Mircea Eliade

Nyomtatóbarát változat

Ion Moţa és Vasile Marin

Ritkán találni egy nép történetében oly ékes és jelentőségteljes halált, mint ennek a két példamutató vasgárdista ifjúnak a halálát, akik a spanyol fronton estek el.

A spanyol polgárháborúban – amely oly rövid idő alatt politikai ideológiák és nemzeten kívüli gazdasági érdekek háborújává fajult – mindkét tábor több százezer halottat számlál. Meghaltak itt jó és rossz emberek egyaránt, az ügy hívei és zsoldosok, hősök és gyilkosok. Alig hihető, és mégis, a spanyol front sok százezer halottja közt alig találni oly önkéntes áldozathozatalt, mint Ion Moţáé[1] és Vasile Mariné[2]. A nacionalista forradalom – akárcsak a demokratikus-kommunista kormány ellenállása – már az első napoktól fogva fanatikus követőkre talált. Minden országból özönlöttek az önkéntesek, minden táborba. Ám amikor a hét román Vasgárda-parancsnok Spanyolországba ment -rohamosztagokban harcolni, egyszerű önkéntesekként –, ez már szimbolikus tett volt. Szimbolikus lett volna az is, ha Ciano gróf, Litvinoff vagy Goering tábornok csap fel önkéntesnek – ama rohamosztagokban, amelyeknek a 70 százaléka elesett...

A vezetők erkölcsi problematikája keservesebb, és többet nyom a latban, mint az egyszerű híveké. A vezetőnek gyakran nincs joga feláldoznia magát személyesen, közvetlenül, mert tovább kell vinnie a lángot. Mind Ion Moţa, mind pedig Vasile Marin számtalan bizonyítékát adták önfeláldozó szellemüknek: börtönbüntetéseikkel, erkölcsi száműzetésükkel és vesszőfutásukkal, hősies, felelősségteljes és aszketikus módon megélt ifjúságukkal.

Tettek még egy utolsó, végzetes kísérletet – Spanyolországba mentek –, és egyedül, önként vállalták az utat, hitük és keresztény hősiességük magasztos bizonyítéka gyanánt. Nincs az az emberi léptékkel mérhető erkölcsi törvény, legyen bármily szigorú is, amely áldozathozatalra kényszeríthette volna őket. Fiatalságuk folytonos áldozathozatal volt, keresztény és nacionalista fanatizmusuk pedig számtalanszor megmérettetett már. Haláluk így nő jelképpé, mert több mint a férfierény és hősiesség nemes bizonyítéka. Ion Moţa és Vasile Marin halála misztikus cselekedet: áldozat a kereszténység oltárán. Áldozatuk egy egész nemzedék hősiességét és hitét szentesíti. Áldozathozataluk arra hivatott, hogy a kereszténység tartópillére legyen, és lelket öntsön az ifjúságba.

Ion Moţának voltak ellenfelei, de nem volt egyetlen ellensége sem. Sápadt, nyugodt, fegyelmezett fiatalember volt, heves gesztusok nélkül, amiként szavaiból és tekintetéből is hiányzott a magamutogató hősieskedés. Tiszta, egyenes tekintete volt. És mégis, az ember óhatatlanul is ráérzett arra, hogy ezt a fiatalembert csillapíthatatlan, hosszas önmarcangolás gyötri. A túlvilágba és a lélek halhatatlanságába vetett hite csak növelte a röpke földi élet mulandósága és rövidsége miatt érzett szenvedését. Nem félt a haláltól, rettenthetetlenségét jóval azelőtt bebizonyította, hogy Spanyolországba indult volna. Türelmetlenül várta, hogy feláldozhassa magát, és hogy másokat is a személytelen, önfeladó hősiesség útjára vezessen. „Vértanú” annyit tesz, mint „tanú”: aki feláldozza magát a hitért, tanúságot tesz a hite mellett, és bizonyságot is egyben, hogy a hit megvált a halálfélelemtől, hogy a hit támasz, amikor a lét értelmévé válik. Ion Moţa rég bebizonyította már, hogy megtalálta az élet legfőbb értelmét. Ereiben erdélyi vér csörgedezett, megpróbált, sokat tűrt nacionalista család leszármazottja volt, harcosnak nevelték: származása és neveltetése egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy már diákkorában hitet valljon életének értelme mellett, úgy, ahogy ő értelmezte.

A háború utáni Románia politikai életében Ion Moţát még ellenfelei is csodálták igényessége és méltósága miatt. Férfias harca őszinte és gazdag vallásosságában gyökerezett. Az erős, becsületes és alkotó Románia, amiért harcának első napján kész volt meghalni, számára mindenekelőtt a keresztény Románia volt. Akárcsak parancsnoka és jó barátja, Corneliu Codreanu[3], Ion Moţa szentül hitte, hogy az ifjú nemzedék küldetése az, hogy kiengesztelje Istent Romániával. Hogy feltámassza az Igét, és a halott betűbe keresztény életet leheljen. Hogy minden eszközzel harcoljon a Sötétség hatalma ellen. Amikor ütött az óra, és megérezte, hogy Lucifer ismét hadat üzen Krisztusnak – Ion Moţa, ez a görögkeleti keresztes lovag, megbékélt szívvel, merészen indult hadba, hogy feláldozza magát a Megváltó diadaláért. A többi Spanyolországban harcoló önkéntes emberi ideálért esett el – a fasizmusért vagy a kommunizmusért –, Ion Moţa azonban azok közé tartozott, akik emberfeletti eszményért estek el: Krisztus dicsőségéért. Egy ilyen halál gyümölcsöt hoz már itt, a földi létben...

Vasile Marint más fából faragták. Más lelkialkat volt: kötekedő, ironikus, az olvasmányai és a viták megszállottja, mindig készen állt arra, hogy meghallgasson egy pamfletet, egy jó viccet, elgyönyörködjön egy szépen és bátran megírt oldalban. Mindennél többre becsülte az intelligenciát, mindenkiben a tehetséget kereste. Amikor – úgy 12-13 éve – megismertem, szenvedélyesen, mohón olvasta a francia „reakciósokat”, előfizetett az Action Francaise-re, és mindent elolvasott Leon Daudet-től és Maurras-tól. Harcias alkata volt, gimnazista korától lenyűgözte a politika. Senki se gyanította, hogy milyen elszánt áldozatkészséget rejt nevető kedve, iróniája. Vasile Marin soha nem mondta el nekem, mit gondol a halálról. Amikor azonban elment Spanyolországba, mindenkinek bebizonyította, hogy nem fél tőle: megszállottan, örömmel a szívében ment a halál elé, mint aki tudja, hogy csak a halál órájában kezdődhet el az egyetlen örök élet.

Halála éppoly jelentős és termékeny, mint Ion Moţáé. Két ennyire különböző lelkületű férfi – és mindketten ugyanolyan örömmel és áhítattal veszik magukhoz a halált.

A sors őket rendelte el arra, hogy tanúk legyenek, hogy bizonyságot tegyenek arról a derűről, amely a hit ajándéka, arról a keresztény és hősies érzésről, amelyet akkor ad meg az élet, amikor az ember készen áll bármely pillanatban elveszíteni azt.

Vremea, X. évfolyam (1937), január 24., 472, 3. o.

