Robert Redford ezer Oscarra jelölt legújabb sikerének megtekintése nem szerepelt a terveim között. Mert mi jön ki abból, ha a hollywoodi stúdiókban koncentrálódó hallatlan profizmus és technikai felkészültség ép erkölcsi érzékkel és ízléssel párosul? Tisztes unalom, többnyire. Mintha csak a sok erény alatt berogyna a filmvászon, és elkezdene fekete lyukként viselkedni.
Csakhogy alábecsültem Redfordot. Az aranykalászhajú, búzavirágszemű, hű de amerikai fiút láttam benne, a sztárkultusz egy sikerültebb termékét, aki történetesen nem azzal öregbíti az image-ét, hogy Madonnával fényképezteti magát az ágyban, hanem jobb filmek rendezésével és támogatásával. Mihalkov filmjére ültem be a moziba, és a mozielőzetesben (Jön! Jön! Jön!) Robert Redford jelent meg a vásznon. Ráncosan, szeplősen, rővörös hajjal. Fanyar képet vágott, és fanyar dolgokat mondott.
A Kvíz-show fanyar film. És elképesztően elegáns. Lassan, ráérősen végigmond egy régi történetet, olyan fölényes mesterségbeli tudással, amely már több mint technicizmus. Forgasd akármerről – forgatókönyv, színészvezetés, vágás, világítás, kameramozgás –, nem találsz benne hibát. John Turturrót kellene most dicsérnem Herbie szerepében, de én inkább két európait neveznék meg: Michael Ballhaust, Fassbinder egykori operatőrét és Paul Scofieldet, az angol klasszikus színészt, aki nemigen szokott megfordulni az álomgyár udvarán.
Megtörtént eset, a maga idejében hatalmas port kavart televíziós botrány; a média mai utazósebessége mellett már csak girhes pormacskának látszik. 1958-ban csaltak egy népszerű vetélkedőn. A producerek a tévétársaság elnökének hallgatólagos beleegyezésével és az adás szponzorának gyöngéd nyomására manipulálták az eredményt, a mindenható nézettségi mutatók szerint futtatva vagy ejtve el a versenyzőket, boszorkánykonyhán főzve ki az etnikai hovatartozás, kor és nem, külcsín és belbecs kényes arányait. Mígnem egy sikersorozatába beleszédült, izgága alak felrúgta a „korrekt” megállapodást, és bírósághoz fordult. Bizonyítékok híján elakadt volna az ügy, ám felneszelt rá egy ifjú washingtoni jogász, ki a Kongresszus számára gyűjtött adatokat jogsértő cselekményekről. (Utóbb tényregényt írt az esetről, és az ő könyve alapján készült a film.)
Redford három szereplőt állít a film tengelyébe, s ahelyett, hogy a szánkba rágná, mi mozgatja őket, bonyolult motívumok hálóját szövi köréjük. Herbie-t nem az igazságérzet viszi rá a feljelentésre, hanem a képernyő varázsa: a hetek során dependenssé vált, és nem bírja az elvonási tüneteket. De piszkálja a sértett hiúság is: a drámai hatás kedvéért épp olyan kérdésen kellett elhasalnia, amire magától is tudta a választ, lévén szó kedvenc filmjéről. És nem tud megbékélni az utódjával sem, aki a televíziós dramaturgia szerint mindenben az ellentéte a szegény ördög queensi zsidónak; Charles Van Doren híres és patinás értelmiségi családból való, jóképű fiatalember, a Harvardon végzett, és a Columbián tanít irodalmat.
Álljunk meg itt egy szóra. Redford filmjét szinte egészében tanítani lehetne, de az abszolút csúcs a dialógustechnika. Nemcsak a mintegy ötvendarabos szókinccsel operáló hollywoodi átlaghoz képest, hanem a legvájtabb fül számára is. Öröm hallani a nyelvi jellemzés rafinált finomságait, a beszédmódok sokféleségét, ahogy egy világ választja el a rosszul iskolázott, külvárosi zsidó, a connecticuti értelmiségi elit vagy a médiamunkások nyelvhasználatát. A film – Oscar-várományos sikerdarab esetében ez némileg meglepő – feliratos, és a magyar szöveg csak kevéssé van tekintettel a finomságokra. Ez részben érthető, másrészt sajnálatos (azt például semmi sem indokolja, miért kell disznó versikének fordítani a „dirty limericket”).
A Kvíz-show a látszat ellenére nem a médiáról szól. Redford okosabb annál, hogysem az árokpartról ráköhögjön az úthengerre. Már mi is leckét kaptunk arról, hogy a bősz médiakritika két dolgot csinál: bolondot (rosszabb esetben őrültet) abból, aki gyakorolja, és reklámot a televíziónak. A Kvíz-show sokkal inkább abba a tipikus újvilági műfajba tartozik, amelybe a Tizenkét dühös ember, A vád tanúja és számtalan mutációjuk. A demokrácia alapintézményének számító nagy múltú amerikai jogrendről van szó, amelyet szinte kötelező kikezdhetetlennek ábrázolni. Redford olyan finoman sérti meg ezt a konvenciót, hogy észre sem veszi, aki nem akarja.
Mifelénk a komoly filmnek majdnem olyan kötelező velejárója a rossz vég (vagy a befejezetlenség), mint Amerikában a happy ending. Redford ezt is elegánsan, okos lány módra oldja meg: a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt győz az igazság, a csalást leleplezik, de a televízió sértetlen marad, zavartalanul gördül tovább a médiabuldózer. És görög azóta is, rég túl jár már hetedhét határon. Hogy hol tart ma, azt egy másik hollywoodi siker példázza legjobban, a Kvíz-show riválisa. Oliver Stone mutatós, de átlátszó ideológiába csavart, végtelenül aljas műve, a Született gyilkosok. A küzdelem meglehetősen egyenlőtlen: Redford kérdez, Stone kérdezés nélkül tüzel.
- Kultúra [6]