Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Dalom! Ereggy… mert
te csak egy dal vagy.
Valakié, ki összevissza szól,
zagyvál, igazat sejtet,
megdöbbent, de sose „dalol”.

I. vagyis .dézetek.

(Szerencsés az angol nyelv az „I”-jal. Római I.)

Ottlik Géza:
„Nem ezért jött. Nem ezért tanult meg járni, nem ezért tanult meg beszélni az emberek nyelvén. Kém volt ő közöttük. Idegen hatalom ügynöke. Jók voltak a papírjai. Utazott az Amatijával (hegedű, egy művészről van szó. Szerző) ide-oda. De csak megbízásból; az angyaloknak kémkedett az emberi világban.”

Jesszus, egy eleve eléggé gyenge novella mélypontja. Még megelemezzük.

Graham Greene: idézi a klasszikusan félrehallott, de szent és örökbecsű magyar fordításban; egyik első, egyetemi ebédpénzemen vett könyvem: 10 forintot kaptam 1957–1961 között a hét öt napján mindig, anyámtól, de az első egyetemi nap után a menzára egyszer se mentem, fullasztó volt a levegő, húszas éveimben túl könnyen kiizzadó típus voltam (talán az akasztófától mentett meg ez!), vendéglőbe meg kéthetente jártam, igaz, akkor egy húszasból sörrel kísérve lehetett bugaci pecsenyét enni a Duna-parton, és 10 forint volt a teljes ebéd a tihanyi belvilágban; no, a hexametert nem vette észre a kényes kiadó és a sztárolt fordító, mindegy, a Gorkij Könyvesboltban megvásárolt angol nyelvű (orosz) kiadás adta eredetiben a skót költő sorait:

„I do not like being moved: for the will is excited; and action
Is a most dangerous thing; I tremble for something factitous,
Some malpractice of heart and illegitimate process;
We’re so prone to these things, with our terrible notions
                                                                         of duty.”
A. H. Clough

A. H. Clough, kinek verseit a Viktoriánus Költészet címmel fordítható angol nyelvű gyűjteményben is megleltem.

A szép magyar fordítás (kicsit hajmeresztő, ha kényes kiadótól jött):

„Nem szeretem, ha megindítanak: az akarat izgalomba jön;
                                                                              s a tett
Nagyon veszedelmes dolog; remegek valami mesterkéltért,
A szív sérelméért s valami törvénytelen processzusért;
Hajlunk az ilyesmire a mi szörnyű kötelesség-fogalmainkkal.”

Ja. Szörny, a processzussal az élén, ez a kis sorfelvonulás, de – lelkem rá! – bárhogy fordítottam ritmushűen, az eredeti elcseszett ritmusú izé lett az igazi, maradjon is.

Végezetül:

Kosztolányi, azaz József Attila (óriási majdnem-tévesztés!):

„Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.”

Aztán ki tudja, mi őt illeti, mit érzett. Mit kellene hinnünk?

Ma állítólag az információ az emberiség. Így fogalmaztam, délelőtti életem-plusza sétán: a „társa”, persze, a társadalom. Melynek primerül sosem voltam része. Eltűrtem, hogy… mint Szép Ernő mondja, valahol, ahol az életet szétszórja az élet, mégis mindig az emberek közt van az ember, megy színházba, háborúba, s csak egy dolog nem adatik meg: bárkit is érdemleg informálni magunk felől… az igazat beszélni… valami határtalant „csinyáni”. Legföljebb odarotytyanthatunk a határba, valahova. Ugyan, karon fogni valakit, aztán a végtelenség felé sietni, megkérdezni őt, ahogyan az angyal-kóristalányok, akik az Operánál alálejtenek, mikor Szép Ernő urunk ott baktat, s megkérdik: szép volt-e? francokat, mi? ugye, csúnya, sokat sírtál is, he? Nincs Szép Ernőről olyasmi, ahogy még a kései Kosztolányinál is (kié minden rajongó, sokban azonosulgató elismerésünk!), hogy bál van, gyönyörű nők, ismeretlen Úr, portások, fiákeresek, reklámhoz-értés, nagy Amerikából-hazatérés, alaszkai birtokra bricskával menni a majdani hídon Oroszország s Amerika közt, de minimum Pétervárra, nem, Szép Ernőnél a rémséges birkanyáj van, ahogy nem színházba s háborúba tart, de terelik haza, és – hányadszor írom le ezt mostanában! – hiába fúrja fel a fejét az az egy juh, béget egyedileg, elnyomják, s nincs különbség, az információ a birkanyájról az, hogy birkanyáj, Szép Ernőről, hogy örüljön, ha figyelembe veszik egyáltalán Kosztolányi, Ady, Babits, József Attila mellett… na, szinte büszke vagyok, hogy mint az aránylag legabszolútabb szándékú elderítő-felhárító meghallottam a J. A.-versben a Kosztolányi-hangot.

II. S innen tovább! Hagyományosan. Alcímek nélkül!

Ha valódi tudomásod van valamiről, ne akarj informálódni. Ha valódi tudomásod információ(k)ból van, tudd: a világnak ennyi: kötelessége, hogy téged (is) informáljon. Örüljön a világ, hogy bár e rendszerével nem (sem) értesz egyet, megalkuszol, informálódsz (informálni hagyod magad). Mállik… informállik (mint: hajnallik). Az információk pincevirágok nyalka ifjak vagy szupermodellek tálalásában. Ahogy a tegnapi újságnál nincs avíttabb, az információ is csak a falmelléki nyomornövényke műanyagosítása, illatosítása, netán helyettesítése más, üvegházias dísz-példányokkal.

Valamint: az erőszakos informálódás („Megfejtem őt!”, értsd: „Lefejtem” stb.) nem azt jelenti, hogy (jelen időben már) meg is fejtjük, akit lefejtünk. Megannyi utálatom-undorom-tárgya.

