Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Kósa Ferenc Tízezer nap című, helyenként ma is szépnek ható filmjének zárójelenete jutott eszembe, amikor az 1969-es év költői indulásaival kapcsolatos stúdiumaimat sikerült különösebb szellemi sérülések nélkül bevégeznem. (Nem volt könnyű, a korszak búvárolója sokszor úgy érzi, sűrű fűrészporviharban fulladozik.) Ül Kozák András a tengerparton, és nagyon nézi azt a sok vizet. Talán még vannak, akik emlékeznek, hogy akkoriban Kozák volt az ügyeletes tekintet, ő nézett Jancsónál, rendőrtisztként, vörös forradalmárként, ő nézett a Sodrásban, az Eltávozott napban, és még ki tudja, hol. És ekkor alákeverik a hangját, amint éppen József Attila sorait dünnyögi magában: „S valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külső világban – / nem a fűben, a fákban, / hanem az egészben.” És persze korántsem véletlen, hogy a szavalat az Alkalmi vers a szocializmus állásáról címet viseli. A színész által megformált alak mintha az 1969-ben két antológiában fellépő költői csapatnak lett volna egyszemélyes inkarnációja. A „népi” származék farmert húzott, kitört a szűk kis falusi létből, odahagyta apái-nagyapái rögvaló világát, egyetemre járt, József Attilát és Nagy Lászlót olvasott, és a szabadidő kulturált felhasználása keretében komolyan elgondolkodott a Léten. Persze nem a Heidegger-félén, az csak ma jött divatba; a „némethoni mester” akkoriban még a „parazita szubjektivizmus hamvazószerdája” volt Lukács és a manapság Heideggerről könyveket író tanítványai körében.

Fentebb csapatnak neveztem a most szőnyegre kerülő költők halmazát, persze csak jobb híján, hogy elkerüljem a generáció szó használatát. A nemzedék szó a korszak szótárába tartozott, ott volt meg a maga helye, jelentése. Nagyon jól kifundált szó volt, mert fölöttébb ideológiamentes, vagyis nem túl gyanús, másrészt alkalmasnak látszott arra, hogy egy karámba terelje és ezzel mintegy megbillogozza a legkülönfélébb véralkatú, műveltségű, nemű, poétikájú költőegyedeket. (Persze nagyon is jellemző, hogy Tandorival nem tudtak mit kezdeni. Zsenialitását, már 1968-ban megjelent első könyvében tökéletesen megformált világát még Nagy László legtüzesebb csődör-epigonjai sem kérdőjelezhették meg; Vasy Géza így írt jóval később az Első ének című 1968-as gyűjteményben bemutatkozó költőkről: „Ebben az antológiában csupán Tandori Dezső költői indulása bontakozik ki, aki ekkor már évek óta kész költő...” (Fiatal magyar költők. 1969–1978; Szerkesztette: Vasy Géza. Akadémiai, 1980. 9. oldal; a továbbiakban: Fimak). A generáció ekkor azt jelenti: ha egy generáció tagja vagy, felismerünk már távolról, könnyű téged megnevezni, netán levadászni, tag vagy csupán, nem személyiség. Az ekkoriban pályakezdők persze jól érezték ezt, foggal-körömmel tiltakoztak is – mindhiába. Jellemző, hogy a generációt fogalmát még akkor is erőltették, amikor már a tanulmányíró (pontosabban szólva, kritikai beamter) számára is világos volt, hogy a szónak az égvilágon semmi értelme, jelentése tökéletesen üres. A már idézett nagy generátor, Vasy Géza így ír mintegy tíz évvel később: „Ahhoz, hogy nemzedékről beszélhessünk, egyvalami feltétlenül szükséges: a történelmi-társadalmi élmények azonosság-rokonsága.” (...) „Amíg más, jobb megnevezés nincs, megengedhetőnek látszik hatvankilences nemzedéknek nevezni őket...” (Fimak: 8–9. oldal).

