata Demszky lemondott parlamenti tisztségéről és a nemzetbiztonsági bizottsági elnöki posztjáról. A Fidesz és az SZDSZ között komoly alkudozás kezdődött a fővárosi pozíciók elosztásáról, és az egyeztetések során Demszky parlamenti bizottsági elnöki helyét felajánlották nekünk – vagy mi kértük, nem tudom. Orbán javasolta, hogy Kövér László legyen ennek a bizottságnak az elnöke, ami magától értetődőnek tetszett, hiszen addig is bent ült a testületben. Rockenbauer ügye is rendeződött: Demszky a külügyi bizottságnak is tagja volt, és ezt a helyet szintén átadták nekünk. Úgy tűnt, Roki és köztem szent a béke. A megállapodás kiterjedt arra is, hogy hány fideszes küldött kerülhet be az egyes kerületekből a fővárosi frakcióba. A nagyon előnyös egyezségről nyilatkozta aztán Orbán Viktor magabiztosan a HVG-s Babus Endrének, hogy nincs már mit kérnünk az SZDSZ-től.

Ez a fölényeskedés is sokakat meglepett, de ez mind semmi volt ahhoz a döntéshez képest, hogy a Fidesz nem lépett koalícióra a másik liberális párttal a fővárosban. A parlamenti frakcióban úgynevezett szándékfelmérő szavazást tartottak – én talán külföldön lehettem –, ahol a koalíciót pártoló álláspont maradt kisebbségben. A végső döntést az új budapesti frakciónak kellett meghoznia. Orbán és Ungár az SZDSZ-szel kötendő koalíció ellen érvelt – ott is győzött ez az álláspont. A szabad demokraták és a mindkét párttal szimpatizáló liberális értelmiségiek teljesen elképedtek, amikor megtudták, a Fidesz nem ad alpolgármestert Budapestnek. Rengeteg levél érkezett Orbánékhoz, talán százötven. A sajtóban is sokan bírálták a Fidesz döntését – később ezt Orbán úgy fordította le, hogy „kiderült, milyen erős a szadi”. Persze én sem értettem egyet Ungárék vonalával, és aggódtam a liberális összefogás jövőjéért. Írtam egy rövid cikket a Magyar Narancsba arról, hogy a koalíció elutasításának egyetlen racionális magyarázata az az állítólagos hosszú távú szervezeti érdek, hogy okosabb most ellenzékben maradni. Ezt viszont aligha tekinthetjük elvszerű álláspontnak, tehát a nyilvánosság előtt ki sem lehet mondani. Egyébként úgy gondoltam, egyáltalán nem lett volna törvényszerű, hogy a koalícióban a Fidesz csupán jelentéktelen szerepet játsszon, mint ahogy Orbánék párton belül érveltek – Demszkyéknek nem volt abszolút többségük a fővárosban. Persze azt nem hittem, hogy ezzel a döntéssel a Fidesz a liberalizmusnak is végleg hátat fordított – „csak” az SZDSZ-t hagytuk cserben.

Ekkor ettem először citromlevest. Amire később „citromlevesként” visszaemlékeztünk, az a későbbi „fodoristák” első összejövetele volt. Öt országgyűlési képviselő fogyasztott el Szelényi Zsuzsa akkori lakásán egy-egy adag levest: Molnár Péter, Kósa Lajos, Fodor Gábor, én és maga a háziasszony, aki a levest főzte. Úgy emlékszem, lazán politizáltunk, és semmiben sem maradtunk egymással, de az világos volt, hogy párton belüli és ideológiai kérdésekben hasonlóan gondolkodunk. Ami persze nem lepett meg senkit, hiszen sokat beszélgettünk egyébként is: a parlamentben Zsuzsától csak a szűk folyosó választott el, Gábor előttem, Péter mögöttem ült, Lajos pedig a padtársam volt – utána már kezdődött az SZDSZ, Hodosán Rózával. Kósával sokat idétlenkedtünk az ülésteremben. Egyszer, amikor Lloyd George-tól idézett a parlamentben, tévedésből Sir Lloyd George-ot mondott, mire Antall József közbeszólt: „Nem volt Sir!” – Lajos kapásból rávágta: „Helyt adok a szőrözésnek.” Összejövetelünk nem volt titkos, talán Kósa mesélt róla Orbánnak – hiszen minket sem zavart, ha Orbán Kövérrel találkozgatott. Kovács Andrástól azért később hallottuk, hogy a citromlevesezés híre némi izgalmat okozott Orbánéknak. Addigra néhány újabb randa jeleneten jutottunk túl. Az egyik frakcióülésen Kövér szóba hozta, hogy „egyeseknek itt két párttagkönyvük van”, miközben ő, mondta később, elragadtatva magát, „a fülét is levágná a Fideszért”. A legmegdöbbentőbb kijelentése az volt, amikor Fodor Gábort „mosolygó gyilkosnak” nevezte.