Elmélkedés a katedrálisok felégetése felett

Amikor Berlinben jártam, és elsétáltam a pazar charlottenburgi zsinagóga előtt, óhatatlanul is február hatodika jutott eszembe. Gondolataim ezúttal nem az oroszországi bolsevik forradalmon időztek el, nem a sok száz felégetett templomon, a sok ezer kivégzett papon, a milliónyi „fehéren”, akik mind Dzserzsinszkij elszabadult tébolyának és a testvérgyilkos hisztériának estek áldozatul. Nem akartam túl messze menni. Csupán annyi ötlött fel bennem: hogy lehet az, hogy egy olyan heves antiszemita rezsim ideje alatt, mint a Hitleré, a fasiszta diktatúra alatt ez a zsinagóga büszkén, ünnepélyesen áll Berlin szívében, miközben, február hatodikán, Párizsban a kommunisták első dolga az volt, hogy felgyújtsák a katedrálisokat?!

Sine ira et studio... Nem tudom, a mai körülmények között is írhatni még – sine ira et studio. Mégis szeretném megérteni, hiszen olyan egyszerű dolog ez: miért van az, hogy a francia kommunisták – akárcsak az oroszok és spanyolok – legelőször a templomoknak estek neki, miközben a német antiszemiták megelégedtek annyival, hogy szigorú zsidótörvényeket hoztak, vandalizmusra azonban nem vetemedtek. Bármit mondjanak is nekem a hitlerista rémuralomról, nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy Berlin kellős közepén ott áll a zsinagóga, érintetlen, ünnepélyesen – úgy, ahogy egy templom sem állhat Oroszországban. Bármit mondjanak is nekem a hitlerista tömegmészárlásokról, nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy még a legantifasisztább sajtó se írt soha „ezrek” legyilkolásáról Németországban – miközben a szovjet sajtó körülbelül egy éve leközölte, a kivégzett „ellenforradalmárok” hivatalos számát: más félmilliót. Ennyit vallottak be a szovjetek a gyilkosságokból.

Jól gondoljátok meg, és csak azután ítélkezzetek: az egyik fasiszta-antiszemita forradalom, amely nem gyalázza meg a zsinagógákat, és nem végez tömegesen a zsidókkal, a másik kommunista forradalom, amely ezrével gyújtogatja fel a templomokat, és más félmillió emberrel végez.

Vajon ezek a szerencsétlen áldozatok mind a rendszer politikai ellenfelei voltak? Alig hihető, egyébként senki sem állította. Túl sok papot állítottak falhoz, túl sok nőt akasztottak fel, túl sok gyermeknek kellett elevenen elégnie – ha már a politikai ellenfeleknél tartunk. Egyszerű ez, másról van itt szó: elsősorban a tömeghisztériáról, a vér látványa okozta bestiális tébolyról. Ez történt a nagy francia forradalom során, ez történt az idén nyáron Spanyolországban, a polgárháború első napjaiban. Amikor a milícia és a nők megszimatolták a vért, kollektív hisztéria tört ki rajtuk, amely arra ösztökélte őket, hogy gyilkoljanak kifulladásig. La Passionariáról nem mondhatni, hogy a spanyol kommunista heroizmus szerencsés kivétele volna. La Passionaria ékes, klinikailag is magyarázható példája a neurotikus vadállati ösztönök kiélésének. A polgárháború elején az angol újságokból iszonyatos részleteket tudtam meg: a nők gyilkolásra kényszerítették a milíciát, hogy senkit se ejthessenek foglyul, nőkről olvastam, akik lemészárolták a sebesülteket, harc után, nőkről, akik fegyvert szegeztek a milíciára, amikor a milícia belefáradt már annyi vér látványába, és megtagadta a kivégzéseket...

Amikor azt állítják, hogy a spanyol polgárháborúban mindkét oldalon történtek atrocitások – túlzott elővigyázatosságról van szó.

Az atrocitások borzalmasabbak annak a „hadseregnek” a részéről, amelyben nők, és általában békés, köznapi emberek harcolnak (Spanyolország esetében a milícia). A katonák hozzászoktak a vérhez: a férfiak hamarabb belefáradnak a sebesültek lemészárlásába (mint Sarmisegetuza esetében is, vagy a bolgár nők Turtucajánál). Egyébként, ha valaki most beállítana Spanyolországból, és rászánná magát, hogy elmesélje, hogyan végeztek ki húszezer embert Madridban – minden bizonnyal roppant érdekes részletekkel szolgálna...

Annyi bizonyos, hogy minden kommunista forradalom véres és vallásellenes. Ha rákérdez az ember a jóhiszemű kommunistákra, mindig ugyanazt felelik: Véresnek kell lennie, máskülönben nem volna forradalom, és fel kell gyújtani a templomokat, mert a kereszténység összefonódik a kapitalizmussal és a polgársággal.

Megalapozatlan érvek. Egyáltalán nem igaz, hogy egy forradalomnak szükségszerűen vérengzőnek is kell lennie egyben (nem feltétlenül a tömegmészárlás élteti a forradalmat, és nem egyenes következménye). Ne essék szó Angliáról most, a vértelen forradalmak országának e klasszikus példájáról. Hadd beszéljünk inkább Romániáról, ahol hetven esztendő leforgása alatt legkevesebb öt nagy társadalmi és nemzeti forradalom ment végbe, vérontás nélkül: 1. a cigányok felszabadítása a rabszolgaság alól, 2. az egyházi javak szekularizációja, 3. az agrárreform, 4. az altalajkincsek államosítása, 5. a pénzreform. Ha jól belegondol az ember, mindaz, amit Spanyolországban (a polgárháború előtt, vagyis 1936 tavaszán) a templomok felégetésével és a papok megfélemlítésével akartak elérni, nálunk már a múlt század derekán megvalósult az egyházi javak szekularizációjával. Akárcsak az agrárreform. Az a szólás járja, hogy a román népnek nincs osztályöntudata (például a bojárságnak), és ez az oka annak, hogy nem védekezik, amikor kiforgatják javaiból. De vajon valóban olyan súlyos fogyatékosság-e az „osztályöntudat” hiánya? Akármilyen szemszögből vizsgálnók is, a románság, a román jelenség olyan egység jegyeit mutatja, amely a franciából vagy a németből hiányzik. Mi sem természetesebb, mint hogy ne létezzen osztályöntudat Romániában – elegendő tudni azt, hogy a román nyelvnek nincsenek dialektusai, és hogy a román nép bölcsője a Tátrától a Balkánig terjed, etnogeneziséből hiányoznak az úgynevezett „ciklonikus mozgások”. Amiként nem kevésbé természetes az sem, hogy Romániában a társadalmi megmozdulások természetes, „hazafias”, már-már meghitt, családias módon mentek végbe. Nem értem, miért kell a jogos társadalmi követelésekhez Karl Marx? Nekünk van egy Nicolae Bălcescunk, egy Bogdan Petricescu Haşdeunk[4], egy Eminescunk – mindannyian „faji” és „hazafias” alapra helyezték a társadalmi reformot, ami annyit tesz, hogy a román parasztságot képviselték a fanarióta uralom és az idegenek (németek, oroszok, zsidók, bolgárok) ellen.

