Barna Imre

Nyomtatóbarát változat

A tulaj nyilván Giovanni Maier. Vagy Bruno Cosulich. És nyilván szlovén az anyanyelve. (Vagy olasz. Vagy horvát stb. Mindegy.) Hórihorgas, görbe hátú, esetlenül – mondjuk, olyan németesen – szögletes mozgású. Na de ide hajol, oda hajol, minden asztal mellett megáll, kérdez, hogy mindjárt felelhessen és magyarázhasson, hosszan, harsányan, olaszosan. És közben kaszál a hosszú keze-lába.

(Egy kicsit Claudio is olyan, mint ez a pincér. Németesen fiús és esetlen, olaszosan kitárulkozó. A felesége rákos, én ebbe beleőrülnék. Ő meg – bár sápadtan, karikás szemekkel – úgy beszél róla – kényszeresen és mindig –, akár egy bravúrstikliről. És félt engem, hogy megfázom, és kölcsön akarja adni a kabátját. És reggel, mielőtt elrepül Párizsba, beugrik még a szállodámba holmi könyvekkel.)

A vendéglőt hajómodellek, tányérok és mindenféle képek, képecskék díszítik. A városról, a tengerről, a tengerről, a városról. „Trieste mia.” Tintahalpörkölt puliszkával és lekváros palacsinta. Palacinke al limone.

És persze a friuli bor, könnyű, piros.

Mondjuk, mintha a Vigadó téren, plusz a Zserbó. De mészkőhegylánc és balkáni határ karéjában; és ahol a ráccsal, villamosvágánnyal, forgalmas alsó rakparttal eltorlaszolt Duna, ott: a tenger. Földek közén, a földközi.

De előbb még a reklámszatyros, Barbie-málhás magyarokról. Reggel nyolckor az állomás előtt. Mi ez? Ja, persze: megállt az idő. Mint amikor a vonat, pont húsz éve, e fölött a város, e fölött a tenger fölött, éppenhogy átérve a határon, és én felvághattam végre azt a jókora, húsos zöldpaprikát, amibe a pénzemet dugtam.

A meghívóimnak, mint Mórickának, mindenről ugyanaz jut eszükbe. Közép-Európa. És hogy mi, ugye, félszavakból is értjük egymást – Palacinke!! Strudel!! Gulasch! –, úgyhogy fogjunk össze.  Rendezzünk konferenciákat. Könyvekről is lehet. A könyvkiadás: kultúrák párbeszéde.

Jó, jó, de mi a magyar? – kérdi raccsolva egy bizonyos szőke és szakállas Renzo a Stazione Marittimán, miközben előpakolom a magyar könyveimet. Mert lett őneki egy tipikus magyar ismerőse (bajusz, miegymás), és most viszont, ahogy elnéz, én nem pont olyan vagyok. A magyarok ilyenek is meg olyanok is – hangzik a kultúrválasz. És de jó válasz is ez!

Az viszont rossz, hogy azt nyilatkoztam az itteni újságnak, hogy „Mitteleuropa” nincs is. Hogy csak mint színhely, mondjuk, mint a kávéházak, mint a Caffé San Marco a Carducci utcában. Na, jó: „egyesek szerint”. Aztán meg, ennek a könyvvásárnak, ennek a Librograficának a társrendezőjével beszélve, megszeppenve visszavonom ugyanezt. Hogy én azért nem egészen ezt mondtam ám az újságírónak. „Mondja meg holnap, a sajtótájékoztatón! Mondja csak meg!” – biztat mérgesen a sajtóellenes úr. És akkor meg már ez a baj: hátha mégiscsak ezt mondtam.

Egyébként a franc tudja, hogy van-e Közép-Európa. Mondjuk, van, és kész, csak rá kell nézni a térképre. Vagy mondjuk, csak azért figyelem én ezt a sok egyrészt-másrésztet (hogy tintahalpörkölt így, túrósrétes úgy), mert ez a mániám, ez az identitás-izé. (Ténynek tény, hogy kétszer is összetévesztettek valaki mással, helybelivel. Hogy valaki ikertestvérének néztek. És hát ki tudhatja?) Se itt, se ott, tehát mindenütt. Vagyis középen. Vagyis ebben a közép-mittel izében. És akkor persze mégiscsak helyben vagyunk. Vagyok.

Egy Trieszt nevű városban (exjugoszlávul: Trst), a Vigadó téren (plusz Zserbó), a tenger partján, földek közén. Szlovén faluban a Karszt tetején, könnyű piros bor és lucskoskáposzta, szalonnás tört krumpli és sült kolbász mellett. Pasolini és a népi baloldal, Kelet és Nyugat, háború és béke. Középeurópai dumák, fokhagymás büfik. A Carducci utcai, Szent Márk nevezetű tükrös kávéházban. Márványlapos asztalon írok, az asztal nem billeg, egy söröm volt, rég megittam, a nyeles újságokat is rég kiolvastam, mégse baszogat a pincér. Na, hol vagyok?

Na, hol? Ljiljana szerint ez egy unalmas hely. Ljiljana Koprivnica mellett született, az ablakból kislánykorában átlátott Magyarországra, húsz éve itt él, tudhatja. Amúgy félszavakból értjük egymást. De azért a szerbekről, mondjuk, mégsem lehet vele beszélni.

Az óhajunk, az persze közös. Hogy éljünk és találkozhassunk máskor is. Hogy ne a Nacionalista Internacionálé (vagy a Librografica trieszti szedője szerint „az etnikai fanatizmus”) győzzön, hanem mi: Claudio meg Ljiljana meg az a pincér, meg mondjuk én.

Hogy a trieszti móló legvégén máskor is megfigyelhessem, hogyan bukik – igenis, bukik! – le a nap. Roppant vörös korong a misztikus tengerbe. A hátam mögött ezzel a közép-mittel izével.

• Kultúra