Azért szép dolog, hogy még vannak, akik bátorkodnak papíron, kis nyelven nagylexikont kiadogatni. Aki Mer, az Nyk. Megjelent a – bizonyára utolsó – nyomtatott magyar nagylexikon 13. kötete, a Mer-Nyk. Szép. A 887. oldalán van a legfontosabb információ: „Nyavalyád: → Zalaerdőd”. Kedves olvasó, most már legalább tudod, hogy mi a Nyavalyád, a következő kormány alatt majd az is kiderül, hogy mekkora.
A Schlecht-ügy végérvényesen lezárult. Mindenki tudja, hogy a Schlecht-ügy Fidesz-ügy, és arról szól, hogy el lehet-e lopni büntetlenül az adófizetők pénzéből néhány százmillió forintot. Ezt onnan tudja mindenki, függetlenül attól: bevallja-e másnak vagy magának, hogy de facto eltűnt a pénz, és még soha, senki, semmit nem tudott kitalálni, mi egyébért fantomizálhatták volna azokat a cégeket, mint hogy a pénz eltűnjön. Nem is próbálkozott magyarázkodással senki. A Fidesz nem arról akarja meggyőzni az állampolgárt, hogy ő nem lop, hanem arról, hogy ő lophat. Az üzenet nem az, hogy állj azok mellé, akik nem lopnak, hanem az, hogy állj azok közé, akik lophatnak. Úgyis mindenki lopni akar, de nincs mindenkinek megengedve. A megúsznivaló lassan az ifjúcinikusok státusszimbólumává válik. Akinek nincs mit megúsznia, nem demonstrálhatja, hogy ő bármit megúszhat. Egy hűtlen fideszes 1994 októberében, amikor éppen nem volt üzlet fideszesnek lenni, egy polgári napilapban ezt írta: „Dr. Simicska Lajos és Tóth Béla miatt hagytam el a pártot. Ugyanis nem szerettem őket. Nagyon nem. Dr. Simicska körül egyre több volt a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia alsón.” A polgári napilap (a Népszabadság) egykori munkatársa (bizonyos Bayer) azóta a Kolumbia alsónál alsóbb alsókon is megtanulta otthon érezni magát.
A Schlecht-ügynek és a Várhegyi-ügynek van egy közös tanulsága, amit eddig, ha jól látom, senki sem vont le. A Horn-kormány még féléves sincs, amikor az APEH felszámolási eljárást kér a nevezetes Centum Kft. ellen; alig egyéves, amikor a Fidesz-barát cégek többségét fantomizálják; és már hároméves, amikor még békésen elfantomizálgathatják a maradékot, mert eladdig nem történt semmi. Mire kiborult a bili, és a nyomozás (a „nyomozás”) megindult, a Horn-kormány már több hónapja megbukott. Ahhoz, hogy Schlecht és a Fidesz mindent megússzon, az adócsalás bűntettének el kellett évülnie. Ahhoz, hogy elévüljön, az kellett, hogy három évig ne történjék semmi. Schlecht és bandája ártatlanságában bizony az előző koalíció is bűnrészes. Ha tudtak valamit, azért, ha nem tudtak semmit (ami fölöttébb valószínűtlen), akkor azért.
Várhegyi Attila esetében a bíró megállapította, hogy az 1994-es választási kampányhoz kapcsolódó vesztegetési ügy 1997 novemberéig aludt. Ez az eset (legalábbis a vesztegetési része) nem túlságosan bonyolult. Várhegyi polgármester a sameszát jó pártmunkájáért a szolnoki Mahír élére ültette, és a megbízható embert a megbízható céggel együtt pénzbehajtóként alkalmazta. Megmondta neki, melyik cégtől mennyi pénzt kell beszednie. A fiktív számlák megvannak. Senki nem állítja, hogy a beszedett pénzekért a beszedő cég bármilyen szolgáltatást nyújtott volna, s azt sem tagadja senki, hogy a szolnoki Mahírtól a Fidesz és Várhegyi kampányára mentek a pénzek. De mire az érdekelt cégvezetőknek nyilatkozniuk kellett volna arról, hogy miért is fizették ki a fiktív számlákat a Mahírnak, ki bírta rá őket erre és hogyan, már a Fidesz volt hatalmon, és Várhegyi gyanúsított már a civil Hámori miniszter fölé rendelt államtitkárként uralkodott az NKÖM-ben. Vajon azok a szocialista képviselők, akiknek ’97-ben eszükbe jutott fölhívni a KBI figyelmét arra, amiről már évek óta az egész város tudott, miért hallgattak három évig, és meddig hallgattak volna még, ha nincs a Tocsik-ügy?