Hadd térjünk vissza a jóhiszemű kommunisták második érvére. Szerintük a római-katolikus egyház reakciós, és a kapitalizmus eszközének tekinthető. Annyit azért megjegyeznék, hogy ez az érv nem támasztja alá a katedrálisok lerombolását és a papok kivégzését. Ne feledjük, hogy a hitleristák is a „német egység” ellenségének tekintik a zsidóságot, de azért nem gyújtják fel a zsinagógákat, és nem mészárolták le a Németországban élő 600 ezer zsidót. Előre tudom a választ: „Németországban nem volt forradalom.” Jó, elismerem, valóban nem volt, de volt helyette hatalomátvétel: Hitler ma teljhatalommal rendelkezik, tehát igenis felgyújthatta volna a zsinagógákat, és lemészároltathatta volna a zsidókat. Egyiket sem tette. Elővigyázatosságból, gyengeségből, netán a tolerancia vezérelte volna útján? Hitler nemigen tett bizonyságot a fent említett keresztény erényekről. Hitler azért nem gyújtogatott és gyilkolt, mert nem bátorítja a luciferi hisztériát, nem provokálja ki az emberből az állatot előzetes kivégzésekkel. Hitler megelégedett a koncentrációs táborokkal, ami mégiscsak kevésbé súlyos, mint a tarkólövés vagy az akasztás. A hitlerizmustól sem idegen a gyilkosság. De ki merné egy napon említeni a hitleristák által elkövettet gyilkosságokat a bolsevik Oroszországban kivégzett másfél millióval?

Akik a római katolikus egyház reakciós voltát emlegetik, mintha elfelejtették volna, hogy mit köszönhet Európa a katolicizmusnak. Elfelejtik, hogy ez az egyház egy egész kultúrát őrzött, mélyített el, és adott tovább. Elfelejtik, hogy a mai „európai” ember egyház nélkül hisztérikus vadállattá züllött volna le, és pár száz év alatt kiveszett volna, mint Attila hunjai, ha nem oltják bele a keresztény könyörületet, a keresztény erkölcsiséget, a keresztény filozófiát. Felelősségre szabad-e vonni az egész római katolikus egyházat csak azért, mert néhány pápa és püspök tévedett, és hibákat követett el? Akkor mit szóljunk a császárokhoz, királyokhoz, a demokráciákhoz és köztársaságokhoz, és a diktatúrákhoz – ezerszer több és súlyosabb hibákat követtek el. Vajon az egyház valóban a társadalmi megmozdulások ellen van? Mintha nem a XIX. században jelent volna meg a keresztény szocializmus a laikus és marxista szocializmus mellett. Mintha a keresztény egyházak egy évre számított könyöradományai, segélyakciói nem haladnák meg sokszorosan az egész „vörös segélyt” kezdetétől 1936-ig. Vajon az egyház valóban szervesen kapcsolódik-e a kapitalizmushoz? Ne feledjétek, hogy az egyház mindig is szervesen kapcsolódott minden társadalmi és gazdasági formához – alkalmazkodott a feudalizmushoz, a monarchiához és a köztársasághoz. Mindenik ellen küzdött is – végül mindenikkel megbékélt. A római katolikus egyház (most róla essék szó, mert a görögkeleti és a protestáns egyház, noha teljesen más okokból, nem nagyon avatkozik államügyekbe) kiáll a társadalmi megmozdulások és a gazdasági reformok mellett.
(...)
És mégis, mindennek ellenére, a mi hősi francia, spanyol vagy orosz kommunistáink először az egyházat támadják meg. Tűnődjetek el ezen, és a kép összeáll majd: a vérszomj, a hasztalan vadállatiság, a szenvedélyes templomgyújtogatás, a szellem elsőbbségének elvetése (bárminő szellemi elsőbbségé, legyen az világi vagy buddhista), tűnődjetek el azon, hogyan tiporják sárba az európai értékeket (a monogámiát, a családot, az irgalmat, a mediterrán szépséget, a személyiséget mint olyat). Mindez nem eshet meg akármilyen forradalomban: a fasizmus vagy a hitlerizmus olyan, amilyen, rossz vagy jó, de nem ismeri sem a tömegmészárlást, sem a gyújtogatást.
Lucifer csak Keleten garázdálkodhat szabadon.

Vremea, X. évfolyam (1937), február 7., 474, 3. o.

Miért hiszek a vasgárdista mozgalom diadalában?
A Buna Vestire[5] körkérdéseiből

Hiszek a román nép sorsában – azért hiszek a Vasgárda diadalában is. Egy olyan nép, amely a valóság minden szintjén ilyen hatalmas teremtő erőt tud felmutatni, nem szenvedhet hajótörést a történelem peremén, balkanizált demokráciában és társadalmi katasztrófában.


Kevés európai népet ruházott fel az Úr annyi erénnyel, mint a románokat. A román nyelvi egység valóságos csoda (a román az egyetlen dialektusok nélküli latin eredetű nyelv). A románok Délkelet-Európa legnagyobb államalapítói. A román nép spirituális teremtőerejének ékes bizonysága a román népművészet, a román folklór és a vallásos érzület. Egy olyan nép, amely ennyi biológiai, társadalmi és szellemi erénnyel ékes, letűnhet-e anélkül, hogy teljesítené történelmi küldetését? Megengedhetjük-e, hogy a román nép olyan szomorú véget érjen, olyan módon hulljon szét, aminőt nem ismert még a történelem – hogy nyomor és vérbaj roncsolja, zsidók és idegenek özönöljék el, hogy elcsüggedjen, elárulják és eladják alig pár százmillió lejért? Akármekkora volt is őseink bűne, ekkora büntetés túlságosan is kegyetlen lenne. Nem hihetem, hogy a román nép, amely ezer éve ellenáll talpig fegyverben, ma, nyomorba hülyülve, árulásba ájulva, alkoholtól és szólamoktól részegen úgy végezze, mint gyáva aljanemzet. Aki hisz népünk sorsában, az nem kételkedhet a Vasgárda diadalában.

Hiszem a vasgárda diadalát, mert mindenekelőtt hiszem a keresztény szellem diadalát. Egy olyan mozgalom, amely a keresztény szellemiségből fakad és táplálkozik, a szellem forradalma, amely elsősorban a bűn és alávalóság ellen harcol – nem tekinthető politikai mozgalomnak. Ez a mozgalom keresztény forradalom. A történelem során minden keresztény nemzet más-más módon értelmezte és élte meg a Megváltó szavát. De soha egyetlen nép sem áldozta még magát testestől-lelkestől a keresztény forradalomnak. Soha senki nem értelmezte még a Megváltó szavait a lelki erők forradalmaként a test gyarlósága és bűnei ellen. Nem volt még nemzet, amelynek eszményképe a szerzetesi élet lett volna, jegyese pedig a halál.

A forradalom csillagzata alatt áll ma az egész világ. Amíg más népek az osztályharc és a gazdasági érdek nevében élik meg ezt a forradalmat (mint a kommunizmus), az Állam nevében (a fasizmus) vagy a faj nevében (a hitlerizmus), a Vasgárda Mihály arkangyal jegyében született, és isteni sugallat segíti diadalra.

Ezért van az, hogy bár minden kortárs forradalom politikai mozgalomnak tekinthető, a vasgárdista forradalom szellemi és keresztény mozgalom.

De amíg minden mai forradalom célja a hatalom birtoklása egy társadalmi osztály vagy egy ember által, a vasgárdista forradalom felsőbbrendű célra tör: célja a nép megváltása, mert a román népnek ki kell engesztelnie Istent, amint a Kapitány mondta volt. Azért a Vasgárda mozgalom máig sem rokonítható semmivel a történelemben, és a Vasgárda diadalának hozadéka nemcsak a román nép erényeinek újjászületése lesz majd, és egy erős, méltó és dicső Románia, hanem az új ember megteremtése, az új emberé, aki méltó lesz majd az új típusú európai életmódra.

