Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Wittgenstein ideje? Sorra jelennek meg (és fogynak el) munkái, ott volt a filmszemlén, adja a televízió, és hamarosan láthatjuk majd a moziban, Derek Jarman új filmjében (a berlini fesztiválon mutatták be, és a Budapest Film ott helyben megvette).

Az ember haja fölmered és belilul: Forgács Péter filmet csinált a Logikai-filozófiai értekezésből. Az istentől elrugaszkodott vállalkozást csak az mentheti, hogy a televíziónak készült. A gondolatokat képesítő Közjáték sorozatról van szó, mely egyszerre intéz kihívást a nézőhöz, az alkotóhoz és magához a közeghez. Az eredmény legalábbis kétes. Kedvenc médiumunknak nehezére esik a vetélkedő és a krimi között öt percre szemet hunyni, a néző hisztérikusan kap jól bevált fegyverei után (ezek sorában nem a power off a legelső), a rendező bávatagon kotor a maga és mások bevált eszközei között (soha ennyi lobogó láng, ablak és tükör és könyv, föld és ég, soha ennyi üres kép).

Forgács rendezett már egy Közjátékot, az egyik elsőt (ha nem a másodikat), Márai Füveskönyvéből. Ő is megszokott anyagából és eszközeivel dolgozott. Már megint – mondtam akkor, vallom be most. Már megint azok a képek, az a zene. Éppen nem rossz, tisztességesen megcsinált, nézhető dolgozat volt, és akkor még nem is tudtuk, milyen revelatív intermezzók várnak még ránk (hirtelenjében Grunwalskyé, Kamondié, a Közgáz Vizuális Brigádé jut eszembe).

Azok a képek: a Privát Fotó- és Filmarchívumban gyűjtött amatőrfilmek, családi és kordokumentumok. Forgács rájuk talált mint régész és leletmentő, őrzi őket mint a talált tárgyak osztályának főnöke, pecsétőre, és a Privát Magyarország sorozat rendezőjeként belépteti őket a filmtörténetbe. Ezek a darabok művészi produktummá válva mit sem veszítettek dokumentáló erejükből, a bennük elevenné váló história, jelen idejűre váltó múlt ott kellene hogy legyen a Nemzeti Alaptantervben, a XX. századi magyar történelem ajánlott „olvasmányai” között (Wittgensteint parafrazálva, a tudomány csak azt mondhatja meg, mi történt, de nem mondhatja meg azt, hogy milyen volt), Forgács folyamatosan kísérletezik ezen az anyagon, próbálgatja, mire alkalmas és mire nem. Láttunk nagyívű családregényt (Apa és három fia), szerelmesfilmet, érzelmek iskoláját (Dusi és Jenő), a csábító titkos naplóját (Vagy-vagy), a mondott Közjátékokat, legújabban pedig antropológiai szótár készül belőlük, a háború előtti polgári élet szokásainak, tárgyainak, érintkezési formáinak, viseleteinek, megannyi jellemző mozdulatának képes lexikona. A filmszemlén látott Polgár-szótár némileg csalódást keltő. A választott képek mintha túl erősek és szuverének lennének: megmakacsolják magukat, és nem akarnak arról szólni, amit a címszavak várnak tőlük. Önmagukról beszélnek, súlyos valóságosságuk széttöri a szótárkeretet. És nem jó, ahogy szöveget adnak a töredékekben feltűnő emberek szájába. Még akkor sem, ha a néma szereplők feltehetően épp ezt mondták akkor, vagy valami ilyesmit. (Tán épp ez a baj.)