A szocialista kapcsolatokból az Antall-érában lett kapitalista tőke, a schlechteráj a Horn-érában virágzott, Orbán az első Corvin, aki szisztematikusan vájkáltat az ellenzéki hollók szemében. A vájkálás kölcsönössé válása közérdek, mert a köz pénze nagyobb biztonságban van, ha a hollók kivájják egymás szemét. Vak holló mégiscsak kevesebbet lop. A vájkáláshoz persze nem kell hollónak lenni. Elvileg. Gyakorlatilag? Hogy lehet a maffiaharcok során megőrizni a verseny- és kormányképességet a maffiákon kívül? Ez a nagy kérdés. Amit még kis kérdésként is ritkán vetnek fel ott, ahol még egyáltalán felvethetnek.
Kovács László azt mondja, ha győznek, minden fillérrel el lesz számoltatva. Kétlem. De már az is valami, ha legalább a mások szemetét elősöprik a szőnyeg alól. Ha mindenki söpri a másét, akkor mégis kevesebb söpredék marad a lábunk alatt, mint ha állandósul(t volna) a hallgatólagos és kölcsönös söprési moratórium.
Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltnek bizonyos fejlemények hatására eszébe jutott, hogy a közelmúltban be-betörögettek az irodájába. Ha ott másolgattak is, akkor tudjuk, hogy kerülhetett egy két példányban létező szerződés egyik példánya a Magyar Demokratához. Egyébként nem tudjuk. Hogy kik küldték a betörőket, azt sem tudjuk és nem merjük tudni vélni, de nem valószínű, hogy a nyájas ismeretlenek az ellenzék választási győzelme érdekében tevékenykednének. A Magyar Demokrata mindenesetre leközölte annak a szerződésnek a szövegét, mely szerint Medgyessy tanácsadó cége nettó százezer dollárt kapott a Roosevelt téri szálloda-építtetőktől nagyobbrészt azért, hogy a belvárosi önkormányzat (kifejezetten!) MSZP-s képviselőit meggyőzze arról, amiről a beruházók meg szeretnék őket győzni. Ez bizony módfelett kínos. A szocik egyrészt azt mondták, hogy ezzel a beruházással kapcsolatban a párthatárokat elsöprő egyetértés uralkodott az önkormányzatban, tehát nem is kellett senkit semmiről meggyőzni. Másrészt mindez azelőtt történt, hogy Medgyessy visszatért volna a politikai életbe, tehát éppen nem is volt neki (neki, aki fél évvel azelőtt még a szocialista kormány kulcsminisztere volt...) politikai befolyása, amivel üzérkedhetett volna. Ha azok helyében lennék, akik helyében soha, s nekem kellene erre a dokumentumra a legjobb reagálást megfogalmaznom, én sem tudnék kevésbé nevetséges szöveggel előállni. Ha a szocialista képviselők meggyőzésével nem kellett bajlódni, annál rosszabb. Normális befektető a semmiért nem fizet. Ha fizet, akkor a szocialista képviselők valószínűleg nem a semmiért szavazták meg a beruházást, s a pénz egy része nem állt meg Medgyessy cégénél.
Marad még az a lehetőség, hogy nem normális befektetővel van dolgunk, hanem olyannal, aki a Simicska által emlegetett alkotmányos joggal él: hülye.
Egy ifjúcinikus nem nevettetné ki magát ilyen szánalmas szöveggel, hanem kidüllesztené a mellét, s azt mondaná: a szerződés szabályos, korrupcióra bizonyíték nincs, spekulációkkal nem foglalkozunk, egyébiránt pedig tisztelettel megkérjük a nép ellenségeit, hogy ne igyekezzenek amúgy is hiábavalóan botránypolitizálással megzavarni a szabad polgárok szerződési szabadságán alapuló polgári rendet. Ennyi a különbség a hétköznapi (határolt) pofátlanság és a határtalan között.
A határolt pofátlanság kétségkívül jobb, mint a határtalan. A közmorál és közjó szempontjából. Ámde a politikai kommunikációban a határtalan pofátlanság eredményesebb. A határtalanság ugyanis a pofátlanság minősítésének a határa. Miközben a pofátlanságot folyamatosan tovább lehet fokozni, hiszen határtalan, a minősítést nem lehet tovább fokozni, hiszen a határtalannak nincs közép- és felsőfoka. A határtalannál határtalanabb határtalanságot nem lehet érzékeltetni. Az egyre újabb pofátlanságokra egyre csak ugyanúgy lehet reagálni. A pofátlanságok tehát nem veszítik el a frissességüket, a reagálások annál inkább. A rosszal szembeni kommunikációs tehetetlenség érzete bénít minket. Ez a bénultság ismerős a Kádár-korszakból, ismerős a történelemből. Olvassuk újra Thomas Mann és Bartók Béla leveleit a harmincas évekből.