Nem kerülgetve tovább a kását, e cikkben mindenekelőtt két antológiáról és fogadtatásuk közegéről lesz szó, mindkettő 1969-ben jelent meg. A címek: Elérhetetlen föld. Kiadja az Írószövetség KISZ-szervezete, Bp., 1969. 183 oldal, 10 Ft; Költők egymás közt. Felelős szerkesztő: Domokos Mátyás. Szépirodalmi, Bp., 1969. Megjelent 9500 példányban, 440 oldal, 30 Ft. E két antológia probléma volt a korszakban, nem legelsősorban esztétikai értékei miatt. A minden cikkben többes szám első személyben beszélő, gyomorforgatóan atyáskodó hangot megütő „idősebbek” számára fenyegető probléma lett, hogy egy újnak ható, meglehetősen kezelhetetlennek látszó „nemzedék” jelentkezett. Már a pályakezdők száma is rémületes volt, Gáll István, a lap megjelölése szerint „író, KISZ-titkár” a Napjaink 1969. szeptemberi számában adott interjújában így beszél: „Amint mondtam 300 [!] jó képességű írogató fiatalról tudunk. A rendszeresen bizonyítók e számnak 10%-át teszik ki.” (Pomogáts Béla ugyanezen folyóirat augusztusi számában felelős ráncoktól redőzött homlokkal vallja be, hogy „aggódik a fiatalok miatt”. Sajnos nemigen ismerjük őket. „A mai jelentkezők arca homályban marad. Nem ismerjük életüket; szociográfiai vizsgálatuk alighanem izgalmas felismerésekre vezetne.” És hát szomorú, hogy a fiatalok elégedetlensége – valódi szerep hiányában – egyre nő. „Ülnek a presszóban, és egymást biztatják, csoportjuk szűk körében keresik közönségüket.”) Egyszóval a kérdés kezelése elodázhatatlanná vált, olyannyira, hogy az Új Írás 1969-ben ankétot szervezett (micsoda szép emlékű szó, de már megvan a mai párja: „diskurzus”!) a fiatal írók problémáinak megvitatására. A júliusi számban már befutott írók-költők beszéltek indulásukról, a mai irodalom helyzetéről, az augusztusi számban az új „nemzedék” tagjai válaszoltak a körkérdésre, a szeptemberi kiadásban pedig – mintegy kiértékelve és helyre téve az egész ügydarabot – tekintélyes kritikusok (Almási Miklós, Juhász Béla, Faragó Vilmos, Kovács Sándor Iván) mondták el véleményüket a kialakult helyzetről. A megkérdezett, fényképeikkel megjelent, fiatalnak nevezett írók listája 1969-ben így festett az Új Írásban: Apáti Miklós, Béres Attila, Dobai Péter, Döbrentei Kornél [tengerésztiszti egyenruhában!], Gutai Magda, Haraszti Miklós, Keresztes Ágnes, Kertész Péter, Kiss Benedek, Konczek [Konc] József, Lugossy Gyula, Marsall László, Mezey Katalin, Módos Péter, Munkácsi Miklós, Nádas Péter, Nádudvari Anna, Oláh János, Papp József, Pardi Anna, Péntek [Molnár] Imre, Rózsa Endre, Simonffy András, Szántó Erika, Szentgallay Géza, Szepesi Attila, Takács Zuzsa, Urbán Gyula, Utassy József, Vámos Miklós, Vathy Zsuzsa, Verbőczi Antal. Iszonyatos kérdéseket kaptak („hogyan fogalmazná meg röviden írói programját?”), ennek megfelelően csak kevesen voltak képesek emberi módon válaszolni. (Urbán Gyula nem tartozott ezek közé: „Szeretem Mozartot, a matematika tündérét és