Tisztelt Polgármester Úr!
Amint Ön előtt is ismeretes, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) a Regionális Oktatásügyi Központokat (ROK) 1992. szeptember 1-jei hatállyal létrehozta.
A ROK feladatai közé tartozik az Alapító Okirat szerint a régió tanügyi helyzetének figyelése, iskolaszerkezeti átalakítások és egyéb pedagógiai problémák szakvéleményezése – bármely fenntartó és az MKM számára.
Első olvasatra igen bonyolultnak tűnt számomra az, ahogy Szabó Zoltán „Döntés után” című írásában a társadalom politikai felosztását megfogalmazta. Ezért megpróbáltam lerajzolni. Kiderült, felosztása nem egyértelmű, hiszen nem mondja meg – például –, hogy az SZDSZ-nek szerinte a rendi rész-Magyarország térfelére átnyúló vonulata a későkádári rész belsejébe esik-e vagy sem. A rajz, amelyet hosszas kísérletezés után elkészítettem, mindenesetre nem egy szabó, sokkal inkább egy foltozóvarga keze munkájára emlékeztet.
Németh Géza református lelkész úr cikkemre adott válaszát örömmel fogadtam, többek között azért is, mert a cikkemben leírt tények valóságtartalmát helybenhagyta.
Magával a vitával kapcsolatban úgy gondolom, hogy bizonyos vallási csoportok a társadalomra veszélyesek lehetnek, bár ennek mértékét – bármilyen jóindulattal is olvasom a lelkész úr „kiáltványát” – nem látom olyan súlyosnak, mint ő. Véleményem szerint a szektaügyben némelykor szélsőséges módon nyilvánult meg. A nyugati példákra való hivatkozását és az abból levont konklúzióit egyoldalúnak és sarkítottnak érzem.
Aki mindkettőnket ismer, joggal csodálkozik e szándékon, hiszen nem vagyunk egy súlycsoportban. Orosz Éva e kérdéskör egyik legkiválóbb szakértője, magam pedig egy józanul gondolkodó, mezei gyógyító-megelőző gyakorlattal bíró orvos vagyok.
A jog persze – sajnos – aligha választható el a politikától: Balsai igazságügy-miniszter – egyébként jogászember – a bős–nagymarosi erőműről szóló szerződés előkészítőit is háborús bűnösökként állítaná bíróság elé. Az azonban, hogy egyesek politikai – sőt pártpolitikai – érdekeik szolgálatában vissza akarnak élni a joggal, nem teszi fölöslegessé – ellenkezőleg: szükségessé teszi – a jogi és morális probléma higgadt megvitatását.
Deák Péter a napjainkban ismét megélénkült biztonságpolitikai vita egyik sarkalatos kérdését elemzi. Mi legyen a védelmi koncepció jelszava: megállítani vagy odacsapni?
Hol legyenek a gyors reagálású erők?
A szerző, elemezve a környezetünkben kialakult – tartósnak ígérkező – katonapolitikai helyzetet és annak mélyebben fekvő mozgatórugóit, az alábbi következtetést vonja le: „Lehetséges-e ilyen helyzetben katonai természetű konfliktus, illetve kifejlődhet-e háborús veszély?
Magyarország nem tekintheti hízelgő állításnak, ha azt mondják rá, hogy Hitler utolsó csatlósa volt. Ezt ugyan ma már alig hangoztatja valaki, de azért akadnak még, akiket hazafias buzgalmuk odáig visz, hogy épp ezt az állítást erősítik meg.
Az Új Magyarország című, lángolóan hazafias lap például dr. Csonkaréti Károly írását közli (szeptember 12.) ezzel a címmel: Az utolsó napig bevetésben – Hajóink a Vörös Hadsereg ellen. A különben roppant tárgyszerű írást az az érzés hatja át, hogy a magyar honvédek példásan helyt álltak a haza védelmében.
Hámozás
Cikkemben kizárólag a szocialista párt vezetői (Horn, Szekeres, Békesi) vezető testületei (pártkongresszus) és szellemi műhelyei által kibocsátott szövegeket elemeztem. Ezeket nem hasonlítottam más pártok, szervezetek vagy személyek szövegeihez, írásom fő célja a tájékozódás volt. A liberálisok és a szocialisták között választási vagy kormányzási koalícióról ugyanis csak akkor érdemes gondolkodni, ha a felek ismerik egymás programját.
Ezért érdekeinket jobban kifejező jelszó lehet a „belépni tilos, zárt terület” metaforája. Az esetleges agresszióval arányos ellenállás szervezésével elsősorban vagy mindenekelőtt a határövezetben kell megállítani a támadót. Ezért alternatív védelmi modellként kínálkozik egy megállítóképes védelem a gyors reagálású ellencsapás helyett.
Mit is jelentene ez?
Amikor Szabó Zoltán cikke megjelent a Beszélő aug. 22-i számában, még nem tudtuk, hogy Csurka ante portas. Aztán robbant a bomba, és ilyenkor óhatatlanul felmerül, bölcs dolog-e, ha nehéz időkben az ellenzéki pártok az egymás közti nézeteltéréseikkel vannak elfoglalva? De hát könnyebb időkre ezután sem számíthatunk (a Fórum szégyenteljes kapitulációja Cs. I. előtt nem sok jót ígér), márpedig rendezetlen számlákkal a tarsolyunkban bajos dolog együttműködni.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 51 hét
10 év 24 hét
10 év 28 hét
10 év 28 hét
10 év 29 hét
10 év 30 hét
10 év 30 hét
10 év 32 hét
10 év 33 hét
10 év 33 hét