Merőben idegen tőlem az informálódás. Mindenki azt mond el nekem, amit akar, amire ittassága, másnapossága stb. készteti. Ha igazi bizalomból mondja, abszolút hallgatag ember vagyok aztán.

Ha.

Igen, az információ az, hogy vannak közlők és vannak értesülők. Teljességgel ki kell zárni itt, szerény dolgozatomat olvasva, az élet oly gyakorlati szempontjait, szerveit, terepeit, ahol az informálódás „égisz” alatt folyik, ismételhetném, ahol szerv etc.

Arról beszélek, ahogy az író… kényszerűen informálódik és informál. Ahogyan ez pontatlan. Egye fene, ha én pontatlanul informálódom. Vagy ha pontatlanul informálok (sosem szándékosan)… de itt álljunk meg. Már témánknál vagyunk.

1. Amikor valaki a Koan III. c. (az 1960-as évekből való, szakkörökben viszonylag ismert) versemet saját kútfejéből (ha nem szervi információ-leütő, szerváló… vezessük be a vegzáló, provokátor stb. szóra a szellemi terepen ezt a szót, igen, „szerváló”, hiszen ő, ha csak két ember áll is „mögötte”, egy réteg, egy szegment, két megsértett szerkesztőség etc., már szervi rész) úgy értelmezte, hogy az első sor –

Némaság a hang helyett.

– tökéletes, de a második:

De a némaság mi helyett?

: már lukas, önismétlő, tautologikus etc. Semmi értelme, mert ha a hang helyett (van) a némaság, akkor hogyhogy mi helyett?

Magyarázom neki erre én, nem sejtvén, miféle elderítési-felhárítási helyzetről van szó (számomra; ő csak egy provokátor… nem, ő egy szerváló; amiképpen a kérdés igenis lehet indiszkrét, mert rád olvas, és te már arra válaszolsz; szegény Oscar Wilde, hogy még ezt se tudta, persze, hogy beleszaladt a nagyúr bírósági késébe), elmagyarázom: a némaság, mely a hang helyett van (most), mondjuk, bejött a szobába, mert Puttyomberincsei Orrszarvú úr nem fért be az ajtón, Godot nem jöhetett, valami más minőség, mely (egyediségében: Némaság), s leváltotta a hangot, de ő is valami helyett tette ezt.

Szerválóm a dolgot nem és nem és nem érti, kapcsolatunk örökre megszakad. Mert ilyen élményben még nem volt részem (férfiemberi, logikus női) észkapcsolatban.

2. Nem informáltam pontatlanul (a kétsoros verssel). De a befogadás, az értesülő ember szándékai, netán képességei, netán agyának furdancsai furcsák… másmilyenek stb. Tehát bármi pontos lehet az informáló tartásunk, anyagának kidolgozottsága, reménytelen a helyzet, ha ebben és ennyiben és így etc. az illető, aki az értesülő fél lenne (jó, itt szerváló fél volt, ami meghatározhatja az egészet), nem „veszi a hullám hosszát…”

3. Így a hérakleitoszi hullám(zás), ha az örök változást hullámzással jelöljük, szintén bajba kerül. S nem a formális okból: hogy a hullámok a legalkalmasabbak-e… hogy a vízszintes az egyetlen irány, állapot, sík stb., a leghelyesebb jelölési mód-e vajon… elfogadom. Nem, a hullámzás mint változás még bizonyos frekvenciájú adókat is igényel (szegény Hérakleitosz! nem elég, hogy örökké fáradozik!), csak akkor érvényes bizonyossággal.

4. Az informálódottság (vagy tévinformálódottság, azaz poszt-szerva) nem adekvát mivolta vezethet művek (Cantor halmazelmélete, modern zenék bármikorról, irodalmi életművek stb.) oly teljes elértelmezéséhez, melyhez képest az elderítés-felhárítás enyhe vicc, és ha szerváló helyzetbe is „lép” az illető félreértő, a következmények kellemetlenek, mert az általános hamisítás további specializálódásához vezet.

Az „Egyetlen”-kötet, első kötetem (mint Töredék Hamletnek jelent meg), épp az elderítés-felhárítás képtelen „egyetlen”-ét mutatná. Az állítólagos (ki)derítés, derítés, ülepítés, megszűrés (aha! mintha a kosz elhárítása lenne, a feleslegesé ott), valamint a felhárítás (Rilkénél angyalokhoz, másutt rögtön istenekhez „hárítódott” fel sok dolog, tessék, ítéljenek ők, Ő…), ez a páros az elderítés-felhárítás, valami szomorú földi relatív-változata az állítólagos abszolútumnak (jó, az Egyetlennek, mely nem osztandó), ez az egyáltalán helyesnek, valamilyennek, „talán-ez” jegyűnek képzelt „dolog” (eszme, érzület etc.) a jelölője (volt s van). Itt térek vissza ottliki tévtételünkhöz.

III. Az író helyzete

Hogy az író „a Földön” bármely idegen, nem földi hatalom ügynöke, hírszerzője lenne, „kém”. S akár ha az angyaloké.

El tudom képzelni (azaz mert én mindig egy tőlem idegen rendű honban éltem, még ha manapság van is olyan, hogy „szólásszabadság van; nem szólhatunk egy szót se”, s igazán sokkal jobban megvagyok mostanján, hogy mondhatom a magam hörgéseit, sic), azaz tehát: nem tudom elképzelni, hogy – mondjuk – „egy Nagy-Britanniában”, mely is azért már Észak-Írország is, Skócia is, tehát bonyolult, valaki, egy-két nevezetes, és erről majdnem-elhírhedült – sic! – prózaíró szervezetszerűen volt a hon angyallétének rejtek szolgálója. Lehet, annyit tudok róla csak, mint akármely rejtvényújság vagy pletykaszalon-híranyag ismerője. De abban az országban alkalmasint volt olyan azonosulási lehetőség az elittel, a hely védelmezőivel stb., hogy stb. Szerencsére mi meg vagyunk ettől óva. Atyám semmiféle Lord Circumfaxinusszal nem kártyázott, vadászott etc. együtt, hogy a fiacskája eme lord unokaöccsével akár csak két hetet is ily jegyben töltsön XY szigetén, a lázadó futyum törzsek mellé kiállni készülő gaz maoro-maorini népség megfircangolására titkon… nem.

Valamit érő szerencsével valamit érő állag itt a mi tájunkon rangosan ilyesmiben részt nem vett, nem vesz, jóllehet attól is óvni szeretnék mindenkit, hogy szent borzadállyal kezelje a „titkos” dolgok nevét is: van egy-két szakma, amelyik itt is tényleg szakma.

Vagy legalább én, csak írókollégai alapon, így hallottam. Lehet, az illető haza-beszélt.

Ám épp ezért, meg úgy mindenképp is, messze elutasítom az ottliki szellemeskedést is akár. Nem! Egykori drága jó Mesterem és Atyai Barátom, Ottlik Cipi, nem és nem!

(Egyébként az „apa, regényeket írj, ne aparegényeket”, meg az „anyaszomorító és aparegényíró” tréfák jelentik a maximumot, ameddig a „Társ”-körökbe beavatkozni merészelek s akarok. Megbocsátandó karinthyzmus az ilyen, frigyesi, persze.)

S vissza Ottlikra.

Nagyon izgatta az „Iskola…” szerzőjét ez a téma. Nézzük csak meg a nagy-regény kezdetét, a VKC-vagy-mi csoport… melyben az egyik jó barát tevékenykedett… s baj lett, holmi elveszett titkos iratok okán. Ottliknak volt ily vénája: nem azonosult teljesen a J. A.-féle, a magamfajta fölöslegesnek-maradás eszményével. (Nyilván ő is csak az angyalok titkait vélte megleshetni, de ez egy egész huszadik század első felebéli végső soron széplélek-generáció-sor, rétegződés baja volt, szent kényszerképzet.)

Az – ismétlem – magamféle egzisztencialista ebben áll meg:

„Az élőszó – csak előszó.
Az írott szó – már utó.”

S a két sor között van az egzisztencia-mint-rejtély. Mely megleshető se lenne, ha beleszentülünk-angyalulunk, akkor se. Na.

Hogy el ne feledjem: az információ állítólagos abszolútuma, rettentő fontossága, vulgárisan szólva, a túlspecializálódott emberjelleg velejárója, megfelelője, halnak-vize.

Ottlik az informálást hogyan is tekinthette volna (viccként is akár) szervezetszerűen írói feladatnak?!

Nyilván nem is tekintette.

Hanem hogy valamit elderítsünk-felhárítsunk itt mi (a kifejezés: a magunk jelölése! hogy ha-már-akkor-hát eddig-és-nem-tovább! ez az elderítés, felhárítás… mert a kötőjel félreérthetővé teszi, de, ismételjük, jelentése… akkor hát), Szép Ernő is ír ilyet:

„Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon,
Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem,
Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem,
Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom.”

Itt az, hogy „téged” tudósítana, engem etc. – nem jelent szervezetszerűséget. Sőt. Mint már mondtuk. Mert ő szeretett volna:

„Ki él, mindenkit látni s mindenkivel beszélni
És meghallani mindent és mindenütt ott lenni,
Minden gyönyörön s minden bánaton végig menni,
S időkben és mezekben mindenki helyett élni.

Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam esni:
Oh élsz te is? Hogy hínak, mondd? Mit gondolsz magadba?
Tudod hogy egyszer élünk? És őt karon ragadva
Sietni el vele a boldogságot keresni.”

Ez szöges ellentéte az informálásnak, a felderítésnek, valamint annak a (gonosz! nem szakszerű, sőt, birtokrabló) „elhárításnak”, jele az emberi nem-faj rosszindulatának, sárkányfog-veteménységének, hogy: „Jaj, Tandorikám, láttalak ám én téged fényes nappal tántorogni…”, vagy hogy barátom mondja: „Láttak összecsókolózni egy hölggyel, s a barom illető másnaposan ezt ecsetelte életem párjának…” Sőt, messze tovább. Az információ, gondolom, egyidős az emberi nemmel-fajjal, csak társadalom-alapozóvá nem volt téve.

Szép Ernő informálódás alapja és vágya nélkül vágyott valakinek „mindent elmesélni”, egy ismeretlennek „nyakába esni”, s hát jó, elmenni így, ha másutt elkötelezettek vagyunk, a boldogságot keresni… De épp ezért nem tárgya ez hozzátartozóink informálásának, az anyja mindenit, anyaszomorító, hát hé!

Képtelenség (s nem akarok itt irodalmi lustrát-mustrát, J. A. dolgát, a végsőkig érett, bár jószerén kikezdhetetlenül konzervatív, szakszerű és szolid Kosztolányi – egy balhé nem balhé! – nézetvilágát elemezni), hogy az információ mindenható legyen.

Hiszen „megfejjük” a dolgokat, de nem „fejtjük” meg. Megfejtjük a rejtvényújságot, de akár a kecske valagát kinyalhattuk volna. Mondunk kereskedelmi csatornákon ilyen valag-dolgokat, de közben, az élet valóban meredek dolgait illetően, oly fás karalábék, élettelenek és élctelenek vagyunk, hogy csak na.

Még engem közelről érintő illetők dolgában is húzogatom a szám, ha esetükről az újságban már kész (s ha tájékozott! ha bölcs látszatú! ha jóindulatú!) információt látok. Ily információknak én nem leszek a Tsa., társa.

