Nyomtatóbarát változat
Fel van találva végre a használható (ha nem is bombabiztos) módszer, amely a világlapok címoldalára röpíti az íróembert, és nagyobb ismertséget hoz neki, mint egy összevont Nobel–Oscar–Lenin-díj: olyan sátáni verseket kell írni, hogy vérdíjat tűzzenek ki a fejére. Copyright Salman Rushdie, indiai származású, urdu anyanyelvű, angolul író szerző, mellesleg brit alattvaló. Két jó regénye olvasható magyarul (Az éjfél gyermekei, Szégyen), de nálunk is a harmadik, az olvashatatlan tette híressé. Különben az írás kezd életveszélyes szakma lenni. Konrád Györgytől, a Nemzetközi PEN Klub elnökétől halljuk, hogy újabban egyre több költőt, írót, zsurnalisztát ölnek meg vagy vetnek börtönbe a világon. Nem is beszélve itt azokról, akik úgy járnak, mint egy bizonyos Gregor Samsa…
Karácsonyra jelent meg magyarul a Sátáni versek antitézise. A mindig megbízható Falvay Mihály ezúttal méltó szövegre talált; szemmel látható élvezettel és ambícióval dolgozott rajta. A Hárún és a Mesék Tengerét mindjárt két klasszikus műfajba is besorolhatjuk: mese és mentség. Semmi okunk föltételezni, hogy a védőbeszéd nincs olyan ősi, az írásbeliséget jóval megelőző műfaj, mint a mese. (Ha elítélnek, nem lehet apológiát nem írni.) Rushdie szoros védőőrizetben, rejtekhelyen írta meg a maga személyének, életinek és cselekedetinek mentségét, mely csupa pironkodás és behízelgő mórikálás. Apológia – de annyi öniróniával és nyelvi leleménnyel, annyi bájjal és játékossággal előadva, hogy a megfőzött olvasó inkább lemond a vérdíjról, és akkor sem jelentené fel Rushdie-t, ha tudná, hol bujkál. És mélyen megérti a fundamentalistákat, hogy e szívhez szóló mentség olvastán próbaidőre felfüggesztették az ítélet végrehajtását.
Igazi családi történet ez, középkamasz és nagymama egyaránt élvezheti. Hősei, Rásíd Kalifa és Hárún fia (mint Hárún al-Rásíd, egyenest az Ezeregyéjszakából, csak itt a Kalifa nem a beosztásuk, hanem a vezetéknevük) szomorú városban élnek, mely még a nevét is elfeledte bánatában. A papa mesemondó, Legenda-medence (a rajongók számára) és Blabla-sah (az ellenlábasai szerint). Kalifáéknak megvan a maguk külön baja is: a ház dalos kedvű asszonya lelépett a szomszéd hivatalnokkal, az elanyátlanodott Hárún elveszítette a koncentrálóképességét, Rásíd meg elnémult, elapadt benne a meseforrás, elhagyta Adoma-adománya. S vele veszett jól jövedelmező mellékállása, a korteshadjáratokon, jelölőgyűléseken és választási kampányokban fellépő bérszónoké. Elkeseredésében még a mesevíz-előfizetést is lemondta. Kalifáék reménytelen helyzetén már csak a mese segíthet. Álmukban – Rásíd papa hosszú, kék hálóingben, „bizonyos, megfelelően elkészített ételféleségek” (úgymint holdbogyó, üstökösfarok, bolygógyűrű) elfogyasztása útján, Hárún lila pöttyös, veres pizsamában, egy virtuális Búbos banka hátán és egy Vízidzsinn társaságában – a holdban járnak. Ez nem az a sápadt égitest, melyet oly jól ismer az éjszakai sétáló vagy Mr. Armstrong, hanem annak láthatatlan ikerpárja. A bolygó neve Kahani (azaz Mese). Felszínét nagy kiterjedésű tenger borítja, a Mesefolyamok Óceánja, és két különálló civilizáció alakult ki rajta. Gapváros államformájára nézvést királyság, politikai berendezkedése szerint ultraliberális demokrácia, Csúpföldén pedig klasszikus diktatúra uralkodik. A két társadalom nem érintkezik egymással, hacsak a háborút nem tekintjük annak, ami épp