Politikai mozgalomból nem születhet új ember – az új ember mindig a szellem forradalmának a gyermeke, születését hosszú belső vajúdás előzi meg. Így jött a világra a keresztény ember, a reneszánsz ember stb. Az új ember mindig a szellem felsőbbrendűségéből születik, a szellem és mulandóság harcából, az új ember a lélek akaratának diadala a test ellen. Az új ember a szabadság diadala és gyümölcse. Hiszek a vasgárdista mozgalom diadalában, mert hiszek a szabadságban, hiszek a lélek erejében, amely győzedelmeskedik a biológiai és gazdasági determinizmuson. Aki csatlakozik a Gárdához, azért jön, mert szabadnak érzi magát. A szabad ember diadalmaskodik a mindannyiunk lelke mélyén meglapuló önvédelmi ösztönön, gyávaságon és félelmen. A vasgárdista lerázta már a determinizmus és a biológiai ösztönök igáját. Tudja, hogy „nem érdeke” a Vasgárda, tudja, hogy „semmi nyeresége” abból, hogy eggyé lesz a Gárdával. Ellenkezőleg: tudja, hogy önnön érdeke ellen cselekszik, hogy élete keservesebb lesz, hogy börtön vár rá, tudja, hogy talán a halállal is szembe kell majd néznie. A Vasgárdához való csatlakozás a szabadság felsőbbrendű megnyilvánulása, amellyel győzedelmeskedik az emberéletet „meghatározó” „érdekeken” és ösztönökön. Tiszta szívvel mondhatom, minden önellentmondás nélkül, hogy ma Romániában csak a vasgárdisták szabadok, csak ők ízlelték meg a szabadság édességét.

Aki nem ismeri a Gárdát, akárcsak az, aki harcol ellene, „diktatúráról” fecseg, és azon csodálkozik, hogy lehet az, hogy a fiatal értelmiségiek ösztönösen és önként olyan mozgalomhoz csatlakoznak, amely „elnyomja a személyiséget”, és „elfojtja a szabadságot”. Volt alkalmam politikusainkkal foglalkozni, és elnéztem, amint hirtelen csodálni kezdik „a személyiséget”, attól való félelmükben, hogy Romániában nem támad új nagy egyéniség. Rájuk kérdeztem akkor, hány „személyiséget” termett liberális rezsimjük. Hol vannak a személyiségek? Kik azok? Arra is rákérdeztem, mit tettek a mi politikusaink a valóban nagy „személyiségekért”, akik kemény munkával, lángelméjükkel, tehetségükkel tűntek ki, és akiket mindennapi tengődésre és önfeláldozásra ítélt a rendszer. Mit tettek a mi politikusaink – pártbeli hovatartozásuktól függetlenül – egy Lucian Blagáért, vagy egy Aron Cotruşért, egy Camil Petrescuért, egy Perpessiciusért és a többiekért? Mit tettek a politikusaink az ifjúságért? Az eljövendő írástudókért, művészekért, mérnökökért és gondolkodókért? Mutassanak nekem egy fiatal „személyiséget”, akit valamelyik politikai párt fedezett fel, érdeme szerinti tisztségbe juttatta, és megadta neki a lehetőséget, hogy a közjó érdekében gyümölcsöztesse intelligenciáját és tehetségét? Tudom én, hogy „felfedeztek” egy csomó koraérett, csavaros észjárású csencselőt, „intelligens” titkárt és hű lakájt, akik ifjúságot leheltek a pártokba. A „személyiség” eme újsütetű dicsőítői éppoly nevetségesek, mint amennyire kétszínűek. Egyszer felhívtam a figyelmüket, hogy a legszigorúbb és fegyelmezettebb katolikus rendekből épp elég nagy egyéniség emelkedett ki. Aquinói Tamás nem hasonlít Assisi Ferenchez, amiként Bonaventura sem rokonítható Francois de Salle-lal. Az egyéniség mindenütt megterem és fejlődik, és minél szigorúbb a fegyelem, annál jobban körvonalazódik az egyéniség. A fegyelem nem „diktatúra”, amint azt a Vasgárda becsmérlői hangoztatják. A fegyelem megneveli és kiteljesíti az egyéniséget – az engedelmesség önmagunknak adott paranccsá lehet, amely megfegyelmezi ösztöneinket, belső anarchiánkat. Az engedelmesség felruházza az engedelmeskedőt azzal, hogy ő maga fékezze meg a bensejében lakozó fenevadat, és uralkodhasson a saját biológiai élete felett, amely visszahúzza a habozásba, renyheségbe, langyos köznapiságba. A fegyelem megedzi az egyéniséget, és megteremti a személyiséget. Innen eredt a középkori lovagok és a feudális urak szabadsága és elszántsága – felesküdtek (fides, trust, treve) egy vezetőnek...

Hiszek a vasgárdista mozgalom diadalában, mert hiszek a szeretetben. A szeretet önmagában is képes arra, hogy a vadállatot emberré szelídítse, ösztöneit szabadsággá nemesítse. Dilige et quod vis fac, mondta Szent Ágoston: „szeress, és tégy, amit akarsz”. Aki teljes lelkéből szeret, az valóban szabad. A szeretet átlényegíti az embert, és a szeretet által megnyert szabadság senkinek sincs terhére, senki sem szenved miatta. A vasgárdisták nemcsak bajtársak: a vasgárdisták testvérek. Ez a szeretethullám oly erős, hogy ha csak ez a szeretet létezne, semmi más, akkor is bízvást reménykedhetnek a román nép feltámadásában, avagy a Vasgárda diadalában.

Hiszek népünk sorsában, hiszek az új ember keresztény forradalmában, hiszek a szabadságban, egyéniségben és szeretetben. Mindezekért hiszek a vasgárdista mozgalom diadalában, egy erős és büszke Romániában, hiszek egy új életmódban, amely a román lélek kincseit eljuttatja a világmindenség szellemi értékeinek nagy keringésébe...

Buna Vestire, I. évfolyam, 1937, december 17., 244. 1–2 o.

Többféle nacionalista

Semmi okunk elhitetetni magunkkal, hogy ha Eminescu ma élne, a hatóságok kesztyűs kézzel bánnának vele, és az egységes Románia fejet hajtana óriási szellemisége előtt. Ellenkezőleg, minden arra utal, hogy – ha szabad ekként kifejeznem magam – Eminescu „karrierje” bizony nagyon rögös volna. Kemény, nacionalista fanatizmusa miatt sok kapu bezárulna előtte. Politikai hajlíthatatlanságával minden bizonnyal kivívná a „huligán” jelzőt. Mihai Eminescut „hitleristának” és „fasisztának” bélyegeznék meg manapság. Politikai publicisztikája ellen D. Tudor Teodorescu-Branişte élvezetes, pikáns replikákat eresztene meg az Adevărulban[6] vagy a Cuvîntul Liberben[7] – amelyekből az derülne ki, hogy Mihai Eminescu a román nagypolgárság bérence és a németek embere. Az Eminescu-mítosz ma már nem lenne lehetséges. Eminescu vérmes antiszemitizmusa és nacionalizmusa kritikusok és moralisták hordáját hívná ki maga ellen, akik a legjobb esetben is kioktatnák Románia kötelezettségeiről a kisebbségekkel szemben, a humanitárius hozzáállásról, francia szövetségeseinkről stb. Ezen a nagy „huligánon”, ezen a költőn, aki életében csak egyszer szórt átkot – de azt is azokra, akik „megszeretik az idegeneket” –, ma nagyot csattana az ostor, káromolnák, gyaláznák, cselt szőnének ellene. Mihai Eminescunak az volt a nagy szerencséje, hogy idejében született: akkor született, amikor még nem minősült államellenes bűnténynek a heves románizmus. Akkor született, amikor még a népek nem jártak folyton Párizsba reklamálgatni. Népünk egyetlenegy, de valóban egyetlenegy nagy alkotó szelleme sem úszná meg napjainkban vérre menő rágalomhadjárat nélkül. Vajon minek minősítenék ma Mihai Kogalniceanut? Barbárnak. Mi lenne ma Vasile Conta? Felelőtlen „hitlerista”, aki alapjaiban ássa alá a román államot. Mit mondanának ma Bogdan Petriceicu Haşdeura? Közönséges huligán...