Rezignáltak vagyunk, dekadensek, betegesek, Orbán szerint ilyen a mai európai civilizáció általában. Vénségünkre megkérdezik majd tőlünk a századfordulónkat vizsgáló szigorú utódaink, mit tettünk, míg késő nem lett. Mit tettünk például, amikor a Kádár-korszakban szerzett lelki defektusok felhasználásával előállított „magyar nemzeti” publicisztika odáig jutott, hogy nemcsak számon kéri a fiúkon az apát, de egyszerűen azonosítja velük. A demokratikus ellenzék egyik oszlopa gimnasztyorkás, a másik „az Andrássy úti cellák dohos szagát árasztja”, az egész úgy, ahogy van, testületileg, szabályerősítő kivételekkel a diktatúra besúgója (Molnár Tamás: Két párt, ami egy, Magyar Nemzet, november 2.). Azt fogjuk mondani félénken a szúrós szemű utódnak, hogy: igaz, igaz, rezignáltan reagáltunk, s ez természetesen nem volt adekvát és hatékony. De mi lett volna az? A folyamatos üvöltés? Volt, aki próbálkozott vele. Az se volt hatásos, csak idegesítőbben hatástalan.
Vegyünk egy egyszerű és úgyszólván jelentéktelen példát a pofátlanság határtalanságára – ezúttal a pozitív állítások köréből. Egy átmenetileg kormányfőként foglalkoztatott felcsúti focista a Magyarország – Senki B (bármennyi : 1) focimeccs szünetében az új (-pesti) stadion stúdiójában arról beszél, hogy két-három évvel ezelőtt a stadionok is szörnyű állapotban voltak, a foci is szörnyű állapotban volt, ám az új stadion meg a stadionnyitó meccs mutatja, hogy a fociban is elkezdődött a jövő. Tévedett, aki azt gondolta, hogy létezhet olyan beteg a nagy magyar elfekvőben, akiről az ifjúcinikusok ne mernék azt állítani: újjászületett a kezük alatt. Négy-öt évvel ezelőtt a magyar válogatott még a rájátszásig jutott a világbajnoki selejtezőkön, s a Fradi csoportmérkőzéseket játszott a Bajnokok Ligájában, bár erről biztos nem a Horn–Kuncze-kormány tehetett, mert az nem a focival volt elfoglalva. Most messzebb vagyunk a rájátszástól, mint a derék grúzok, akik maguk is nagyon messze vannak ettől, s nemhogy az időközben duplájára nőtt Bajnokok Ligájába nem jutott be magyar csapat, de az idén már a bejutásért sem mérkőzhettek. Lehet, hogy erről sem az Orbán–Vonza-kormány tehet, de ez már nem egészen biztos, mert ők viszont eléggé elfoglalják magukat a focival. Orbán egy pletykalapnak (Mai Lap, okt. 26.) azt nyilatkozta, szeretné egyszer majd elvégezni a szakedzőit, s kipróbálni magát fociedzőként. Szerintem összességében akkor se járnánk rosszul, ha azonnal helyet cserélnének a Gellei úrral.
Kedves Polgártársak, tulajdonostársaim a Postában és a Magyar Fejlesztési Bankban (melynek nevét Maffiafejlesztési Bankra magyarosította Magyar Bálint, nehogy a rokonának véljék)! Jól bevásároltunk!
A tulajdonunkban lévő cégeken keresztül ötszáz százalékos árfolyamon felvásároltunk egy módfelett perspektivikus és módfelett veszteséges céget, mely már rég felélte azt a vagyonát is, ami nem volt neki, s amely azóta is úgy jár a Postánkra pénzért, mint Mari néni a közkútra vízért, s amely hálából alig drágábban szállítja a pénzünket, mint ahogy a Postánk maga szállítaná. Ennek az üzletnek a megítélése a hazafiság próbája, mert minden rendes patrióta a maga Földijét defendi.
Egy szerencsétlen, zilált életű asszony megszülte ötödik gyermekét. Ha nem Terry Blacktől kellene elvenni azt a gyereket, most ezen az asszonyon demonstrálhatnák a kormány Tartuffe-jei, kire nem szabad gyereket bízni. Arra, aki korábbi négy gyerekét három apától szülte, hármat szétszórt belőlük, alig is néz feléjük, otthonteremtésre alkalmatlan, voltaképp hajléktalan, még azt a rohadt cigit sem képes eldobni a gyereke egészségéért, akit egyébként is pénzért akart értékesíteni, s akivel terhesen undorító pornófilmekben szerepel, még kutyával is..., a forgatások között meg lop. Most azonban a kormány nem ér rá undorodni attól és kipellengérezni azt, akinek az életét rendbe kellene hozni, mert fontosabb kipellengéreznivalója van: a gyerekre vágyó buzi. A Terry Black elleni kampány voltaképpen a diszkrimináció tilalma ellen folyik. Ez a kampány azt fogja megmutatni, hogyan tudják figyelembe venni azt, amit a törvény szerint nem szabad: a törvény nem zárja ki a homoszexuálisokat az örökbefogadásból, de mi kizárjuk. A formális oknak és a valóságosnak nem kell egybeesnie. Ha a valóságos okra hivatkozni törvénytelen, akkor hivatkozunk másra, de a valóságos okot verjük bele az emberek fejébe. Ez a technika nemcsak egyszerű, de széles körben alkalmazható is, és mindenféle diszkrimináció érvényesítésére alkalmas. A roma jogvédők a megmondhatói, hogy mennyire.
A diszkrimináció tilalmának megkerülése után a kerülőút átvágása következik. A Fidesz-frakció már be is jelentette: kezdeményezni fogják, hogy az örökbefogadásban „a nemi identitás zavara” kizáró ok legyen. Ez természetesen nem azt jelentené, amit jelent, hanem az ellenkezőjét. Azt, hogy aki zavartalanul azonosul homoszexuális identitásával, az nem fogadhat örökbe gyereket, aki zavartan nem azonosul vele, az igen. Milyen rosszul érezné magát egy ilyen frakció élén egy nemi identitászavarban szenvedő vezető, akire alkalmasint titkos homoszexuális bordélyban akadnak rá a rendőrök.
Krausz Tamástól (A másként gondolkodók szabadsága, Pogonyi Lajos interjúja, Népszabadság, november 8.) megtudtuk, mit kell csinálnia annak, aki legitim hatalmat szeretne, de a nép mást szeret. Forradalmat. Hiszen „minden forradalom maga az alapvető legitimáció... ennél fogva a legitimáció sem kérdéses Leninnel kapcsolatban”. A bolsevikok ’17 decemberében jól elvesztették a választásokat, aztán szépen szétkergették a megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlést. Mégis a lehető leglegitimebbek lettek, mert fölforgatták a társadalmi rendet. Ha nem forgatják föl: illegitim puccsisták, ha fölforgatják: legitim forradalmárok. Ha tehát az ifjúcinikusok azt szeretnék, hogy az ő legitimitásuk ne legyen kétséges Krausz Tamás számára, nem lesz elég, ha elveszítik a következő választásokat és szétkergetik a törvényhozást, még a magántulajdont is meg kell szüntetniük. Legalábbis a másokét, a pártét nem muszáj.
Az idusköz vicce: Hende Csaba igazságügyi államtitkár olvasói levél keretében elmagyarázza Nádasdy Ádámnak a nyelv mibenlétét. (Magyar Narancs, november 8.). Bármennyire vicces ez a dolog, a kormány állagához képest mégiscsak kirívóan emberi jelenség ez az államtitkár, aki tiszteletteljes hangon, kitartóan és nyilvánosan vitatkozik egy rábízott törvénytervezet ügyében.
A Beszélő főszerkesztőjét bilincsbe verték. Nem a mostanit, hanem az előzőt. Havas Gábort és társait. A Garay utcában. Ez előfordul azokkal, akik ott vannak, ahol az elesetteket ejtik, és megzavarják a procedúrát.
A HVG listáján (november 3., 91. o.) öt állami tisztségviselő szerepel, aki 1990 óta kétszer esküdött (már nem magán-, hanem közéletice), tehát módjában állt megváltoztatni az Isten segedelméhez való hozzáállását. Solt Pál legfőbb bíró 1990-ben még nem ajánlotta föl az Úrnak, hogy esküjének megtartásához képest segítse őt, 1996-ban már igen. Polt Péter 1995-ben (amikor ombudsman-helyettes lett) szintén nem, tavaly, amikor legfőbb ügyész lett, szintén igen. A jogalkalmazók körében tehát megnőtt az igény Isten segedelmére. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész 1990-ben és ’96-ban is, Kaltenbach Jenő, a kisebbségi jogok ombudsmanja 1995-ben is és 2001-ben is tartózkodott az istenuccsétől. Egy ember van a listán, aki mindkét esküjét Istennel zárta: Göncz Árpád.
A pogányok most mind le fognak bukni, mert választaniuk kell, hogy a záradékos esküt írják alá, vagy a záradéktalant, s ennek nyoma lesz a személyi anyagukban. Ha az alkotmánybírók is úgy akarják. Hogy ők mit akarnak, az meglehetősen kiszámíthatatlan. Hogy Lenkovics Barnabás ombudsman mit akar, az meglehetősen kiszámítható. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa úgy véli: nem kell ahhoz Istenben hinni, hogy valaki Istenre esküdjék, tehát az esküszöveg nyilvántartása nem a vallásosság nyilvántartása. Ez így van. Az istenuccsés csoportban képmutató ateistákkal keverednek a hívők, a másik csoportban pedig nem képmutató ateistákkal keverednek a hívők. Az olyan hívők, mint amilyen például Antall József volt, aki állítólag (lelki vezetőjének bizonyíthatatlan információi szerint) „keresztény Magyarországot” akart, de nem keverte bele Istent a kormányfői esküjébe.
A nyilvántartás tehát valóban nem a hívők, hanem a szolgalelkek elkülönítésére használható, de arra sem eléggé, mert bezavarnak a hívők. Előfordulhat, hogy a személyzetis egy Poltot keres, és egy Gönczöt talál. A személyzetisek szempontjából az lenne a jó, ha Istenre csak esküdni lehetne, hinni pedig csak a hatalomban.
Ha Hruscsov kiszámolta, hogy a Nyugat húsz év múlva utol lesz érve, akkor az ki volt számolva, és kész. Ott nem volt ellenmatek. Itt meg van. Ezért manapság a kormánypárti újságírók élete nehezebb. Még akkor is, ha megkönnyítik. Aczél Endre igyekezett könnyíteni, de nem eléggé. Viktor Viktorovics Orbán kifejtette, hogy ha a mi gazdasági növekedésünk továbbra is kétszerese lesz az EU-országok átlagának, akkor 15 év után mi is elérjük azt az átlagot. Ez a kapitális marhaság sajnos nem maradt a királyi televízió mazochista nézőinek bizalmas körén bévül, mert Viktor Viktorovics Münchenben is előállt vele, amikor a Strauss-díj átvétele alkalmából szónokolt. Pedig akkorra már a magyar sajtóban lezajlott a számháború.
Először Aczél Endre lőtt. Talált is, meg nem is. Azt állította, hogy Viktor Viktorovics szemérmetlenül blöfföl, mert nem létezik olyan számpár, légyen az bármennyire irreális, amelyre igaz lehetne, hogy Magyarország kétszeres növekedési ütem mellett tizenöt év alatt felzárkózik az EU átlagához, hiszen a 7000 dolláros magyar GDP/fő/év 2x%-a sokkal kisebb, mint a 20 000 dolláros EU-átlag x%-a. Aczélnak igaza volt abban, hogy Viktor Viktorovics szemérmetlenül blöfföl, s ez egyértelműen kimutatható, ám megfeledkezett arról, amit egykoron a kamatos kamat számításáról tanult, s ezért nem ismerte föl, hogy csak a reális számpárok között nincs olyan, amire Orbán állítása igaz lehetne, a „bármennyire irreálisak” között van.
A kormánypárti újságíróknak kényes feladatot kellett megoldaniuk. Egyrészt rá kellene mutatni, hogy a rátarti ellenzéki publicista marhaságokat beszél. Másrészt viszont, ha sokat mutogatnak, kiderül, hogy a miniszterelnök pláne marhaságokat beszél. Mértéket kell tartani a mutogatásban. Ugró Miklós (Aczél Zénó antinómiája, Magyar Nemzet, október 30.) például éppoly mértéktartóan mutogatott, amilyen mértéktelenül minősített. Praktikusan leegyszerűsítette a feladatot. Abból indul ki, hogy nem kell azt az olvasónak tudnia, hogy az Aczél pontosan mit mond, és azt mire alapozza. Fenébe a részletekkel, elég annyi, hogy a gyorsabbra azt mondja, hogy lassabb, a többre, hogy kevesebb, tehát nyilvánvalóan hülye. Ez egy adekvát megoldás ahhoz az életszerű feltételezéshez képest, hogy a kormánypárti olvasónak fogalma sincs arról, hogy az ellenség lapjában mit írnak, viszont mindenről el tudja képzelni, hogy leírják.
Krómer István nehezebb feladatra vállalkozott, mert ő a Népszabadság olvasóit igyekezett meggyőzni. Meggyőzően rá is mutatott, hogy az alacsonyabb szintről induló meredekebb görbe egyszer mindenképpen metszi a magasabbról induló kevésbé meredekebbet, és csak arról nem beszélt, hogy mennyivel meredekebb görbe és mikor. Arról nem tehet, hogy Aczél a viszontválaszában megtette ezt. Ugró és Krómer tudja, miről nem beszél a kormánypárti publicista, ha van esze. Kristóf Attila viszont ezt nem tudja, mert honnan is tudhatná szegény? Ezért aztán nekiállt számolni, és szépen kimutatta, hogy igenis összejöhet az az utolérés 2015-ig, ha a magyar gazdaság (a mostani 4%-kal szemben) évente 20%-kal növekszik, az EU gazdasága pedig (a mostani 2%-kal szemben) csak 10 százalékkal... Ennyi kell, semmi több. Merjünk nagyot álmodni! Félre a bolsevik kishitűséggel, nekünk a csillagos ég nem határ!
