Vas János [dr. Sebes József]

Nyomtatóbarát változat

Kis János helyzetértékelése és történelmi visszatekintése egy lehetséges – és számomra szimpatikus – közelítését adja a közelmúlt történéseinek. Az ’56-os forradalom utáni események gazdasági és politikai lényeinek értékelését nehéz lenne vitatni, de kiegészíteni mégis szükséges.

Első megjegyzésem az, hogy szerintem sem egy ország, még inkább egy országcsoport átfogó elemzését nem lehet elkészíteni úgy, hogy kiragadjuk a nemzetközi összefüggésekből. Indokolatlan leegyszerűsítés csak a kelet-európai történésekkel magyarázni a vezető csoportok szemléleti fordulatát, hiszen földrészünk nyugati felén is jelentős változások történtek – pl. az 1968-as francia diákmegmozdulások, majd a portugál, spanyol események[SZJ] – az irányító apparátus szemléletében.

A KGST-tagállamok gazdasági nyitása a Nyugat felé nem egyoldalú lépés volt, hiszen ehhez kellett a nyugati fél hasonló szándéka is. Ez az egymásra kacsingatás vezetett el Helsinkihez, amelynek lényegesebb pontjait soha nem szándékoztak sem Keleten, sem Nyugaton betartani.

Tény és való, hogy a gazdasági helyzet rossz, aminek alapvető oka a jelentős mértékű eladósodás (ami a nem megfelelő hatékonyságú munka és az eladhatatlan termékek következménye). Olyan helyzet állt elő, hogy az egy főre eső adósságállományban meghaladjuk a lengyel rekordot. Pillanatnyilag erre még az lehet a mentségünk, hogy az egy főre eső nyugati exportképességünk közel háromszorosa a lengyelekének. Nagy felelősséget viselnek – felelősségre vonás nélkül – azok a jelenlegi kormányzati vezetők, akik bagatellizálják az 1973-as olaj- és nyersanyag-árrobbanás hatásait. Ennek lett aztán következménye, hogy az 1978-ban meghirdetett új árpolitika, mely zászlajára az értékarányos árak megvalósítását tűzte, kudarcba fulladt. Nem voltak erre megfelelő eszközök, így jobb híján maradt az állami dotáció, ami 1974-ben elérte a 70 százalékot. Népgazdasági szinten hatalmas kár érte az országot, e késői felismerés és a fogyasztók (magánszemélyek és vállalatok) késői érdekeltté tétele miatt. Bezzeg, ha egy szakmunkás ki akar vinni a portán egy 200 Ft értékű anyagot, és észreveszik…

Feltétlenül igaz – ahogy Kis János is írja –, hogy az ország állami és politikai vezetői a gazdasági kényszer hatására politikai színezetű reformokat hoztak. Szabadjára engedték a kisvállalkozást, decentralizálták a szocialista monopóliumokat (a trösztöket), csökkentették egyes államigazgatási egységek számát, valamint létszámát is. Mindezek látványos – a környező KGST-országok lépéseitől eltérő – és a tömegek előtt a kormányzat felelős lépéseinek látszanak. A valóság azonban kicsit más.

A megnövelt vállalati önállóság csak papíron létezhet, hiszen az egyensúlyi zavarok miatt szükséges a jövedelem további centralizálása, és ezért az állami beavatkozásokat többször is módosítják – így viszont a vállalat mozgástere szűkül.

Az államigazgatásban a csökkentett létszámnak semmiféle hatása nincs a produktivitásra, sőt az iparban bizonyos zűrzavar mutatkozik: minden üggyel mindenki foglalkozik, de valójában senki nem felelős semmiért. Mintha egy sötét szobában keresnének egy nem létező macskát.

A kisvállalkozás már érdekesebb távlatokat nyit. Kedvező, hogy az eddig szinte kizárólag állami tevékenységként elkönyvelt munkákra is szabad vállalkozási lehetőség nyílt, ami kihat a hasonló állami tevékenység színvonalának emelésére, és javíthatja a szolgáltatás helyzetét.