hőseink érkeztekor tör ki. A szembenállás megértéséhez tisztában kell lennünk a Kahani geopolitikai realitásaival. Csúpföld az örök sötétség és fagy birodalma, míg Gapváros fölött sosem nyugszik le a nap. A két ország között senki földje, az Alkonyzóna terül el. De a fényben feredőzés és a sötétbe burkolózás ellentéténél is erősebb antagonizmus a két társadalomnak a szóhoz való viszonya. A csúpválák (csöndes fickók) szavak nélkül, némaságban élnek, az iskolákat, bíróságokat és színházakat bezárták, csöndtörvény van és titkosság, a lakosok még a saját Árnyékuktól is félnek. Bezzeg Gapvárosban (Pletyka Cityben) minden átlátszó és titoktalan, álló nap folyik a szófia beszéd, széltében-hosszában tárgyalják a királyi család gyöngéit és a topsecret haditerv részleteit. Katonaságuk könyvtár, a harcosok Lapródok, kik hosszas pagináció és lapegyeztetés után rendeződnek alakzatba. Van, ki versben beszél, van, ki mindent háromszor mond, de legtöbben a szóvirágokat kedvelik. A lakosság jelentős csoportjai a Mesetenger tisztításával, karbantartásával foglalatoskodnak. A casus belli pedig épp az óceán szennyezése.
Egy mesében nem lehet kétséges, kit kell szeretni, ki a jó, és mi a rossz. Egy mesében a jónak le kell győznie a rosszat. Hát persze hogy jobb a napos oldalon élni, de a bölcs Rásíd előtt nem marad észrevétlen a gapvárosi lét megannyi árnyoldala sem: a sok üres locsogás, a szavak inflációja, a komolytalanság és súlytalanság állapota. Sem a csúpválák komor méltósága, a hallgatás értéke, a hagyományok szépsége és megtartó ereje. A jónak úgy kell hát diadalt aratnia, hogy csak a sötét zsarnokság pusztul el, de fennmarad a csúpválák népe s minden kincseik. És felszabadul a Kútfő is, az Ősforrás, megtisztul a Mesefolyamok Óceánja. Mindehhez nem kell más, mint hogy kiforduljon a sarkából a föld (ez esetben a hold).
Miután hőseink ilyen jól eligazították a Kahani ügyeit, már csak a maguk apró-cseprő földi bajaira kell megoldást találni. Rásíd visszakapja a mesevíz-szolgáltatást, önkormányzati szinten megoldódnak bizonyos politikai problémák, hazajön a megtévedt Kalifa asszony, és a szomorú városnak eszébe jut a neve. Kahaninak hívják. Rushdie kicsit szabadkozik, hogy igazi végső megoldás helyett csak ilyen átmeneti, középszerű boldog véggel tud szolgálni, és még ezt is szintetikus úton állították elő a tojásfejűek az 1+6 Házban, egyszerűen megmagyarázhatatlan módszerek segítségével.
Erre is van mentség. Ideiglenes tartózkodási engedéllyel zsebünkben, átmeneti korok és állapotok közt evickélve lassan hozzászokunk a korlátozott érvényű és átmeneti megoldásokhoz. Kérvényt körmölünk hosszabbításokért és haladékokért, méltányos elbánásért, pontokba szedjük gondolataink és cselekedeteink összes mentségét, enyhítésért fellebbezünk, reménykedünk a próbaidőre bocsátásban, enyhe ítéletet kérünk, azt is felfüggesztve. Ezt teszi Rushdie is, miközben próbálja hallatlanná tenni a mindenkori hivatalnokok, a Némaság Kultusz papjainak álnok kérdését: Mi hasznuk a történeteinek, ha még csak nem is igazak? A felelet nem lehet más, mint tovább csinálni, csak a feladatra figyelve, mert a mesemondás a zsonglőrködés egy formája. (Vagy fordítva?) „Egyszerre több mesét tart az ember a levegőben, keveri-kavarja őket, és egyik sem esik le.”
Friss hozzászólások
6 év 17 hét
8 év 43 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 50 hét
8 év 51 hét
8 év 51 hét