Az úgynevezett Velencei Bizottság ajánlásaiból és az Európai Unió országjelentéséből kiderült, hogy a státustörvényben minden Európa-kompatibilis, amihez nem kell státustörvény, és semmi sem az, amihez kell. Sem a gazdasági, sem a szociális megkülönböztetés, sem a nemzetiséget rögzítő igazolvány. Aki használni akar, használ, aki demonstrálni akar, demonstrál, a kettő nehezíti egymást. A román kormány is intenzíven demonstrál, meg akarja szabni, melyik civil szervezet kaphat támogatást Magyarországról, melyik nem, milyen könyveket vihetnek be a székelyföldi tanárok az óráikra, milyeneket nem, üldözi a moldvai magyar családokat, akik a saját házukban teljesítik azt, ami a román állam kötelessége lenne.
A kormány kisebbségben van. Vagy nincs. Attól függ, milyen kormány a magyar kormány. Ha Orbán–Vonza-kormány, akkor kisebbségben van, ha Orbán–Vonza–Csurka–Szűrös-kormány, akkor pedig nincs. Hol van, hol nincs. Amikor alelnököt kell választani az Országgyűlésnek, akkor van, amikor meg kell szavazni a százmilliárdos országos mérleghamisítást, akkor nincs. A többséghez 194 képviselő kell, a zárszámadási törvényt a 11 miép-es és három szocialista mellett 193 kormánypárti képviselő szavazta meg. A parlament harmadik alelnöke nélkülözhető, a mérleghamisítás nélkülözhetetlen.
„A kedvezmény csak a Magyar Fórum Kiadóhivatalában történő megrendelés esetén vehető igénybe.” Kitalálja a Kedves Olvasó, hogy milyen az a kedvezmény? Hogy mi az az akció, aminek speciálisan a magyar nácifélék a célcsoportjai? Nos, a magyar vérről van szó, és a nyomásról, melyet a magyar érre gyakorol. A magyar óceánig. „Vérnyomásmérő-akciót” hirdet a Magyar Fórum „csak a Magyar Fórum olvasóinak”. Vélhetőleg az afganisztáni események alakulása és a náciféleségek vérnyomása közötti kölcsönhatás tételezésére építette akcióját egy szemfüles üzletember. Az olcsóbb készülék kézi felfújással működik, a drágább automatikussal. Kondor Katalin szerint Csurka Istvánnak a terrortámadással kapcsolatos nyilatkozatát is felfújták. Azt is tudni lehet, hogy a sajtó fújta föl, csak azt nem, hogy automatikusan, vagy kézileg vezérelve.
Figyelmeztetném az olvasót, hogy az itt következőkben további felfújás történik majd, ha tehát jobban szereti lapítva raktározni agya polcain az ilyesfajta nézeteket, ugorjon a szövegben (de ne nagyot).
Az világos, hogy a MIÉP azért „keresztény” párt, hogy a kereszténységet legbrutálisabban üldöző, a keresztény hittérítés halvány gyanúját is kínzással és halállal büntető rezsim mellé álljon; s azért „nemzeti radikális”, hogy a messziről jött iszlám idegenlégiósok rémuralmát pártolja Afganisztánban; s azért tekinti nemzetárulásnak a könnyű drogok legalizálását, mert a multinacionális heroinmonopolistákban fedezi föl az autentikus népi szellemet. De itt még egy kicsit többről is szó van, tudniillik a MIÉP álláspontja szerint, ami Afganisztánban történik, az „népirtás a javából”. Így írja Szőcs Zoltán a pártlap november 8-i számban, a következőben pedig Győri Béla beszámol arról, hogy Csurka Kaposvárott kijelentette: a MIÉP számára elfogadhatatlan, „hogy a világ hatalmasai kijelentik: a tálibok halálra méltók. Csak azért, mert tálibok. Azok a tálibok, akik felszabadították hazájukat a szovjet elnyomás alól. Ezért kellene meghalniuk? [...] számunkra elfogadhatatlan, hogy legyilkoljanak egy népet.” A MIÉP tehát népirtás aktív támogatásával vádolja a magyar politikai erők túlnyomó részét. A terrorellenes globális koalíció mellett kiálló kormányt és ellenzéket egyaránt. Ez talán már elég ok lehetne legalább a kevésbé cinikus érintettek számára ahhoz, hogy ne kommunikáljanak, ne érintkezzenek a MIÉP-pel úgy, mint a magyar parlamenti pártok egyikével.
No de hát ennek az idusköznek a nagy történelmi eseménye mégsem az, hogy a náciféleségek népirtással vádolják a demokrataféleségeket, hanem az, hogy egy nép fölszabadulófélben van a földkerekség egyik legszörnyűbb, legbornírtabb diktatúrája alól. Hogy aztán mire szabadul föl...