Iszonyú ereje, varázshatalma van ezeknek a képeknek, láttukra vad nosztalgia, a személyes veszteség érzete fog el bennünket, fájdalmas vágyakozás az után a lakható város, élhető élet után. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen behatárolt volt nálunk ez a jó kis polgári élet, milyen kicsi volt ez a finom, kellemes város – a magyar polgári demokrácia nagyjából az Újlipótváros és a Baross utca között terült el. Behatárolt – időben is. Tán ennek titkos tudása bujkál a szépséges Dusi mosolyában. Jenő filmje álom a városról, elégia a szerelemről. Kamerája mintha csak búcsúztatná a helyeket, tárgyakat, embereket. A létezésnek ugyanaz a visszaintő mozdulata egy tájban, egy kávéscsészében, az asszony ragyogásában. Ezekről az emberekről, erről az életről mástól is hallottunk. Máraitól. Azonos időben, azonos színtereken forgott, olyan közel laktak egymáshoz, hogy akár találkozhattak is séta közben. Lebombázott lakásuk romjai közül ugyanazzal a mozdulattal emelték ki a megmenekült könyvet. A mindig elegáns, harmonikus Dusit – pedig nem is volt nagy gardróbja, kevés jól szabott, jó anyagból készült ruhát váltogatott az évszázadok és alkalmak rendje szerint (útikosztümje műremek a maga nemében) – elnyűtt, slampos nőként látjuk viszont új otthonában. Hiába, hogy megmaradt a szép bunda, túlélt a hajdan oly sikkes pongyola. Dusi utolsó képén mosolytalan, széttört arcba tekintünk. Jenő új filmet tesz a kamerába: a borongós, hóba, ködbe oldott város helyett napfényes vidéket filmez, népi demokratikus asszonykát vesz második feleségnek. Életet cserél, a régit a képekre hagyja.

A Privát Magyarország e legszebbik darabjához és a Közjátékok legszebbikéhez, Enyedi Téli hadjáratához fogható csak az a remeklés, amit Forgács Wittgenstein Tractatusából és a Vermischte Bemerkungenből rendezett. Már az első képsor, Szemző zenéjének első hangjai hipnotikus erővel vonják be a gyanútlan nézőt a maguk világába. Lovas kocsi lassú haladása, a lovak feje, hegyes fülük – mintha a bakról látnánk –, a keréknyomokban összegyűlt víz csillogása, nehéz sár. A zene a levegőből születik meg, emberi lélegzet fújja a hangszert, dünnyögi magában a dallamot. A Dusi és Jenőt elmúlászene kísérte, itt a repetitív zene apró, lassú lépteiből folyvást keletkezőben lévő, végtelen dallam bontakozik ki. Mindeközben Wittgenstein mondatait látjuk feliratokon és/vagy halljuk tagolt, száraz férfihangon.

A Tractatus szigorú rendbe szedett, matematikai logikával fegyelmezett, képletekkel, levezetésekkel és ábrákkal teli szikár szöveg, legelső könyv a bécsi filozófustól. A legenda szerint az első világháború lövészárkaiban írta. Azóta felforgatta a filozófiáról, a művészetről, a nyelvről, magáról a gondolkodásról való gondolkodásunkat. Azokét is, akik nem olvasták, még csak nem is hallottak róla. A Wittgenstein-interpretátorok ideje csak a mester halála után jött el. Háklis ember lehetett, egyetlen értelmezőjével, követőjével soha elégedett nem volt, ízekre szedte valamennyit. De talán kedvére lett volna Forgácsnak ez a különös olvasata.

Gyerek és állat, önfeledtségbe merülő felnőtt emberek, a magában dúdoló énekes, a félhangosan morfondírozó szövegmondó – itt minden önmagáértvalóan, a maga körülzárt teljességében és teljes erejével van jelen. A képek nem szorulnak magyarázatra, nincs szükségük értelmezésre – amit a kép ábrázol, az a kép értelme. Fel sem merülhet, hogy illusztrálni akarnák a szöveget, ahogy a zene sem aláfestésként szolgál. A wittgensteini mű belső feszültségét, melyet az „aszkétikus” logika tételeinek meg az ésszel fölérhető határát ostromló végső kijelentéseknek az összekényszerítése hoz létre, épen és sértetlenül veszi magába a film, közükbe vonva az Észrevételek más módon megszólaló szövegeit. Érzéki és elvont, látható és mondható (gondolható) feszül itt egymásnak képben, hangban, szövegben. Az így megépített világ három nyelven beszél – ugyanarról. És „kétségtelenül létezik a kimondhatatlan. Ez megmutatkozik.”

• Kultúra