IV. Szálazgatás, még

Rilke angyalai, semmi kétség, evidenciák. De csak ha elfogadjuk őket. És ezt nem úgy értem: ha lényeges(ek)nek. Hiszen az én evidenciám nem a te evidenciád, s én hiába mondom, elemi fölfedezésként:

„Kívül maradni!
Kívül is.”

– ezt nem fogja a legtöbb olvasó a J. A. „maradj fölöslegesnek” továbbszálazásaként nézni, annak venni, mert… nem és nem. Mert informáltsága szerint J. A. az J. A., más kategória, mint T. D., tehát a T. D. mondja megint ezeket a mindenféléit, így a megítélés, na ja.

Csak így nehéz „A veréb is madár”-féle informáltságok ellen bármit felhozni. Hogy pl. legnagyobb, életre-halálra, az angol királyi családot őrzők dolgánál nehezebb és felelősebb feladat a Totyi verebemre vigyázni, aki 3 deka, veszélyérzetét épp a pedig szükséges kérdésekben teljesen elvesztette, s én, akinek élete (nem hiszi el nekem senki egzisztenciálisan! bólogat, siet tovább) ezen a Totyi nevű cérnaszál-élő-hangon és 3 dekányi lüktetésen múlik és függ, állandóan elderítő-felhárító munkát kell hogy végezzek, azaz igazi elhárítóit: rá ne lépjek, be ne szoruljon, vízbe ne fúljon stb. Ezt soha semmilyen százaléka a jónépnek nem fogja igazán megérteni, holott minimum 3-4% emberiség érti, magyar nyelvű, ha Kosztolányi remeg éjszaka a beteg alvó mellett, kinek holtával az ő maga élete is porba sújtható stb., idézhetném, vagy etc. és etc. Nem, az én életem egyetlen ily szála nem lesz felfogható senkinek.

Ottlik e dolgokat, későn, jól-rosszul, inkább becsületére, megértette.

Ha azonban nálam az írói információ (mások informálása dolgaimra) a legjelentősebb dolgokban, kisebb százalékig versek dolgában, életmikéntem ügyében stb. ily reménytelen, mit mondhatok én, miként vélekedhetem az egész Információról, mit jelenthet nekem az, mit kell udvariaskodnom… sőt, ahogyan rólam is kialakították (kialakíttatták), megalkották (mások által is) (kik? mindegy már) azt a véleményt, ami rólam a vélemény, küzdeni hiába. Információn kívül élő valaki lettem.

Egy közbevetés

Nem tudtam én dalolni nektek… így Kosztolányi. Nekem akkora az (elvi) elhárítósdim, hogy saját elderítő-s-felhárító-képességem sem tartom megfelelőnek. Jó, jó, valaki mondta, hogy Tandori annyit ne. De maradjon az csak a Tóth Dezső, aki régen mondta, ne hozzuk elő azokat, akik ezt ma mondogatják. A baj az, hogy hallgatnak rájuk, már akik. Kár lenne azt is erőteljesebben emlegetnem (és kár volt, s mégsem volt kár, hogy valami – számomra – teljesen abszurd hasonlatosdit kikértem magamnak, meg kár az is, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy megalkuvást nem ismerő, szinte makulátlan költő nem tud úgy gondolkozni – rosszabb: nem akar!? –, hogy a két sorocskát értse, Koan III.), kártékonynak tartom a magam számára hát, ha egyáltalán észreveszem, hogy valaki – saját kútfejéből? felfogásokat képviselve? – a számomra legfontosabbat, az ugyanarról-többszöri-szólást kifogásolja, vagy hogy „annyifelé jelen vagyok”, s teszi ezt egyre nagyobb bőséggel a cikkeiben, és – „az én táborom” szerint – nincs hallása ahhoz, amit csinálok. Az ilyen tevékenység nem a nemes elderítés-felhárítás lehetőségeinek körébe tartozik, az ilyennel „az én táboromnak” vitába kéne szállnia, de ah, az én táborom tagjait nem a Híd a Kwai folyón csudás britjeinek anyagából faragták. (Boulle egyébként épp az írói titkos-játékosdi tragikomikumát írta meg egy másik könyvében, de ez végképp nem dolgozatom tárgyához tartozó ügy.) Nem a nemes elderítés-felhárítás kérdése az sem, ahogy – emlegettem – Totyira vigyáznom kell, s vele a magam életére. Ez, ahogy mondani szoktam, „köztörvényes” kötelesség és ésszerűség. S ha már az ésszerűségnél tartunk (és ha a dolgozat végén következő Kiskáté nem kiskáté, hanem mesélősdibe fúló lecsengetés; na és! az úgynevezett esszé műfaja nyelvünkön még annyira sincs körülrajzolva, lehetőségei odáig sincsenek kimerítve, mint a franciákén, britekén stb., nos, a Tractatus 7. pontja, ami után, ismétlem ezt is, nálam az EmmáNyóc jön, így írva, ami – döntött alakban – a végtelen is,

