Barna Imre

Nyomtatóbarát változat

A börtönviszonyok – gondolom – híven szemléltetik egy-egy társadalom lényegi vonásait. Egy diktatúra börtönviszonyai nyilván a diktatúra lényegét segítenek megérteni.

Ami nem olyan egyszerű.

Auschwitz kibírhatatlan jelentőségét épp az adja, hogy a történelemből, az európai civilizációból és persze a náci Németország „normális” világából kiszakítva sem tűr semmiféle analógiát.

A „szovjet típusú” társadalmakat viszont (kivált az eredeti szovjet minta esetében) nyugodtan mondhatjuk akár „börtön típusúaknak” is. A GULAG lágeruniverzuma és a hagyományos „szovjet valóság” közötti határok hosszú-hosszú évtizedek során szinte tökéletesen elmosódtak.

A GULAG-nak eddig főleg a legautentikusabb, sztálini változatát és főleg politikaifogoly-olvasatát ismerhettük meg. Ez utóbbi olvasat – azt hiszem – hovatovább félrevezető is lehetett kissé, mert azt sugallja, hogy a szovjet lágervilág pokla azért pokol, mert jó emberek raboskodnak ott a gonoszok fogságában. Pedig ez még a gonoszságában ördögien őszinte ideológiájú náci lágerek valóságára sem igaz. Tadeusz Borowskitól, Kertész Imrétől, Primo Levitől tudjuk, hogy a lágerek foglyai egymás, sőt, önmaguk fogva tartására késztetődtek egy sátáni logika szerint.

Politikai fogoly bárki, bármilyen nézetű és bármilyen minőségű ember lehetett a Szovjetunióban. Kulák és szegényparaszt, értelmiségi és gyári munkás, szabadgondolkodó és kommunista, szárnyaló elme és beszari alak egyaránt. A „politikaiak” példája tehát a szabadságeszme gúzsba kötésének szemléltetésére sem feltétlenül alkalmas.

Két éve megjelent viszont a Novij Mir hasábjain Odljan avagy a szabadság levegője címmel egy regény. Szerzője, egy Leonyid Gabisev nevű volt láger- és börtönlakó, fontos titokról lebbenti le benne a fátylat. A titok így hangzik: a börtön típusú társadalmakban a kiteljesedő szabadság egyetlen lehetséges helyszíne a börtön, fő-fő letéteményesei pedig a köztörvényes bűnözők. A kicsi és nagy betörők, útonállók és gyilkosok, akik fütyülnek a sztálini alkotmányra, Sztálinra, Hruscsovra és Brezsnyevre és mindenféle törvényre; akiknek a számára egyetlen törvény létezik csak: az ököljog, az erősebb törvénye. Azt azonban – a legeslegmélyebb egyetértésben smasszereikkel – mindenáron betartják és egymással is betartatják.

A könyv az Európa Modern Könyvtára sorozatában, Dúvadnevelde címmel most magyarul is megjelent. Aki kíváncsi még itt az effélére, megtudhatja belőle, hogy a legelképzelhetetlenebb aljasságok is sorra mind valósággá válhatnak, hogy a gyerekek – merthogy Gabisev regényének szereplői többnyire tizenöt-tizennyolc éves kölykök –, szóval hogy a gyerekek serdületlenül is képesek már mindarra, amire a felnőttek. (Lásd Golding: A Legyek Ura.)

A Dúvadnevelde félrevezető cím..A „zónában” ugyanis korántsem az a legijesztőbb, hogy a gyerekekből „dúvadakat”, azaz deviáns felnőtteket, bűnözőket nevelnek, hanem épp az, hogy bizony itt is a makarenkói „új ember”, a homo sovjeticus kovácsolódik. (A regényben se szeri, se száma a lágerlegendáknak. Az egyik úgy szól, hogy a német bunker lőrését öntéstével eltorlaszoló, hős Matroszov valójában ügyefogyott, köztörvényes lágertöltelék volt, s hogy a halála után épp a saját egykori „zónáját” nevezték el róla.)

Nem tudom, regény-e igazából ez a pokoli tanúságtétel, hogy lesz-e regényíró Leonyid Gabisevből. Hogy gondolt-e Gabisev pokolra és tanúságtételre, Legyek Urára és Makarenkóra, ördögre, Istenre és „emberre”, azt szintén nem tudom. De abban bizonyos vagyok, hogy megírt valamit, amit eddig talán még soha senki. „Képzeljék el egy égetőkemencében vagy gázkamrában lévő ember érzéseinek hiteles leírását” – indítványozza a bevezetőben Andrej Bitov.

• Kultúra