A dolgok súlyosabbak, mint első látásra tűnnek. Olybá tűnik, ha megcenzúráznák is Mihai Eminescu írásait, ha felfüggesztenék is a lapot, amelybe ír – nem azért tennék, mert a „nacionalizmusnak” nincs helye a sajtóban. Tucatjával találni olyan közepes újságírót, aki közepesen, gyengén írná le ugyanazt, amit Eminescu oly tüneményesen fogalmazna meg. Biztos vagyok benne, hogy egy Tocilescu vagy T. P. Rădulescu ma is írhatna, de egy Bogdan Petriceiu Haşdeu lapjának megjelenését felfüggesztenék. Vajon semmit sem mond a tény maga, hogy amíg annyi „nacionalista” toll szabadon szánthatja a papírt – Nae Ionescu[8] az egyetlen írástudó, akinek nincs joga közölni ma Romániában? Nem furcsa, hogy annyian ügyködnek a „nemzeti forradalom” nevében, közben pedig három éve már, hogy betiltották Románia egyetlen valóban forradalmi és nacionalista lapját, a Cuvîntult[9]?

A dolgok állása nemcsak azért olyan súlyos, mert a nacionalizmus ma közmegvetés tárgya, hanem elsősorban azért, mert az igazi nacionalista gondolkodókat és harcosokat félreállítják az útból, miközben a másod- és tizenkettedrangú „nacionalisták” szabadon ügyködhetnek. Nem hihetem, hogy ez a román nép sorsa: a románság sorsa nem lehet a középszer győzelme. Nem hiszem, hogy népünk nyereségnek könyvelhetné el az effajta, középszerű nacionalisták tevékenységét. Való igaz, hogy bármilyen nacionalista doktrína jól jön manapság – mert életben tartja a hitet, a dogmát. Ám ez a hit személyi vagy politikai kérdés. A történelmet nem ezekkel az alakokkal építik. Nem lehet történelmet csinálni egy Grigore Tocilescuval – jóhiszemű, középszerű alak –, a történelmet egy Bogdan Petriceiu Haşdeuval csinálják. Politikai szempontból mindegy, hogy Tocilescu vagy Haşdeu ír alá egy cikket. Történelmi szempontból azonban hatalmas a különbség. Az egyik a hangoskodó, meddő középszerűség. A másik a teremtő lángelme, a román nép sorsának profetikus víziója...

Itt és most nem a politikum számít, hanem a történelem. Nem az egyes politikai csoportok győzelme a fontos, hanem az, hogy Románia visszailleszkedhessen történelmi koordinátái közé. Épen ezért oly szomorú jelenség az, hogy ennyire eltekintünk a történelmi eseménytől, és politikai incidensek halmazává forgácsoljuk a történelmi tényeket. Tudnivaló, hogy a politikai incidensek milyen vegyes társaságot vonzanak. A politikai harcnak ma nincs jelentősége. Csak a történelmi harc nyom valamit a latban. Ezekben a „sorsdöntő” években csakis a történelmi kérdésekkel szabad törődnünk: egy egységes és erős Romániával, a támadó szellem dicsőítésével, az új ember megteremtésével – olyan embert kell teremtenünk, akinek sorsa, küldetése van. Az új embernek semmi tanulnivalója a politikai nacionalizmusból. Az új ember csakis a történelmi nacionalizmusból tanulhat, a kiválasztottak lelkéből és hatalomvágyából. T. R. Rădulescu politikai prózája alkalmas arra, hogy néhány derék ember fellelkesüljön rajta. Ám egy Eminescu és egy Haşdeu prózája az, amely az új ember útját egyengeti: a szabad román emberét, aki nem szenved kisebbrendűségi érzéstől.

Eljött az ideje, hogy feltegyük magunknak a kérdést: valóban méltó-e hozzánk, hogy mindig a történelem hátsó bejáratát válasszuk? Valóban mindenbe bele kell keverni a politikumot? Vajon valóban az lenne Románia sorsa, hogy megcenzúrázza Haşdeut, és hagyja hangoskodni Grigore Tocilescut...

Vremea, IX. év, 444. szám, 1936. július 5.

Judaizmus és antiszemitizmus
Egy vita bevezetője


Mihai Sebastian könyve, a Kétezer éve példátlan hatást keltett: olvastán az antiszemiták visítanak az örömtől, a zsidók siránkoznak, az elmés újságírók pedig szellemes cikkeket írnak róla. Hadd lássuk, mire képes még ez a könyv: vajon gondolkodásra ösztökél-e?
Bevallom, számítottam arra, hogy ez a könyv mint mérőműszer jelzi le a román közvélemény feszültségét és nagyvonalúságát. No nem az utca emberére gondolok itt, hanem elsősorban a mondjuk így – belátó, jólelkű és intelligens elitre. (...) A szerző példás bátorságára gondolok: volt mersze megírni ezt a könyvet, amelynek megírására senki se kérte fel, és ragaszkodott ahhoz, hogy az előszót Nae Ionescu professzor úr írja meg, noha Sebastian nagyon is tisztában volt azzal, hogy mekkora kockázatnak, mennyi fájdalomnak és milyen kínos helyzetnek teszi ki magát.

Senki se figyelt fel erre. Valaki megír egy élő, mondhatni zsigeri könyvet, megír egy könyvet, amelyben nemcsak zsidóságát és a judaizmusa következményeképp átélt szenvedését vallja meg – végső soron, hasonló vallomásokat megírtak már, egyesek Sebastiannál sokkal hatásosabban –, hanem a személyi drámát is, amelyet a halandó ember érez, amikor szembesül az örökkévalósággal, és fájdalmának mihaszna, ostoba voltával – nos, ez az ember nyájas hallgatásba ütközik Vajon miért? Azért, mert Nae Ionescu professzor úr írta az előszót. A „közvéleményt” felajzotta – pontosabban lebénította – e két név társulása: Nae Ionescu – Mihai Sebastian.

Ami annyit tesz, hogy egy zsidó író legbátrabb, legegészségesebb tette: az, hogy beleegyezzék egy „antiszemita” előszóba – nevetséges hírverésbe fulladt. Mihai Sebastiant a saját hittársai erkölcsi hullának tekintik, csupáncsak azért, mert oly beszédes bizonyságot tett a toleranciáról. Olybá tűnik, zsidó barátaim elfelejtik, hogy minden szenvedésük a középkori keresztény közösségek intoleranciájából fakad (hogy mennyire megalapozott ez az intolerancia, az más kérdés). És megint a zsidót verik, csupáncsak azért, mert ez a zsidó túlságosan is toleráns volt. (...)