A nem demokratikus hatalmak önrendelkezési joga nem azonos, hanem ellentétes a hatalmukat elszenvedő népek önrendelkezési jogával. Minél kevésbé demokratikusak, annál inkább. S annál kevésbé tiszteletre méltó önrendelkezési joguk tiszteletben tartása. Ha a szabad (értsd: relatíve legszabadabb) világnak joga és kötelessége volt – nemcsak önmagával, hanem Afganisztán népével szemben is – szétbombázni a még tömegesebb gyilkosságokra készülő tömeggyilkosok hatalmát, akkor most ugyanígy joga és kötelessége megakadályozni, hogy a bombáik után nyomuló tegnapi tömeggyilkosok dominálják Afganisztán jövőjét. A XXI. században a legelzártabb diktatúrák is féláteresztővé (magyarul: szemipermeábilissá) válnak. A demokratikus világ nem tud beléjük hatolni, de ők be tudnak hatolni a demokratikus világba. A globalizáció korában minden lokális diktatúra egyetemes veszélyforrássá válik. Következésképpen a demokrácia diktátumának is egyetemessé kell válnia. Ezt a diktátumot elzárt diktatúrákban a tőle független bomba érvényesíti gyorsan és pusztítva, megnyíló diktatúrákban pedig a tőle független tőke, lassan és építve.
Kínát fölvették a Világkereskedelmi Szervezetbe.
Tony Blair, a héják héjája azt nyilatkozza a Newsweek-ben (december 3.), hogy „az igazi iszlám rendkívül nyitott és toleráns. Az iszlám fundamentalisták semmiben sem különböznek azoktól a protestánsoktól, akik azért mennek ki Belfastban az utcára, hogy katolikust lőjenek. Bármelyik katolikust. Mindannyiunknak megvannak a magunk fundamentalistái.” Elmondhatta volna ezt az angol miniszterelnök úgy is, hogy az ír fundamentalista lőjön, és az angol protestáns legyen az áldozat. De fordítva mondta. Méghogy erre a Tony Blairre hajazna Viktor Viktorovics kommunikációs stílusa...
Blair is a Nyugat része, meg a protestáns fundamentalista is. Mindkettőre lehet alapozni. A fundamentalista állítja, Blair tagadja a halálos ellenség fogalmát.
A halálos ellenség fogalma kizárja a béke, a tárgyalásos megoldások lehetőségét. A halálos ellenség éppen azért halálos, mert csak életre-halálra lehet harcolni vele. Megsemmisít, ha meg nem semmisítem. A halálos ellenség fogalma a megsemmisítés szándékának legalizálását szolgálja. Ebből a célból szeretnék a zsidó fundamentalisták fundamentalizálni a Nyugatot, az iszlám fundamentalisták pedig a Keletet.
Ha a felfújás ügyében nem is tudtunk egyetérteni Kondor Katalinnal, a lefújás ügyében tudunk. Ugyanis lefújta a Magyar Rádió műsorainak Soros-pályázatait. Nagyon helyes. Nem biztos, hogy az elnök asszony motivációi is helyesek, de a lefújás mindenesetre helyes. A közszolgálati média közszolgálati műsorait közpénzből kell finanszírozni, ott semmi keresnivalójuk politikailag elkötelezett alapítványoknak (márpedig bármelyik lehet olyan). Ha nem akarjuk a Vérmagyar Tisztítótűz Alapítvány pénzét hallgatni vasárnap reggel, akkor a Sorosét se akarjuk szombat délután. Nagyon helytelen, hogy a Magyar Televízió elnöke nem követte Kondor Katalin példáját. A Soros pénzének nem a kincstári médiában a helye, hanem a civilben. A Beszélőben – például.
A történelemhamisítás egészen olcsóvá vált. A történelmi valóság értéke egészen elenyészett. A történelmi valóság bonyolult és többértelmű, a hatékony politikai üzenet pedig egyszerű és egyértelmű. Amennyire megnő tehát a történelmi tartalmú politikai üzenetek értéke, annyira lecsökken a történelmi tényeké. A történelmi tartalmú politikai üzenetek értéke pedig annyira nő meg, amennyire a hatalom meg akarja határozni a polgárok világképét. A polgárok világképét pedig a hatalom annyira akarja meghatározni, amennyire történelmi szükségszerűségnek kívánja tudni és tudatosítani, hogy övé a hatalom, és történelmi aberrációnak azt, ha másé.
Nem egy színészkegyenc önkénye törölte tehát a történelemből Széchenyi öngyilkosságának minden komoly történész által elismert tényét, hanem a hatalomgyakorlás ma érvényesülő logikája.