Kedvezőtlen politikai feszültségekhez vezető hatás viszont a magas jövedelem, illetve annak lehetősége. Az immár két éve tartó újabb ötéves tervidőszak deklarált jövedelempolitikai elképzelése a szinten tartás, sőt, 1983-ra valószínű a csökkenés. Egy ilyen időszakban, amikor a foglalkoztatottak túlnyomó többsége az állami szektorban dolgozik – a KSH-évkönyv alapján átlag 4500 Ft-ért –, nehezen fogják megemészteni, hogy a vállalkozási formák többségében 3-5-szörösét keresik meg az emberek ugyanazért a munkáért. Nem elfogadható indok, hogy hatékonyabb munkát végeznek, mert ha ugyanígy dolgoznának a vállalatnál, akkor sem kapnák meg ezt a pénzt (erre az 1983. január 1-jével bevezetendő új vállalati bérszabályozás sem ad lehetőséget).

Természetes, hogy a hazai foglalkoztatottaknak csak egy töredéke jut majd kisvállalkozásokban fő vagy mellékjövedelmekhez; a nagy tömeg továbbra is bérből és fizetésből fog élni. Nem is beszélve a nagycsaládosok és a nyugdíjasok helyzetéről. Akármit mond is a hatalom, a nyugdíjasokat leírta. Jelenleg az átlagnyugdíj a hivatalos átlagjövedelem fele csupán. Az árnövekedések és nyugdíj-kiegészítések közti különbségek tovább növelik az ollót. Végül is egy furcsa helyzet alakul ki: a leginkább segítségre szorulók kerülnek a legnehezebb helyzetbe egy szocialista országban – fiatalok, nagycsaládosok, nyugdíjasok –, tehát megindult egyes társadalmi rétegek elnyomorodása.

A jelenlegi kormányzat a gazdasági kényszerpályák miatt nem képes megállítani ezt a folyamatot, hiszen pénzeszközei még arra sem elegendőek, hogy a produktív szférában nagyobb teljesítményekre ösztönözze a dolgozókat. (Ehhez a politikai bátorsága sincs meg.)

A jelenlegi helyzetből a kiút csak a következő lehet:

– Biztosítani kell, hogy az üzemek, vállalatok, intézmények életébe a dolgozóknak tényleges beleszólási joguk legyen; alulról kezdeményezett választással, az üzemek dolgozóinak bizalmát élvező vezetés kerüljön a gyárak és üzemek élére. Ha valaki erre nem alkalmas, visszahívható legyen.

– Törvényes jogokkal rendelkező munkásellenőrzés szervezeti kereteit kell kialakítani, amely érvényre tudja juttatni a dolgozók jogos érdekeit. A máshol és itthon is már bevált munkástanácsi forma lenne erre megfelelő.

– A munkásellenőrzés (tanács) képviselői legyenek a vezetés mellé rendelve, rendszeresen ülésezzenek, ahol megvitatják az adott egység irányítását, helyzetét, és javaslatot tesznek a szükséges intézkedésekre.

– A munkásellenőrzés képviselőit meghatározott időre válasszák; legyen beszámolási kötelezettségük, és legyenek visszahívhatók.

– A lépcsőzetesen választott alsó, közép– és felső szintű szervek feladata lenne a kormány lépéseinek figyelemmel kísérése és a vélemények nyílt konfrontálása. Szükséges, hogy az elvárásoknak eleget nem tevő kormány szocialista körülmények között is tudjon megbukni. Ha ez nem valósul meg, mi a hajtóerő?

Ez alkalommal és ezen a fórumon elképzeléseinknek csak egy részét fejtettük ki, de meggyőződésünk, hogy a fennhangon hirdetett demokráciának csak az ebben az irányban való előmozdítása szolgálja a dolgozó munkások, parasztok és értelmiségiek érdekeit is.

A velem együtt gondolkodók és küzdők nevében:

• Vita