Könyörgöm, vajon miért „bűnös” vagy „felháborító” ez a könyv? Kétségkívül nem azért, mert a zsidóságról szól. Jelent már meg könyv a zsidóságról, zsidó szerzők tollából, és ezeket a műveket nemhogy ingerülten, hanem dicshimnuszokkal fogadta a közvélemény. Vajon az a baj, hogy ebben a könyvben a zsidók szenvednek a „sors”, vagy egyéb, zsidóságukkal érintőleges okok miatt? Nem ez a baj vele. Ury Benador úr csodálatos regényében – Gettó, XX. század – a zsidók szenvednek, keményen szenvednek – és mégis, Ury Benador könyve learatta az őt megillető babérokat. Akkor viszont végképp nem értem, mi a „bűne” Mihai Sebastian regényének? A baloldali sajtó vallomása szerint a „bűntény” napnál is világosabb: Nae Ionescu előszava a baj. Nem az előszó jelenléte a könyvben: ha ez az előszó a judaista téziseknek kedvez (tisztázásra vár, hogy beszélhetünk-e ebben az esetben „kedvező” vagy „ellenséges” hozzáállásról), Mihai Sebastian úr könyvét üdvrivalgással fogadták volna. Nem az előszó jelenléte a bökkenő, hanem az értelme: „antiszemita” tartalma, amely súlyos következménnyel járhat a történelmi pillanatban, amelyben élünk. (...)

Ha higgadtan szemléljük a tényeket, tiszta sor, hogy Nae Ionescu professzor úr előszava kezdettől félreértésre ítéltetett. Egyrészt azért, mert kellemetlen dolgokat mond a zsidókról. Másrészt azért, mert a történetfilozófia síkjára tereli a kérdést: ami annyit tesz, hogy imponderábiliákkal dolgozik. Megértem, hogy Nae Ionescut megtámadják azért, mert kellemetlen dolgokat ír a zsidókról. De az már kínos, amikor az ember látja, hogy amúgy okos gyerekek, szellemes újságírók a hasukat fogják nevettükben az „imponderábiliák” olvastán. (…) Mintha hallanám tapintatos barátainkat: „Hogy is van ez a dolog az imponderábiliákkal? Miféle imponderábilia az, amely a zsidók hátán és fején csattan? Na látja, naccságos úr, hova vezet a metafizika…?” (…)

Holott minden történetfilozófiai mű – a G. B. Vicoé, Hegelé, Gobineaué, Chamberlainé és a Spengleré – az imponderábiáliákra alapoz. Való igaz, hogy tényekkel, dokumentumokkal támasztják alá az imponderábiliát. Nae Ionescu úr azonban nem értekezést írt, hanem előszót. Az előszóban sajnos nem sorakoztathatta fel a tények apparátusát – amelyet egyébként ott találni bármelyik, a zsidókérdést taglaló monográfiában. Való igaz, hogy ez az előszó fantasztikus, hermetikus, absztrakt, „struktúrákról” beszél, „a sorsról”, „Júdásról” és a „Megváltásról”. De a történetfilozófia már ilyen, és éppen ez a problematikája. Az előszó lehet szűklátókörű, lehet téves: majd meglátjuk. Aki azonban kritikát ír róla, tiszteletben kell tartania azt is, hogy milyen síkon íródott az előszó, márpedig ez az imponderábiliák síkja. (...)

Mi is történt valójában Nae Ionescu úr előszavával? Az előszót folytonosan támadták, támadták gazdasági, marxista, politikai és publicisztikai szempontból – más szóval, mindenki a kontingenciák nézőpontjából szemlélte. Nae Ionescu úr azt mondja, hogy a zsidó szenved. Ettől a huligánok majd betörik a zsidók ablakait vagy fejét, ha már akad valaki, aki „metafizikai érveléssel” támasztja alá a huliganizmust. Amiből az következik, hogy Nae Ionescu úr előszava veszélyes, sőt, mi több, bűnös cselekedet, a zsidó Mihai Sebastian pedig „nemzetáruló”, mert beleegyezett, hogy ez az előszó vezesse be a könyvet. Őszintén szólva ez a fő érve a „demokratikus” sajtónak. (A másik, a „nacionalista sajtó” mélyen hallgat. Röhög a markába, vagy ujjong.) (...) Tény, hogy az előszó keserves történelmi pillanatban jelent meg, olyan politikai konjunktúrában, amelyben a Nae Ionescu úr szava súlyosabb lehet, mint amennyit a zsidók elviselnek. Amint az imént említettem: a huliganizmust metafizikai érvelés igazolja... (...)

Hadd térjünk a tárgyra: valóban antiszemita lenne a Nae Ionescu úr cikke? Engedtessék meg nekem itt egy személyes kitérő: érzékeltetni szeretném, mit is ért „antiszemitizmus” alatt a román sajtó. Egy éve a bîrladi zsidó diákok köre felkért, hogy tartsak előadást náluk. Három napra rá a L.A.N.C. nem is tudom melyik lapja „lezsidózott”, azon kaptam magam, hogy „zsidóbérenc” vagyok, és így tovább. Alig néhány hónap múlva a Vremeában megjelent egy cikkem, Amikor megszűnünk románnak lenni! címmel. Egy nacionalista lap lehozta, és megjegyzéseket fűzött hozzá, mintegy érzékeltetve, hogy „megtértem románistának” (tehát, bizonyos mértékben antiszemitának is). Sajnos, amikor a Bölcsészkaron voltam helyettesítő óraadó tanár, beszéltem a judaizmusról is – a hitem szerint beszéltem. Ugyanazon a héten visszahallom, hogy „büdös zsidó” vagyok (láthatják, hogy a dolgok kissé elfajultak, ez esetben még az eredeti nevemet is felemlegették: Elias.) Az antiszemitizmus játéka tovább folyik. A Vremeában megjelent egy cikkem (hülyére vágta a cenzúra), az igaz, hogy a címe A románizmus kompromittálása volt, mire egy igen érdekes hetilap leközöl egy jegyzetet, amelyben egyszerre vagyok „antiszemita és nagyotmondó, felfuvalkodott huligán”.

Mindezek a kellemes események megtanítottak arra, hogy ne vegyem komolyan az „antiszemitizmus” fogalmát. Mit jelent ez a szó? Ha nacionalista az ember, vagyis szereti a hazáját, hisz a haza sorsában, és alkatához valamint lehetőségeihez képest feláldozza magát a haza dicsőségéért és nagyságáért – ez antiszemitizmus lenne? Antiszemita az ember, ha különbséget tesz egyazon haza polgárai közt? Akkor a modern idő minden szociológusa és történésze antiszemita, és minden etnográfus, minden antropológus és minden vallástörténész, aki etnikai csoportokat és sémita szellemi struktúrákat különít el. Antiszemita az ember, ha különbséget tesz az emberek között, amikor leírja: a zsidó Husserl, a zsidó Montefiore vagy a zsidó Leon Blum? Akkor hát egy demokratikus délutáni lap – a Vestea – szerkesztői is antiszemiták, mert nem átallották azt írni, hogy: „a zsidó Baier legyőzte Carnerát”, ahelyett hogy „kaliforniai Carnerát” írtak volna.

Láthatják, hogy ez a kifejezés annyi konjunkturális és parazita mellékértelmet nyert, hogy alig fejez ki valamit, úgyszólván használhatatlanra zsugorodott. Ha az ember felháborodik, amikor elhülyült, semmirekellő alakok vadállati kegyetlenséggel ártatlan embereket vernek, mindjárt ráfogják, hogy „zsidóbérenc”. És ha elég bátor ahhoz (nem mondom, ritka eset), hogy ellenezze, hogy az egész zsidóságot kirekesszék a köz- és kereskedelmi életből, akkor is „lezsidóbérencezik”. (Amiként lehuligánozzák, ha vélelmezni merészeli, hogy egyes magánkézben levő vállalatokban az idegenek elnyomó többségben vannak.) (...)

