Skip to main content

Hollywoodi fanyar

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Robert Redford ezer Oscarra jelölt legújabb sikerének megtekintése nem szerepelt a terveim között. Mert mi jön ki abból, ha a hollywoodi stúdiókban koncentrálódó hallatlan profizmus és technikai felkészültség ép erkölcsi érzékkel és ízléssel párosul? Tisztes unalom, többnyire. Mintha csak a sok erény alatt berogyna a filmvászon, és elkezdene fekete lyukként viselkedni.

Csakhogy alábecsültem Redfordot. Az aranykalászhajú, búzavirágszemű, hű de amerikai fiút láttam benne, a sztárkultusz egy sikerültebb termékét, aki történetesen nem azzal öregbíti az image-ét, hogy Madonnával fényképezteti magát az ágyban, hanem jobb filmek rendezésével és támogatásával. Mihalkov filmjére ültem be a moziba, és a mozielőzetesben (Jön! Jön! Jön!) Robert Redford jelent meg a vásznon. Ráncosan, szeplősen, rővörös hajjal. Fanyar képet vágott, és fanyar dolgokat mondott.

A Kvíz-show fanyar film. És elképesztően elegáns. Lassan, ráérősen végigmond egy régi történetet, olyan fölényes mesterségbeli tudással, amely már több mint technicizmus. Forgasd akármerről – forgatókönyv, színészvezetés, vágás, világítás, kameramozgás –, nem találsz benne hibát. John Turturrót kellene most dicsérnem Herbie szerepében, de én inkább két európait neveznék meg: Michael Ballhaust, Fassbinder egykori operatőrét és Paul Scofieldet, az angol klasszikus színészt, aki nemigen szokott megfordulni az álomgyár udvarán.

Megtörtént eset, a maga idejében hatalmas port kavart televíziós botrány; a média mai utazósebessége mellett már csak girhes pormacskának látszik. 1958-ban csaltak egy népszerű vetélkedőn. A producerek a tévétársaság elnökének hallgatólagos beleegyezésével és az adás szponzorának gyöngéd nyomására manipulálták az eredményt, a mindenható nézettségi mutatók szerint futtatva vagy ejtve el a versenyzőket, boszorkánykonyhán főzve ki az etnikai hovatartozás, kor és nem, külcsín és belbecs kényes arányait. Mígnem egy sikersorozatába beleszédült, izgága alak felrúgta a „korrekt” megállapodást, és bírósághoz fordult. Bizonyítékok híján elakadt volna az ügy, ám felneszelt rá egy ifjú washingtoni jogász, ki a Kongresszus számára gyűjtött adatokat jogsértő cselekményekről. (Utóbb tényregényt írt az esetről, és az ő könyve alapján készült a film.)

Redford három szereplőt állít a film tengelyébe, s ahelyett, hogy a szánkba rágná, mi mozgatja őket, bonyolult motívumok hálóját szövi köréjük. Herbie-t nem az igazságérzet viszi rá a feljelentésre, hanem a képernyő varázsa: a hetek során dependenssé vált, és nem bírja az elvonási tüneteket. De piszkálja a sértett hiúság is: a drámai hatás kedvéért épp olyan kérdésen kellett elhasalnia, amire magától is tudta a választ, lévén szó kedvenc filmjéről. És nem tud megbékélni az utódjával sem, aki a televíziós dramaturgia szerint mindenben az ellentéte a szegény ördög queensi zsidónak; Charles Van Doren híres és patinás értelmiségi családból való, jóképű fiatalember, a Harvardon végzett, és a Columbián tanít irodalmat.

Álljunk meg itt egy szóra. Redford filmjét szinte egészében tanítani lehetne, de az abszolút csúcs a dialógustechnika. Nemcsak a mintegy ötvendarabos szókinccsel operáló hollywoodi átlaghoz képest, hanem a legvájtabb fül számára is. Öröm hallani a nyelvi jellemzés rafinált finomságait, a beszédmódok sokféleségét, ahogy egy világ választja el a rosszul iskolázott, külvárosi zsidó, a connecticuti értelmiségi elit vagy a médiamunkások nyelvhasználatát. A film – Oscar-várományos sikerdarab esetében ez némileg meglepő – feliratos, és a magyar szöveg csak kevéssé van tekintettel a finomságokra. Ez részben érthető, másrészt sajnálatos (azt például semmi sem indokolja, miért kell disznó versikének fordítani a „dirty limericket”).

A Kvíz-show a látszat ellenére nem a médiáról szól. Redford okosabb annál, hogysem az árokpartról ráköhögjön az úthengerre. Már mi is leckét kaptunk arról, hogy a bősz médiakritika két dolgot csinál: bolondot (rosszabb esetben őrültet) abból, aki gyakorolja, és reklámot a televíziónak. A Kvíz-show sokkal inkább abba a tipikus újvilági műfajba tartozik, amelybe a Tizenkét dühös ember, A vád tanúja és számtalan mutációjuk. A demokrácia alapintézményének számító nagy múltú amerikai jogrendről van szó, amelyet szinte kötelező kikezdhetetlennek ábrázolni. Redford olyan finoman sérti meg ezt a konvenciót, hogy észre sem veszi, aki nem akarja.

Mifelénk a komoly filmnek majdnem olyan kötelező velejárója a rossz vég (vagy a befejezetlenség), mint Amerikában a happy ending. Redford ezt is elegánsan, okos lány módra oldja meg: a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt győz az igazság, a csalást leleplezik, de a televízió sértetlen marad, zavartalanul gördül tovább a médiabuldózer. És görög azóta is, rég túl jár már hetedhét határon. Hogy hol tart ma, azt egy másik hollywoodi siker példázza legjobban, a Kvíz-show riválisa. Oliver Stone mutatós, de átlátszó ideológiába csavart, végtelenül aljas műve, a Született gyilkosok. A küzdelem meglehetősen egyenlőtlen: Redford kérdez, Stone kérdezés nélkül tüzel.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon