Flaccus, öreg csont

Barna Imre

Nyomtatóbarát változat

„Carpe diem!” – idézi a haldokló Petri a máris „múlt” huszadik század legvégén Horatiust. A biztatás, hogy „éljünk egyik napról a másikra”, keserűen csúfondáros, persze. Nemcsak azért, mert haldokló mondja. Igyekszik ő nem haldokolni (éldekelni), „amíg lehet”. „Mint ínyenc a húsos cubákokat / – csontig lerágom végnapjaimat” – írja ugyanő utolsó kötetében néhány lappal, verssel, végnappal később. Hanem azért is, mert Petri egy keserves Duna-parafrázis végén lyukad ki ide, és ezzel zárja: „Jövő nincs”. Ha nincs, akkor tényleg nincs miben hinni és remélni; akkor a költő olyasmire biztat, aminek nincs alternatívája.

Nem kérdez, hanem kijelent: „Lehet élni hit és perspektíva nélkül.” A kérdés nyilván az, hogy igaza van-e. Hogy lehet-e... egyetérteni egy haldoklóval. Vagy nem egyetérteni. Hogy szerintem van-e jövő mégis, vagy szerintem sincs. De nem ilyen egyszerű ez szerintem.

Mert milyen jövő? Saját? Kollektív? És ki vagyok én, hogy beleképzeljem magam?

„Holnap aztán majd! De ki nem szarik rá?” – legyintett jó harminc éve a régi költőbarát, Várady Szabolcs is. „Most a most van csak, az üveg kitart még. / Isten éltessen, ez a vodka nem rossz, / Flaccus, öreg csont!” – emelte poharát a Horác című versben első kötetének 56. oldalán (Ha már itt vagy, Kozmosz könyvek, 1981) a „Két költő a hídon, fejükön székekkel” című régi zsánerkép másik szereplője. Ő mintha már akkor ugyanazt mondta volna, amit Petri tavalyelőtt.

Pedig nem. Nem egészen. Szebb jövőben kételkedni harminc éve nem belső döntés („én azt mondom”), nem annyira az ideálok, mint inkább valamiféle „geopolitikai” realitásérzék kérdése volt óhatatlanul. Persze esetleg ugyanez a realitásérzék csodálkoztatta rá az embert az oldalszámra is. Hogy nini, a költő épp az 56. oldalon koccint!... Vagy hogy az ötvenhetediken meg ilyen sorok következnek: „Hó és újra hó, / és ki tudja, mi van alatta, bezzeg / ha lucsokká romlik, majd, majd – csak csínján. / ... De az idő kimetszett szívvel ujjong, / vak sugárzásban, a holtpont derűje: / áll, megáll – maradjunk ennyiben most”. Akkor tél volt és csend és hó, és megállt az idő, ki ne tudta volna. Slágerből lett korszakfilm-cím. Közből magán- és magánból közérdek. Felnagyítódtak a részletek. Ötvenhatodik oldal!... „Múlt századi szép álmok” helyett ilyen viccek is adódhattak akár. Ki lehetett bírni, plusz vodka.

Hogy közben mi volt a hó alatt? Hogy jövő-e, vagy „nemzeti tébolydák”? Biztosnak csak annyi látszott, hogy ami van, az nem normális – és ezért nemcsak felháborító, hanem hál' istennek nevetséges is –, ami pedig vele szemben lehetne (ahogy ötvenhat őszén látszott is lenni egy kivételes pillanatig), az természetes, ésszerű és komoly, sőt talán – horribile dictu – magasztos is ugyan, de nem lesz; a mi életünkben legalábbis aligha. Van remény, de nem nekem; a léhaságom tehát méltánylandó, bölcs realizmus is egyben. Másrészt és mindazonáltal dönthettem úgy is, hogy fütyülök a geopolitikára, és hülyének tettetem magamat. Mintha volnának jogaim. Mintha valahol másutt, egy normális világban élnék... a mának. Furcsa fordulat, hogy egyszer csak, ha egészen váratlanul nem is, de viszonylag mégis hirtelen, vidám recsegés-ropogással összedőlt „a rendszer”. Egypár pillanatig úgy tetszhetett: máshol vagyok. Pedig csak a hó romlott lucsokká. Mára az is kiderült, mi van alatta. Lett, ami van, és ami van, az a normális. „Geopolitikai realitás” helyett megint valamilyen történelem. Folytatódhat a múlt.

„Aki bármiben is hisz: az hülye... Tíz napig éltem. /Azóta? Semmi. / Kádár Apró Dögei. / Apró változások. / Az egyik hülyét felváltja / a másik” – írta Petri másutt is (Októberi capriccio). Aztán meghalt, másfél éve már. „Nem lehet, nem érdemes már odamenni” – írta a Dunáról, de Dunaalmáson van eltemetve. Egyelőre ő volt az utolsó politikus költő.

Nincs jövő? Nincs, csak lesz. Most a most – ez a „nincs” – van csak. Lehet élni. Ez is remény.

• Költői körkérdés