Mindez szomorú, mélységesen szomorú. A magyarázat oly egyszerű: az emberek gyávák, nincs merszük szembesülni az igazsággal, visszarettennek a kényelmetlen igazságoktól, szégyellnek kitörni a szabványból, és megtalálni az igazságot (amely, mint tudnivaló, mindig valahol a középúton található). Milyen kényelmes is antiszemitának lenni! (...) Mihelyt eldöntötted magadban, hogy antiszemita vagy, minden magyarázat pofonegyszerű, minden magától értetődik: mindig mindenért a zsidók a felelősek, a zsidók nem alkottak semmit, a zsidók degeneráltak, stb. (...) És milyen kényelmes demokratának lenni: nyugodtan alhatsz mindhalálig. Az antiszemitizmus? Legenda, csacskaság, netán politikai manőver, vagy egyszerűen csürhe, huligánbanda. Minden olyan egyszerű. Ablakokat törtek be Văcăreştiben? Huligánok. Németország antiszemita? Huligánok. (...) A huligánokkal mindent meg lehet magyarázni – amiként a másik oldalon a zsidókkal magyarázzák a dolgok állását.

Látjátok, milyen könnyű és kényelmes a barikád valamelyik oldalán állni – meggyőződéssel bírni, ahogy mondani szokás. Sokkal nehezebb és dramatikusabb, és – miért is ne vallanók be – hatástalanabb gondolkodni, kielemezni a valóságot… (…) Márpedig Mihai Sebastian így közelített regénye tárgyához. Vannak benne huligánok, de találni a regényben másfajta antiszemitát is, olyan embereket, hogy érthetetlen, miért is antiszemiták, mert amúgy becsületes, jószívű és okos emberekről van szó. Az antiszemitizmus kérdése nem szorítkozhat a huliganizmusra, vélekedik Sebastian. Az antiszemitizmus sorsszerű, jelenti ki. Meglátjuk. De előbb hadd lássuk, mi is a helyzet Nae Ionescu professzor úr előszavával, amelyről, amikor nem azt állítják éppen, hogy képtelen zagyvaság, mert imponderábiliákra alapoz, azt mondják rá, hogy antiszemita.

Nae Ionescu kerülte a kényelmes megoldásokat. Nem volt hajlandó annyival elintézni a dolgot, hogy „zsidókra” és „huligánokra” egyszerűsítse a témát, és a kérdést antiszemita vagy humanitárius-demokratikus szólamokkal kerülje meg. Nae Ionescu úr, akárcsak Mihai Sebastian, meglátta, hogy a zsidó szenved. És megkísérelt rámutatni, hogy miért szenved a zsidó. És miért fog szenvedni az idők végeztéig.

Első látásra mi sem természetesebb. Ha te magad, aki zsidó vagy, megállapítod a regényedben, hogy a zsidók szenvednek – mi mást mondhatnék én, aki az előszót írom csupán? Logikus. Nekem azonban olybá tűnik, hogy a keresztény filozófia szemszögéből, amelytől Nae Ionescu az előszó második részében sem tér el – ezt a dolgot nem lehet kimondani. Mihai Sebastian kimondhatja szenvedésében – elsősorban pedig reménytelenségében. Egy keresztény, egy keresztény teológus azonban nem eshet a reménytelenség bűnébe, és nem állíthatja, hogy Izrael népének szenvedése egyetemes lenne. Keresztény és görögkeleti keresztény mivoltában annyit állíthat csupán, hogy az Isteni Kegyelemnek szabad jogában áll megváltani vagy nem váltani meg a zsidókat. Ennyi az egész. A tárgyra még visszatérünk.

Egyelőre csak arra figyelünk fel, hogy az előszóíró elismeri, és igazoltnak tekinti Izrael tragikus sorsát, egy olyan sorsot, amely a személyi (tehát történelmi vagy konjunkturális) tapasztalatra korlátozódva a regényben is megjelenik. Huliganizmus ez a magatartás? Nem. Mert akkor Eminescu, Vasile Conta és Haşdeu is – hogy csak néhány románt említsek – huligánok lennének. Márpedig nem azok. Ők „elméleti” antiszemiták. De vajon Nae Ionescu professzor úr is antiszemita? Ez itt a bökkenő. Próbáljuk meg tisztázni a kérdést.

Láthattuk, hogy a demokratikus sajtó antiszemitizmussal vádolja Nae Ionescu professzor úr előszavát. (A huliganizmus szó is elhangzott, de ebben az esetben Eminescuval is számolnunk kellene, ami súlyos tévedés.) Ha Nae Ionescu professzor úr végig a történetfilozófia síkján mozgott volna az előszóban – akkor valóban antiszemita lenne. Amiként, példának okáért, Chamberlain is az volt. Amiként Rosenberg is az. Az előszó második részében azonban Nae Ionescu úr új elemeket vezet fel, és ezek már a szoteriológia hatáskörébe tartoznak: a Megváltás, a Bűn, a Messiás, Izrael hitetlensége. Teológiai síkon mozog. A teológia történelemfölötti. Való igaz, hogy Nae Ionescu úr megkísérli történelemfölötti elemekkel is magyarázni a történelmet. Véleménye szerint Izrael történetét – sorsának általánosságában – nem lehet csupán faji, gazdasági és politikai okokra visszavezetni. A vallás sem szerepelhet döntő érvként e tekintetben, mert, vigyázat, léteznek nem keresztény népek, akik nem ítéltettek örök szenvedésre. Izrael sorsa – mondja Nae Ionescu – csak Júdás bűnével (és nemzetségével) magyarázható: megtagadták a Messiást. A választott nép másra hivatott el: arra, hogy megszülje a Messiást. De amikor megszülte, nem ismerte fel, és gőgjében megtagadta: ezért örök szenvedés a sorsa. Nem térhetnek meg, mondja Nae Ionescu, mivel a kereszténység ma már életformává nemesedett, zárt szellemi térré, tehát ma már nemcsak organikus (mint a kereszténység első évszázadaiban), hanem strukturális is egyben. Tudnivaló, hogy a struktúrákat nem lehet megváltoztatni. (Valójában a struktúrákon is lehet változtatni, de a történelemben csak Isten változtathat rajtuk, profetikus küldetéssel, egy új megtestesüléssel – ami „nem történik meg még egyszer.”) (...)

Sőt, mi több, történetfilozófiai szempontból Nae Ionescu lehetett volna antiszemita is. Tudnivaló, hogy a történetfilozófia egy része antiszemita. Ám teológiai szemszögből Nae Ionescu úr akkor sem lehet antiszemita, ha akarná. Mit is jelent az „antiszemitizmus” a keresztény teológiában? A megváltás lehetetlen voltát, bizonyságát annak, hogy a zsidók örök kárhozatra ítéltettek. Az Egyház ezt sehol sem jelenti ki. (...) Senki sem korlátozhatja Isten szabadságát. Isten mindenkit megválthat, azokat is, akik nem részesei a keresztény közösség szeretetének. Isten megtagadhatja bizonyos keresztények megváltását is. Mit lehet szoterológiailag mondani a keresztényekről és zsidókról? Az előbbiek a Krisztus általi megváltás reményében élnek (de nem a bizonyságában), az utóbbiak pedig részesülhetnek a megváltásban, ha az isteni kegyelem akarja. Egyházi kánonokban említés esik a zsidókról is, de egyik sem tesz bizonyságot amellett, hogy a zsidók nem részesülhetnek a megváltásban. (...) Hogyan is lehetne tagadni a kollektív „megtérés” lehetőségét? Az egyéni megtérés más, mert az egyén szellemi struktúrájába ütközik, de egy messianisztikus megtérés, a kollektív megtérés már szétzúzhatja a struktúrákat.