∞

sőt, viccelni lehet, hogy a végtelen szemüvege stb., ez a 7-es pont végképp nem elhárítás, fel semmit nem derít, azt hiszem, ez a 7-es pont az én elderítés-felhárítás fogalmamnak az egyenes ágon vett, vehető őse. G. Cantor halmaz- és kontinuumdolgának meg ott van köze az egészhez, hogy (nem megyek bele) vajon van-e köztes érték, a mi síkunkra átvetítve (brr, pardon) a 7-es pont („amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, kb. idézem) és az EmmáNyóc közt, ami… no, ami? Már nem elhatározás, nem is érzületi gyulladás (korunk borzalmasan fontos, gyötrelmes tényezője az érzület, kezdve honunkban, végezve, de nem végezve a Tornyoknál, ahol én nem osztom, messze nem tudom elfogadni az értelmiségies széplelkek bizonyos álláspontját; számháborúsdinak tekintem a humanizmus egyoldalú megnyilatkozásait; míg viszont az I. és a II. világháború kérdésében nem tartom oly relevánsnak „a franciák, a britek” stb. hibáit, legföljebb annyiban, hogy a Szovjetunió létrejöttét „hagyták”, s így a totálisan vétkes Németország alternatívájaként a sztálini birodalom összezavarta a dolgokat; ismétlem azonban, a Tornyok ledöntését olyan túlreagálásnak érzem – még ha elfogadok is bizonyos iszlám jogosságokat –, amit elemien büntetnének bármi nemzetközi jog szerint; de ezt hagyom…), ott tartottunk tehát, hogy a 7-es pont nem érzületi… vagy érzületi? Is-is, de az EmmáNyóc nem az! Itt már vagy nem is tudom szavakba foglalni, mit kell s mit nem kell mondani, nincs más, mint a „de a némaság mi helyett?”, s még ez is kevéssé, ez, a 7-es utáni, a poszt-hetes az evidencia, s a kérdés az, vajon az EmmáNyóc után, ha jól fogalmazzuk meg mibenlétét, jöhet-e bármi még (mert ez nem olyasmi, mint hogy elderítődött-felhárítódott nálam a bor, a rövid ital, így fog a sör, imbolyog a cigi, de inkább el, kötelező a kávé, de nem sok, elderítődött-felhárítódott az utazás, az uszoda, a mozi, a színház stb., a szereplés, a főzőcskézés, mint rég: spárga, gomba, máj, zsíros krumpli, sült krumpli, nem sorolom, nem olyasmi ez az EmmáNyóc, hanem…) …igen, hanem: ezek a 7-es és az EmmáNyóc között lehetnek. Az is nagy kérdés, kontinuum-e az EmmáNyóc? Értsd, számlálhatóan, de úgy, hogy egy élet kevés a leszámlálásra, és a Cantor-, Cohen-, Zermelo-féle stb. végtelen-és-halmazelmélet, amennyire én értem, azaz alig „értem”, de pontosan érzem, van ami (féle) mennyiség elderítődik-felhárítódik? Egy várost járni, s nem erre fordulni, hanem arra: még nem EmmáNyóc kérdés. Ellenben súlyos megállapítás: a ha valakivel megbeszélheted, baj… ld. itt egyebütt. Egyáltalán, ha már késztetésed van, hogy mondj (s nem az, hogy valamit, és nem az, hogy beszélj, nem az, hogy „dalolj”), értsd kibeszéld, szerintem megbocsáthatatlanul, amit egyszerű emberi okból, mit tudom én, mi okból nem lehetne kibeszélni, amiről csak zagyválni szabad, maximum… tehát nem mondhatod ki, érzületet sértően, irodalmi kérdések sorozatáról mit gondolsz, legföljebb a honorárium abszurdumán höröghetsz, jó az is, nem, ha már mondanom kell valamit is magamról, az zűrös. Az nem 7-es pont, s evidensen nem EmmáNyóc. Tehát nem evidens, ha mondok magamról bármit is. De nem a „tiszta némaság” érdekében kéne hallgatnom. Hanem akármi egyértelmű közlés kétértelmű, zűrzavaros érintkezésekhez vezet, kardot ránt, kard által vész, szelet vet, vihart arat… erre a csacska mondások. Gyanítom, hogy (nálam pl.) van a dolgok alakulásának egy lassú menete, melybe a személyesség (érintkezés stb.) csak belezavar.

Így nem mondom, takaros pedig: „Hajdanán volt Sztyepan Király, / nem volt király. / Ma vannak királycsinálók, / s alkirályok, többnyire csak álkirályok.” Igaz Kafkát, J. A.-t annakidején… hányan? Persze, akkor is voltak mellettes igazi nagyok (Kosztolányi, Szép), ma is ez van.

És ami azt illeti, még: a jövő útja kideríthető, de háríthatatlan, és nincs ott a nemes kategóriában (eld. és felh.). A jövő útja a közhely- és tömegszerűség, ott, ahol én még (ki tudja, sokáig-e még, 66 éves vagyok, s ez így nagyok sok; nem abbahagyásról beszélek) e dolgokkal is mozgok. Már azokat a köz- és fél-szépírókat is értelmiségi beltenyészetnek nevezi a bulvár, akiket én nem mindig olvasok a legnagyobb lelkesedéssel. A tömeg igazi lázadása azzal jött el, hogy lázadnia sem kell, a tömeg révén hatalmas pénzek kereshetők, s ezt ki is használják. Magam annyira „íróféle” vagyok, mit mondjak, Benn, a költő szavát idézve: „Dienst du dem Gegenglück, dem Geist”, „ellenüdvöt szolgálsz: a szellemet”, na ja, annyira, hogy ha csak az ablakon kinézek, ezt látom: mennyi ember az ablakok mögött… és egyiknek sincs rám semmi affinitása. Nem affinítanak rám, még csak azt se. Ez lassan meghatároz (engem, ily szempontból). De elderíthetetlen és felháríthatatlan az is, hogy a városi mozgásra, egyik lételememre visszatérjek (ah, a szabadság!), az, igen, hogy nincs hogy elmenni, nincs hogy hazatérni. Ha az elnyűtt utak helyett újakat választok, ez is csak fél kilométeres távolságon kívül megy, aztán jön a beszorítódás: a ház kapuja közeleg, az itteni villamosmegállók, találkozások. Lehet, „tegnap” még szörnyetegségnek számított volna: „hát te nem akarsz embertársaiddal pár kedves, közömbös szót váltani?” – „nem remélsz tőlük semmi jót, jó mondást, kedvességet, nem kell neked az?” De, de, csak mégse olyan Jekyll–Hyde szörnyetegség ez ma már. A Társadalom (vagy mi) külön rosszakarat nélkül, de ahogy egy égalj egésze átfordul, elderít és felhárít minket, elmehetünk és felakaszthatjuk magunkat, kik az ellenüdvöt, az állítólagos ellenhasznot szolgáljuk, az úgynevezett szellemet. A ló nekem ellenjáték lett volna; lehetetlen.

Maradt hát mára…

V. A babitsi eset


…a (ne tagadjuk) spec. v. felsőbb szintű elitnek írás, a más jegyű kicsit röstellt írás. A benső ellenjáték az elderítés-felhárítás ködképe. S az erőteljes ottliki hovatartozás-érzés lehetett oka ennek a (másutt, ismétlem, okadatolt) helyresiklásnak. A Nyugat nagyjai… a – tisztelet, becsület – Újhold, Rónay Györgyék és Nemes Nagy Ágnesék társasága, asztal… Elég. De a bridzs. (Nem a késő esti, éji otthoni metamatematikai gondolkodás, nem. A verseny- és a feladványbridzs rendszere.) Mindez erősítette Ottlik elit-érzületét. Hiszen ahogyan, igen ellenségesen, Henry Millerre is azt mondta, a kor divatos többes számában, s nem gúnyolódva: majd ha ráérünk (v. időnk lesz?), lefordítjuk. Tömbösen állt szemközt.

Ah, mennyire tudott változtatni nézetein. Szerény példám: „verebeim, gombfocim, koaláim” ügyében. S mindez hatott rám.

És milyen mélyen igaza volt sok-sok tömbös szembenállásakor. Igaza maradt v. lett. Szerencsés elit-író volt. Érdemleg.

De ebben a szerencsétlen kémkedés-vonzalomban nem. Ez vadromantika maradt, tetszetősség. Fel sem kapta „a jobb jónép”.

A babitsi példa a „mit bánom a híreket én”. A különös Hírmondóé. Akinek – urambocsá! – még hírei is lehetnek, közönsége fogy vissza.

VI. Lassan elköszönünk; jönnek más bevetések

Hogy így tréfáljak. Van-e, kérdezem, magánemberi lénye az írónak úgy, hogy arra irodalom-oldalról rá lehet, szabad kérdezni? (Hol tartasz? Van-e neked lelked egyáltalán? Nem cserélnénk el a fejeinket? Te már hóttig megvagy, elvagy? Őrület kérdések. És felteszi ezeket pl. valaki. Hány köteted is van? Óránként hány oldalt tudsz lefordítani?) „Az információsnak nevezett társadalomban a politika – bizonyos fokú! csak – okafogyottsága nyomán is potenciális rólad-informálók, író, akik beszélgetnek veled. Jobb eset, ha kisszerűségük előtűnik viszonylag hamar. Addig is sok kárt tehettek.” (Szerintem nem.)

Szép Ernő eleve az elit költője-prózása maradt. (Darabjait hagyjuk.) Ottlikot egy ideig felkapták. Érdekes, Szentkuthy ma is sötét ló.)

Persze, Ottlik volt a babitsi kérdésben ugyanolyan, mint a Hegyi Költő! Nem népszerűségének tényezői jellemzik; „lelke”!

Egy mondás: „Nem lehet vele jól indiszkrétnek lenni! Örökös információival elveszi a kedved.” (Egy mai pályatársról.)

Lehet-e informálni „a jónépet” irodalompolitikai helyzetedről? Valaki elmondta, mai irodalomszervező hogyan vetette oda neki, hogy ő mindig csak „rólam” akar írni? A szervező nem úgy járt el, nem, mint régen a folyóiratokat eligazító miniszteri pártember. („Muszáj a Tandori annyit, mindig?”) De sok kisebb társa van.

S pontos, nem kicsit léha-e, ha én így informálok bárkit bizonyos kérdésemben: „Az én irodalmam arról szól, hogyan lehet a Tandorinak minél kevesebb extra-értéket juttatni a sok munkájáért?” (S már olyan kezdemény is van, mely a „sokat” kezdi ki. És a „némaság s hang” makacs nemértője mellett itt az „a T. D. mindig ugyanazt írja, vagy ugyanazt hatszor megírja”. Na, szerintem az elderítésről és a felhárításról így még nem írtam, legyen ennyi elég.)

Természetes, hogy „miközben” az én angliai, írországi etc. lóversenyeimről, fogadásaimról szóló könyveket alapvetően nem értették meg (nem vették az információt! megmaradtak a kész fogalmaknál! egy információs társadalomban), arra mindenki nagyon „kíváncsi” lenne, mikor mennyibe fogadtam. Megnyugtathatok bárkit: ugyanúgy nevetséges összegekbe, ahogy a mai 180-200 ezer, max. 300 ezer forintos könyvhonoráriumaim nevetséges összegek a sokaknak évi rendszerességgel leosztódó milliók mellett. Nem mintha ez engem érdekelne. De bizonyos „jegyekben” az információs anyag nem válik a tudatok anyagává. Ez az informálódásnak eleve óriási csúsztatódása! (Lábjegyzet lehetne, de hova vinne, akkor hát, ne feledjük: „Gárgyultaknak szolgál tárgyul, / láng nem gyúl, de belegárgyul.” Csinos versike.) Még ezt: a személyes itt nem személyes, csak típuselőtárás. Főbb személyes bajaim egészen már természetűek, zord-tarkák.

VII. Belső függelék: információul, ami jegyzet feldolgozatlan maradt

(Kiskáté elderítő-felhárítóknak)

Találkozni valakivel. Ez beszélgetést jelent. Rendben. Egy ponton túl mégsem vigyázhatsz szavaidra. De hol találkoztok? Ha te presszóba, kocsmába többé nem jársz, bort és rövidet, bódulat kerülésére, nem iszol, sör mellett maradsz (az 5,5 fokos az már jó), sok pisiléssel jár, ily útvonalakon jársz, mondjuk, egy órát. Ha ezek nem a te útvonalaid, hogyan jössz hozzá, hogy bárki kedvéért idegen terepre menj? De hogyan tárhatnád fel a magad útvonalait?