Bartókot, aki ötpillérű hidat vert a fényben rezgő porszemek s a bolygók közt.” Haraszti Miklós megemlíti, hogy legkedvesebb költője Ladányi Mihály. Szentmihályi Szabó Péter bevallja: „Én örülök, hogy magyar lehetek itt és most a szocializmusban. Nagyon érdekes, sok feladatot nyújtó korszak ez... A gondolat, a szellem új mechanizmusát szeretném beindítani, ezt tartom mai költőhöz egyedül méltó feladatnak.”) Hogy az irodalmi hivatalnokok számára milyen kínos probléma lehetett a fiatalok csoportos pályakezdése, azt jól mutatja, hogy a debütálók szinte mindegyike megemlíti: szükségük lenne egy önálló folyóiratra. Kovács Sándor Iván, gondolom, alaposan lehűtötte a kedélyeket, amikor a folyóirat szeptemberi számában odanyilatkozott: „volnék bátor megemlíteni, hogy ma legalább nyolc-tíz, anyagilag abszolút stabilizálódott (az állam részéről sokszor súlyos százezrekig ráfizetéses!) folyóirat létezik nálunk, közülük nem egy túl a huszadik évfolyamán! Mi hát a kivetnivaló abban, hogy a szocialista művészetpolitika alaposan meggondol egy több százezer forint nagyságrendű új irodalmi beruházást?! A bizonyosság tudatával hiszem, hogy az új nemzedék akár holnap kiküzdi magának – pontosabban az egész magyar irodalomnak – az új fórumot, de csak akkor, ha sorai határozottabbá rendeződnek, ha arculatának esztétikai-politikai garanciái biztatóbban kirajzolódnak.” Ha nincs garancia, nincs folyóirat – ez világos beszéd. Aztán persze mégis lett valami, az eleinte negyedéves Mozgó Világ; további sorsa közismert.

Áttérve most a művekre, azonnal megállapíthatjuk, hogy a két antológia már kiállításában is meglehetősen eltérő. A Költők egymást közt komoly kiadónál, gondosan szerkesztve, szép papíron, kemény kötésben, a költők „művészi” portréjával (Koffán Károly fotói) díszítve jelent meg; befutott, tekintélyes pályatársak írtak ajánlást a debütálók költeményeihez. Nézzük a párokat: Apáti Miklós – Simon István; Beney Zsuzsa – Weöres Sándor; Bisztray Ádám – Fodor András; Iszlai Zoltán – Garai Gábor; Kertész Péter – Kormos István; Kiss Anna – Nagy László; Kiss Benedek – Juhász Ferenc; Oravecz Imre – Weöres Sándor; Pardi Anna – Somlyó György; Petri György – Vas István; Rózsa András – Zelk Zoltán; Szentmihályi Szabó Péter – Fodor József; Szepesi Attila – Mezei András; Takács Zsuzsa –- Pilinszky János; Tölgyessy Miklós –- Benjámin László. (A pályakezdők önvallomásai és az „öregek” bevezetői általában érdektelenek vagy értelmezhetetlenek, többek közt azért, mert sok esetben ma már egész egyszerűen lehetetlen megállapítani, hogy ki mikor hazudott vagy taktikázott netán. Vas István például szemére veti Petrinek, hogy pesszimista, holott erre semmi oka. Fogalmam sincs róla, hogy Vas valóban ennyire naiv volt, vagy egyszerűen csak egyengetni akarta pártfogoltja útját. Az önvallomások közt akad egy igen jelentős is, ez Petri azóta igencsak elhíresült „arc poeticája”. Erről még lesz szó.)