Január elején Szelényi Zsuzsával és Kósa Lajossal elutaztunk síelni Ausztriába. Kevés hó esett arrafelé, így eléggé ráértünk. Zsuzsa éppen akkor készült politikaipszichológia-vizsgájára. Felolvasott nekünk egy tanulmányból, amit két amerikai elemző írt. Azzal a problémával foglalkoztak, miért vallott kudarcot az USA több olyan külpolitikai akciója, amelyről látszólag hozzáértő emberek együttesen határoztak. Szociálpszichológiai szempontból vizsgálták a Disznó-öbölbeli kalandhoz és a vietnami háborúhoz vezető döntéseket. Összegyűjtötték a közös tüneteket, és leírták, hogy egy zárt társaságban miképpen alakul ki az a jelenség, aminek a „groupthink”, a csoportgondolkodás nevet adták. Ahogy Zsuzsa felolvasta ezt a tünetegyüttest, magunkra, a Fidesz parlamenti frakciójára ismertünk. Nálunk is egyre ritkábban jelentkezett valaki és képviselt az átlagostól nagyon eltérő véleményt, „az ebből is jól jöttünk ki” duma pedig egyre inkább csak önfelmentésként, önigazolásul szolgált. A tanulmány szerint a „külső csoportokat” a döntéshozók hülyéknek vagy gazembereknek nevezték – ahogy nálunk is elterjedt ez a retorika az MDF-fel és az SZDSZ-szel szemben. Amit eddig a frakción belüli eltérő stílusnak tekintettünk csupán, azt most hirtelen tudományos problémaként tudtuk megragadni. Gyorsan összeszedtünk néhány példát, visszatérő bennfentes fideszes szöveget az elemzés által felsorolt tünetekre, Zsuzsa pedig kis dolgozatban vázolta fel a problémahalmazt, azzal, hogy a soproni frakcióhétvégén mindenkinek megmutatjuk az írást.

Mielőtt elkezdődött az ülés, készült a frakció tagjairól egy fénykép: mind a huszonketten nagyon vidámak vagyunk rajta. Amikor kijöttünk az épületből, addigra már teljesen összevesztünk egymással. Szelényi Zsuzsa szétosztotta a Szögletes tojások klubja címet kapott anyagot, amit aztán komolyan nem vitattunk meg. Orbán és Kövér kizárólag ellenük szóló személyes támadásként értelmezték megfigyeléseinket, és azonnal ellenoffenzívába mentek át. Mi kísérletet tettünk arra, hogy érveljünk véleményünk mellett. Zsuzsa után Lajos, majd én beszéltem, illetve rögtön megvédett minket Molnár Péter és Fodor Gábor is. Nem is gondoltunk arra, amit Sasvári Szilárd aznap „civil technikáknak” nevezett, hogy hozzászólásainkat taktikusan, a vitában szétszórva adjuk elő, mert akkor reagálni is tudunk az ellenvetésekre – „hibánkat” Such György vette észre. A „civil technikák” 1988-ban még az államhatalommal szembeni ellenállás módszereit jelentette. Nekünk addig eszünkbe sem jutott, hogy a Fideszen belül is így „politizáljunk”. Sasvári egyébként óvatosan, de bírálta Orbán Viktor vezetési stílusát, amire nagy ledorongolás lett a válasz. Ekkor mondta Kósa Lajos Sasvárihoz csatlakozva, hogy Viktorban van egy kis sztálinista vezetési hajlam. Orbán arca eltorzult, bár Kósa rögtön javított, hogy a módszeren van a hangsúly, nem a néven, de már későn. Orbán két év múlva is felidézte, hogy őt „lesztalinistázták”. A vita egyre jobban eldurvult. Engem a Magyar Narancsnak írt cikkemért támadtak meg, amit a fővárosi koalícióról írtam. Egyszerűen úgy értelmezték álláspontomat, hogy én „elvtelenséggel” vádoltam Orbánékat. Varga Mihály, aki félig mellettem ült, kicsit arrébb húzódott – barátságosan annyit mondott, hogy „túl erős itt a golyózápor”. Egyébként sem oszlott még egyértelműen fodoristákra és orbánistákra a társaság. A többség inkább kétségbe esett, hogy kettészakadhat a csapat – Deutschra, Glattfelder Bélára és Trombitás Zoltánra emlékszem, mennyire meg voltak rendülve. Ungár önálló vonalat vitt. Mégis, amikor azt mondta Orbánnak, „veled az a probléma, hogy túl tehetséges vagy”, frakcióvezetőnk tekintetén látszott, nem szereti az ilyen dicséretet. A vita vége felé aztán Kövér határozottan kijelentette, minket „mostantól politikai ellenfeleinek tekint”. Erre a fordulatra azért senki sem számított. Frajna Imre ki is mondta, amit már sokan gondoltunk, hogy ez paranoia – talán még orvosi tanulmányaira is utalt. Zárszóként Kovács András pedig azzal fejezte be az ülést, hogy „már most is nagyon utáljátok egymást, de később ez még inkább így lesz”. Akkor nagyon haragudtam rá, hogy tapasztalt emberként ennyire cinikus szöveget adott elő.

Orbán azért megpróbálta menteni a menthetőt. Mi meglehetősen összetörve ültünk a teremben, odajött hozzánk, és hamarosan a „régi szép időkről”, 1989-ről, az Ellenzéki Kerekasztalról beszélgettünk. Még Fodor és Kövér is váltott néhány szót – mint később kiderült, utoljára. Kicsit enyhült ugyan a feszültség, de a soproni frakcióülés után minden örökre megváltozott.

A szöveg az Élet és Irodalom kiadójának, az Irodalom Kft.-nek decemberben megjelenő Csak a narancs volt! című kötetéből való, melynek szerzője Petőcz György.

• Befejezetlen jelen