Aztán: te megírsz valami általánosat; az elderítést-felhárítást írásban (magadnak és nem az angyaloknak, nem senkinek) mértékkel végzed. Hanem akit magaddal vinnél: megírja utadat, megír téged. „Magáról ír, és kiad engem!” Holott én nem titkosítottam emberileg, íróilag, ami nem az. Ami az, azt igen. Fele-fele. Amit hiába várnék el. Csak a teljes felhárítás-elderítés marad. A teljes elhárításra már csak azért sincs lehetőség, mert a ház környékén, ahol laksz, szívélyesen köszönsz egy alaknak, aki undokul épp csak biccent, nálad 30 évvel fiatalabb. Egy másik u.ily ember tárva hagyja neked a liftajtót. Szívesen menne föl veled (tiszta szándéktalansággal). (Tiszta szándék nincs!!!) Te húzod az időt a névjegyzéknél, ő rájön, elmegy. Pontosan fordítva történtek a dolgok. Elferdítődött elderítés-felhárítás, vagy épp ez utóbbi, tiszta sor.

Mondtam már, ugye, hogy „a kérdés indiszkréciója, eleve”. De akkor minden beszélgetést ki kell zárni. Ez pedig, ahogy a ne-találkozz-utcán lutri, mint a lófogadás. – Mondtam, ugye, kivédhetetlen a rettegés, vagyis amiért rettegsz (a halál) Totyi halála dolgában. Ez… Nem lehet elderítés-felhárítás, tudom! Mert minden másodpercem rettegés, nemtudás… meddig. Meddig él ő.

Elháríthatatlan, hogy ha írsz valamit, reagáljanak rá. Helyes, ha nem reagálnak. Nem oly gyorsan feldolgozható kérdésekről van így szó.

Vannak nagy híveid, akik felvilágosíthatatlanok, hogy elemi bajokkal küszködsz. El se hiszik: a) az ő szeretett mesterükről, b) hogy másféle, ilyen bajok is vannak. De mekkorák.

Elárultság a legközelebbről. Felmentőleges érzés, hogy akkor nem mindegy, mások milyenek? Vagy: hogy még itt sincs azonosság… kétségbeejtő? Te tudsz olyan lenni, hogy teljesen azonosnak érezzenek? Van-e jogosítványod, hogy „vele” szemben te igenis lehess nem teljesen azonos?

Elemien gátlásos vagyok, akár ha vásárolni kell valamit piacon stb. Nem az, hogy a hangnemet, a legjobbak valamelyikét, ne találnám meg. De hogy „mi legyen, tényleg”? Ha oda jutottunk. Minden: eldöntendő kérdés nekem. Nem segít az olyan szellemesség, evidencia, hogy „ami eldől, nem áll”.

Hogy így túl sokat foglalkoznék magammal, vagy hogy csak magammal foglalkoznék, meg tükörben azzal, aki ezzel mind foglalkozik: agyonpszichologizálás. Meg hogy semmi empátia. Mondják ezt, akik alaphelyzetemmel nem törődnek. (Ah, egy elderítő-felhárító panaszai, proletárok!)

„Hogy csak magammal foglalkozom”, írtam fel, „ha igaz ez a vád: ah, legyen igaz! Mert ha nem így lenne, egyáltalán nem foglalkoznék pl. irodalommal!”

„Nem az, hogy családregény, de az egésznek a kurva anyját.” (Na kösz.)

Beállítom magam. Járással, sörrel, tűnődéssel, vásárlással, jegyzeteléssel. Nem vagyok beállítva (spicces etc.). De csak magam vezethetem le. Sem szerelemmel, sem beszélgetéssel, sem semmivel. Magam, hogy vagyok. Elvagyom a beállítódást. Nem „elhagyom”. Vagyom.

Ó, ez nagy információellenes mondás. Elleninformáció, ahogy volt ellenreformáció.

Nem értené „némaság-hang” támadóm?

Lássak!
De ne lássam.



Sokértelmű. Ez erénye, gyengéje. Tehát legyen meg a látásom. De ne lássam, amit látok, amit láthatnék (vulgárisan). S nem a másik megfejtés áll: ne lássam, hogy látok.

Lássak. De ne lássalak!

Hallod?

Örök vigyázás (elhárítás, nyersen) Totyival: földre lemegy… alám ül… fotel karfájáról leverhetem… írógépembe zuhanhat… fejemmel, kezemmel ütközhet stb.

Elderíthetetlen-felháríthatatlan: csinálni… szervezni… postázni… várni, mi lett… elveszett-e a postán etc. – S küldik-e a honoráriumot stb. S hol van akkor még: ki mit szól hozzá? Miért nem mond senki semmit.

Van a „csalódást ne okozzak”. A fix a jó, ebben a tök fix. S ebben van is valami élvezet. Vissza ne utasítson ez és ez a hely.

Egyre a „tavaly mi vót” köreit járom. Micsoda fordítások. Évemet mely boldognak hittem. Közben… nem sorolom. A munkák elvégzése után bonyodalmak. Közöny. Erényeimtől függetlenül: balfordulatok, majdnem halálos baleset etc. Mégis, volt, ahol minden rendben volt. És Totyi él.

De meddig?

„Elkapatták, mint az influenzát meg az időjárást.” Na, informáltam a jónépet én is.

Az elengedhetetlen csendhez is elengedettség kell. S hangokkal akár.

„…rendeztük be táborunkat.” Eleve ellenszenves nekem minden tábor. „Jó, csak. De annyit csak.”

Nem szeretem, ha megindítanak. (Greene-elővers.) Követetlen kell, hogy kövesselek. (Korai versem.) Nem az van hát, hogy „nem bírnak követni”. Ez már információ-elem, szerkezet.