Látják, egy Eminescu, egy Vasile Conta hirdethetett antiszemita doktrínákat. Egyikük sem volt teológus, amiként egyikük sem volt igazi keresztény. Hasdeu „spiritualista” volt, és élete végéig támadta az Egyházat. És mégis, minél jobban közeledett a „spiritualizmushoz”, annál kevésbé volt antiszemita. Eminescu „filozófus” volt, nem ismerte és nem is szerette a keresztény metafizikát. Vasile Conta pedig lelkes materialista volt. Ők hárman megteremthették volna az antiszemitizmus történetének a filozófiáját. Nem tették meg (Haşdeu megkísérelte ugyan, töredékesen és kezdetlegesen, de hiányzik belőle a valódi történetfilozófiára jellemző átfogó koncepció.) Ellenkezőleg: e három példás román hazafi antiszemitizmusa periferikus: gazdasági és morális gyökerei vannak. (...)

Nae Ionescu professzor úr esete más. Görögkeleti gondolkodóként semmiképp sem lehet antiszemita. És tény, hogy nem is az. Ez a megállapítás paradoxálisnak tűnhet, azok után, amit Izrael sorsáról írtam. Pedig oly egyszerű. Nae Ionescu előszava nem antiszemita. Antiszemitának tűnik, mert keserű oldalakat szán Izrael sorsának. De még ezeken az oldalakon sem mutatható ki az antiszemita álláspont: (...) Amit téves módon „antiszemitizmusnak” értelmeznek, az csupán e nagy dialektikus félremagyarázása. Vajon milyen ellenérveket hozhatunk fel a professzor úr ellen? Két pontban foglalhatjuk össze: 1. a történetfilozófia síkjáról a teológiára tér át (vagyis a struktúrákról az egyetemes spiritualizmusra), 2. mint bizonyságot jelenti ki, hogy Júdeának a végtelenségig kell szenvednie, mert megtagadta a Messiást (itt két hibát is elkövet, tagadja a reményt, tévedését pedig súlyosbítja, hogy tagadja a Kegyelem szabadságának a fogalmát is). A fenti két ellenvetés azonban csak a Nae Ionescu úr dialektikájára vonatkozik, nem pedig „antiszemitizmusára”, mert ez az előszó nem antiszemita. Nae Ionescu csak filozófiailag tévedett. A következmények tehát csak az előszó csodálatos szerkezetére vonatkoztathatók, nem a problematikára.

Antiszemitának lenni nem annyit tesz, mint kijelenteni, hogy a zsidók szenvednek és szenvedni fognak, mert megtagadták a Messiást – ez teológiai kérdés, amelyet tévesen értelmeznek. Antiszemitának lenni annyit tesz, mint állást foglalni a zsidók ellen, alacsonyabb rendű, veszélyes stb. csürhének minősíteni őket. Nae Ionescu úr előszavában nem érhető tetten ez a kérlelhetetlen magatartás a zsidókkal szemben. Ha majd erre az álláspontra helyezkedik, mást kell írnia hozzá. Az előszóban csak két dologról ír: a történetfilozófiáról, és a Megváltás problémájáról – tehát csak ezek keretében emelhetni kifogást az előszó ellen. Ellenvetéseink, mint láthattuk, egész máshova vezetnek, nem az antiszemitizmushoz. (...)

Majd meglátjuk, milyen felvilágosítással szolgál Mihai Sebastian regénye.

Vremea, 1934. július 22. 347. szám, 5. o.)

Válogatta, fordította és a jegyzeteket írta Saszet Ágnes.

Jegyzetek

[1] Ion I. Moţa (1902–1937) nemzeti-keresztény diák, a Mihály Arkangyal Légió alapítója, a Vasgárda egyik vezetője, a spanyol polgárháborúban halt meg, Vasile Marinnal együtt küzdve a frankoista erők oldalán, máig is a „Kommunizmus Elleni Hősi Küzdelem Vértanúja” a romániai közvélemény nagy részének szemében, mindketten nagy pompájú dísztemetést kapnak, a Vasgárda szervezésében.

[2] Vasile Marin jogot végzett fiatal beszarábiai, Ion Mota mellett harcol, és esik el a spanyol polgárháborúban.

[3] Corneliu Zelea Codreanu (1899–1938) 1919-ben diák a Iaşi Egyetem jogi karán, a diáklázongások karizmatikus vezéregyénisége, antiszemita (a numerus clausus bevezetését követeli), ortodox misztikus nacionalista. 1927-ben megalapítja a Mihály Arkangyal Légiót, ebből született később a Vasgárda. A jelenlegi posztvasgárda példaképe (e körökben terjesztik azt a tévhitet, hogy a Vasgárda bűnei, gyilkosságai csupán Codreanu halála után, utóda, Horia Sima vezérlése alatt történtek).

[4] Bogdan Petriceicu Hasdeu (1836–1907) író.

[5] Buna Vestire – szélsőjobboldali napilap (1937–1941), a negyvenes években a Vasgárda mozgalom hivatalos lapja.

[6] Adevărul – demokratikus baloldali napilap, 1937-ben a Goga–Cuza-kormány felfüggeszti „zsidóbérencség”, „zsidóbarátság” miatt.

[7] Cuvîntul Liber – az Adevărul által kiadott politikai és kulturális hetilap.

[8] Nae Ionescu (1890–1940) filozófiai tanulmányokat végzett Bukarestben és Németországban, Münchenben doktorált. 1919-től egyetemi tanársegéd Bukarestben, 1925-től egyetemi professzor, logikát ad elő. A húszas évek végén a Cuvîntul igazgatója. Karizmatikus személyisége döntő hatással volt az „új nemzedékre” (Eliade, Cioran, Sebastian). Nae Ionescu a harmincas évek elején II. Károly király szürke eminenciása volt, de 1933-ban szakítanak, és Nae Ionescu a király legkeményebb ellenfeleihez közeledik, a Vasgárdához, amelynek ideológusává válik. 1938-ban pár hónapra lágerbe zárják. Gondolkodásának fő elemei: antiszemitizmus, metafizikai és teológiai alapokon definiálva (például Mihai Sebastian Kétezer év óta című könyvének előszava), ortodox szellemiségű nacionalizmus. Románia modernizálásának és a demokráciának ellenfele, németbarát. Eugen Ionescu így emlékszik vissza: „Ha nincs Nae Ionescu, vagy ha nem veszett volna össze a királlyal, vajon megszületett volna az az értékes 35-40 között vezetők nemzedéke? Nae Ionescu miatt mindannyian fasisztává váltak. Egy reakciós, ostoba és rettenetes Romániát kreált.” (Levelek Tudor Vianuhoz. Minerva Kiadó, Bukarest 1994, 274. oldal.) Nae Ionescut a csíkszeredai táborba internálták, a Vasgárda elleni megtorlási akció keretén belül.

[9] Cuvîntul, 1924-ben alapítják meg Nae Ionescu vezetése alatt, az „Új Nemzedék” publikációjának tartják, 1934-ben, miután Duca miniszterelnököt a vasgárdisták meggyilkolták, egy időre a lapot betiltják, mert Nae Ionescu egyes cikkeit úgy értékelik, mint amelyek közvetlenül uszítottak a miniszterelnök meggyilkolására. 1940–44 közt a lapot P. P. Panaitescu vezeti, ekkor már a Vasgárda hivatalos lapja.

• Befejezetlen jelen