A másik gyűjtemény fölöttébb igénytelen külalakú, a papír rossz, a kötet puhafedelű, nincsenek pártfogó szavak, a kötethez mindössze Nagy László írt néhány semmire sem kötelező bevezető sort, a költők fotói technikailag is igen rossz minőségűek. (Állítólag így is három évet kellett várni a megjelenésre.) Amolyan szegénylegény-kötet az Elérhetetlen föld, és megkockáztatom, hogy szerzőinek ízlésétől ez talán nem is állt olyan távol. Íme az antológiában debütáló „kilencek”: Győri László, Kiss Benedek, Konc [Konczek] József, Kovács István, Mezey Katalin, Molnár [Péntek] Imre, Oláh János, Rózsa Endre, Utassy József. Szemben a másik antológiában véletlenszerűen egymás mellé sorolt költőkkel, e kötet szerzői szerették hangsúlyozni egységüket és különállásukat, ők tudatosan alkottak egy csapatot. Plebejus hangok szólaltak itt meg, számtalan a József Attila-utánzat, a költők többnyire Nagy László és Juhász Ferenc nem túl mély mívű epigonjai. Mai szemmel nézve a könyv nagy része olvashatatlan, iszonyatos mennyiségű jelentőségteljesnek remélt szó, hihetetlenül túlpöffesztett retorika, a költői képek tömkelege, Dózsa, Petőfi, Krisztus. A másik kötettel szemben e gyűjtemény szerzői viszonylag egységes hangon szólalnak meg, mint egykorú kritikájában Könczöl Csaba írta: „költőit nem a véletlen vagy egy szerkesztő önkénye hozta össze egy alkalomra”. Ez igaz, ám ennek ellenére vagy éppen ezért a Költők egymás közt jóval érdekesebb és színvonalasabb könyv, a szerzők közül sokan ma is ott vannak a magyar irodalom legfontosabb költői között. És ebben a kötetben, Petri önvallomása révén, nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik legtapinthatóbb, legérzékenyebb magyar költői hagyomány a végét járja. Petri, mint írja, felismerte, hogy: „a József Attila-i hagyomány közvetlenül nem folytatható: ő volt az utolsó, akinek még sikerülhetett a lírai alapok egyszerűségének megőrzésével, a személyesség maximális intenzitásával nagy költészetet teremteni”. Nem lehet vitás, hogy az „kilencek” és a Költők egymás közt kötet alkotóinak legnagyobb része nem osztotta Petri radikális, az utakat elválasztani akaró véleményét. És bár túlnyomó többségük nem közvetlenül József Attilához, hanem Nagy Lászlóhoz és Juhász Ferenchez kapcsolódik, ez utóbbi kettő kétségkívül a József Attila-i tradíció folytatója. A József Attilai-i, schilleri értelemben vett naiv személyesség számukra is probléma persze, ám a személyesség autenticitását nem megkérdőjelezni, de meghaladni kívánják, amikor univerzalizálják a személyiséget. Ők szó szerint vették nagy elődjük imperativusát („a mindenséggel mérd magad!”), Juhász önnön lírai énjét belepüffeszti a Natúra egyetemességébe, míg Nagy László, úgyszólván önmaga sámánjaként, a Mindenség Csődörévé regöli magát. Az individuum természethistóriai univerzalizálása azonban nem lehet folytatható formai megoldás, még e két rendkívüli képességű költőnél is csak kitüntetett pillanatokban lehet a formaadás autentikus alapja. Ezt az önmagában is problematikus művészetet utánozták többnyire az 1969-es év pályakezdő költői. Aligha véletlen, hogy legtöbbjük lírája már szinte megszületése pillanatában kiüresedett, jobb (vagy rosszabb?) esetben pusztán morális gesztussá vált, és másodpercek alatt a semmibe foszlott, hogy mára legfeljebb lehangoló dokumentumként legyen értékelhető. A velük egy időben fellépő és mára egész lírai gondolkodásunkat alapjaiban befolyásoló és átalakító két költő, Petri György és Tandori Dezső gondolkodása és művészete lett a garancia arra, hogy az utak valóban elváljanak. Tandori második kötete, a hatvanas évek végén íródó, de csak 1974-ben megjelenő az Egy talált tárgy megtisztítása teljesíti majd be a magyar lírában ekkor elkezdődött kopernikuszi fordulatot.

• Beszélő évek – 1969