Abszolút rezzenetlen vonalvezetésem értékéből már csak az von le bármit is, ha elvárják, ha kifogásolják, ha értik. Ha bárkit is érdekel. Az irodalmat, amit csinálok (na ja), ily rezzenetlen viszem tovább. Mihez képest? Információ lennék tehát?

Hogy „ők nagyon másként gondolkoznak”? Jaj, az „ők”: rilkei, mint az angyalok. Egy túl régi trieszti képeslap. Más tárgyakban fontosak nekik a gondolat dolgai.

Nincs fizikai tény! (Ah, van. Pisálni akartam egy bokorcsoportban, megbotlottam, tenyérrel egy fa törzsének estem. Utána, már vérző körömmel, megnéztem: 17-ből 2 hely volt, ahová letámaszkodva eshettem. Körötte csupa sok centis tövis. Ha átszúrja kezem az egyik… ha körmöm alá megy (brrr!)… ha… De megóvódtam. Mit erre, mondani? Így meg nem információ.

Elég baj, ha valakivel meg lehet beszélni. Még nagyobb baj, ha bajt kell.

Ha baj van, csak még nagyobb baj van, ha valakivel megbeszéled. Ha nem tudod megbeszélni, csak úgy érzed, hogy az baj.

Egykedvűség. Nem azért baj, mert mintha lehetnék kétkedvű. Egy-kedvű se vagyok.

Abszolút egzisztencializmus (II.): oly magányos vagyok, hogy valaki kéne, egyetlen valaki. Oly magányos vagyok, hogy egyetlen valakit se bírok ki. Információ, te nekem nem voltál társam. Mégis társak voltunk.

Hogy az információ általában micsoda, vagy mi nem, képtelenség megmondani már, ha értelmét, jellegét kétségbe vontuk. Ez az elderítés és felhárítás eredménye, vagy inkább lényege, állaga. Vegyük csupán a képeket. Tájékoztatnak minket valamiről, például teniszeznek valami jelentős pályán, a mérkőzés így vagy úgy áll. S akkor mutatnak a nézőtéren egy nőt, egy férfit. (Inkább nőt.) Mit tudunk meg? Hogy egy ilyen nő ott van. Hogy vannak ilyen nők. Ilyen férfiak. Kurta információ, de túlterhel minket, mi csak a 4:5, a 7:6 állást szeretnénk tudni, mi lesz tovább. S mégsem érezzük normális érzülettel (abnormálissá hülyítetten, valójában!), hogy ezek a mellékes képek ugyanolyan ballasztok, mint Tolsztoj, Balzac stb. regényeiben a hosszú leírások. (S ha legalább olyanok lennének.) Átalakultunk.

Amikor az információ ellen szólunk (hogy például minél kevésbé informáltak szeretnénk lenni; hogy a politikaias-társadalmias lapok példányszámai azért csökkennek, mert „az emberek”, bizony, a magunkfélék is, egyre kevésbé érdeklődnek a társ.-pol. témák iránt, ezt jó ideje látjuk. A bulvár-információ csak a (nekem) ballaszt képeket hozzá. Túlságosan bonyolult vagyok már én magam, hogy bármi cselekvés előtt legyen-ne-legyen gondjaim vannak, pl. vásárláskor, a várost járva stb. Az átlag iszonyatos uralma, sőt, az átlaggal elegybe keverült jócskán átlag-alattié, természetesnek mutatja fel az ordenárét, a szélkakas-jellegűt, a bizonytalant, a csiricsárét ellenőrizhetetlent, a nagy nevekhez kötődőt etc. Véletlenül sem akarok azzal, hogy „engem csak megzavarnak az információk”, egy táborba, kalapba kerülni azokkal, akiknek a puszta jelzés már információ. Hanem hogy a XX. század 10-es, 20-as éveinek avantgarde-ja is ennyire a rendes történet, a jól megfogalmazott szó ellen volt? Ők voltak az igazi zsenik, a plebs narrátorai.

---

Háború „nincs”, béke „sincs”, vannak-e körön belüli aktív frontok? Ám túl sok kör van. A tényleges információk harca mindenre megy.

Ah, Babits, távol ettől. A legtöbbünk a tényleges eseményekből kirekesztve él (hála az égnek, amíg nem igazán ténylegesek).

Költő, író stb. általában nem „mond le”. Az információkkal így is vagyok: hogy vagyok, s ezt, bár szintén nagy teher a kényszere, kifejezem, több nekem, mint hogy bárki bármiről informáljon, bárkit magamról informáljak. A művészeti kifejezés nem információ.

Ennek is „legaligja” vagyok, aligi-fajta. Mulatságos, hogy ki a legnagyobb melletti volnék (ha volna nekem mi mellett!), vagyok ellenes. Semminek külön ellenzője, ami külön van. Kibúvó lehet: mások informálása alatt beépül az, beszervül. Jó. De ami nekem igazán van, eredetét tekintve sem lehetett sosem más.

– – – Pisáld az orgonabokorba a lélekbékítő söröd, 5,5%, szedj füvet Totyi verebednek, járd végig, gyerekkorodra sem gondolva, a hegy oldalát, a „Parkot”. Igen, még gyerekkorodra sem gondolva. Az is információ már, az sem társad.

Botlasz kicsit, mint küszöbön, ez ismételteti el veled, hogy jobban szégyelld: a Totyin és Medvéiden kívül az sem eredendő társad. Már csak megléted informál felőle.

A többi, bár ebben, információs igyekezet. Persze, a szeretet, mely szintén csak a fennmaradni vágyó emberi nem-faj információja, igen jól tud sokszor megnyilvánulni. De a teljes magányon kívül: minden csak emberközi fajfenntartása. Mondom én. (X)

2004 júniusában

Megj. Jó, persze, az én táborom nem harcol értem. De aki karddal… vész. Ellenben sokan nagyon hamar vészt éreznek, s bezúzzák fülük…

• Kultúra