„A történelmet szerintem az üdvtörténet fényében lehet szemlélni igazán” – mondja Eperjes Károly (HVG, október 27.). Erről van szó. Ha Széchenyi pozitív történelmi személyiség, akkor üdvözülnie kellett. Ha öngyilkos lett, akkor nem üdvözülhetett, tehát nem lehetett öngyilkos. Széchenyi életműve nem lehet érvényes, ha érvénytelen a halála.
Ez a szemlélet nem engedi egyszerre tisztelni a hősöket és a tényeket. Az igazi hősök is csak hamisak lehetnek benne.
Tóth Ilona például. Tóth Ilona személyében új kultuszalak nő fel a szemünk előtt. Ő a magyar Jeanne D’Arc (lásd Magyar Demokrata, október 31.). Tóth Ilona valóban hős, mártír, akit megillet a rehabilitáció, a szobor és a tisztelet. ’56 igazi tisztelőinek ő úgy hős, ahogy van. A történelemhamisítóknak pedig csak úgy, ahogy hamisítják. Akik a leghangosabban tisztelik, azok tisztelik legkevésbé, mert másvalakit tisztelnek helyette.
Tóth Ilona medika a forradalom idején hősies munkát végzett az Önkéntes Mentőszolgálatban, a vezetésére bízott kisegítő kórház vezetőjeként mindenkiért mindent megtett, amit csak tudott, a forradalom bukása után részt vett a politikai ellenállásban, Obersovszky Gyula lapjának, az Élünk-nek és röplapoknak az előállításában, terjesztésében. Társaival együtt szörnyű idegállapotban, a végsőkig kimerülve, kétségbeesetten, pánikban minden valószínűség szerint megöltek egy embert, akit ÁVO-snak gondoltak, és biztosak voltak benne, hogy a nyomukban van, és ha életben marad, lebuktatja őket. Az kétséges, hogy élt-e még ez az ember, amikor Tóth Ilona szúrt, de hogy szúrt, és hogy saját tudomása szerint részt vett a gyilkosságban, az biztos.
Ennek a bizonyosságnak a tagadásán alapul a most épülő Tóth Ilona-kultusz. Az ’56 utáni perekben soha nem fordult elő, hogy egy vádlott önmagát súlyos, el nem követett bűncselekményekkel vádolja. Pláne nem gyilkossággal. Márpedig Tóth Ilona végig és következetesen elismerte a gyilkosságot. Az ötvenes évek koncepciós pereiben, amikor fizikai és lelki terrorral el nem követett bűncselekmények beismerésére vették rá a vádlottakat, egyben azt is elismertették velük, hogy a pártnak mindenben igaza van, és ők ezen igazság ellen léptek fel. Ez a két mozzanat ’56 előtt szigorúan összetartozott, ’56 után szétvált. A forradalom utáni perekben el nem követett bűnök vállalásától senki nem remélhetett semmi jót, de a párt igazságának elismerésétől igen. Éppen ezért a vádlottak nagy többségét el nem követett bűnök elismerésére nem, de a párt igazságának elismerésére rá tudták venni, amit senki nem róhat fel ennek a többségnek, mert életveszélyben a gyilkos szemébe hazudni nem bűn. Tóth Ilona azonban a kisebbséghez tartozott. Ugyanazokban a dokumentumokban, amelyekben elismeri a gyilkosságot, kiáll a forradalom mellett. A kegyelmi kérvényében is. Egészen abszurd feltételezés, hogy ilyen forradalompárti iratokat nyomozók állítanának elő koncepciós per keretében. A Magyar Demokrata cikke (Rozgics Mária: Drótozott kézzel, arccal lefelé, november 8.) ennek az abszurd kultuszépítésnek a reprezentatív alkotása. A szerzőnek egészen téves fogalmai vannak a megtorlások során kivégzettek számáról, Tóth Ilona kivégzésének az időpontjáról (nemcsak a napjáról, de az évéről is). A cikk legfőképpen a vádlottat lelkesen és meggyőzően védő ügyvéd meghurcolásával érvel, idéz az ő feljegyzéseiből, csak azt nem említi, hogy a védő a bíróság előtt egyáltalán nem vonta kétségbe Tóth Ilona részvételét a gyilkosságban. A csúcs az, hogy a vádlottakat hipnotizálták, sőt „a bírói pulpituson mindig ott ült egy »igazságügyi orvosszakértő«, aki gondoskodott arról, hogy a hipnózis hatása alól soha ne essenek ki a vádlottak.”
Magyarország igazságügy-minisztere a „koncepciós per” dilettáns koncepcióját deklarálja és hivatalossá teszi, Tóth Ilona egynémely egykori társa elkezd másképp emlékezni, mint ahogy korábban emlékezett...
Tóth Ilona középiskolai DISZ-titkár, aki a megújulás jeleit kutatta a pártban a XX. kongresszus után, akit elragadott a Petőfi Kör bátor, friss hangja, aki abban reménykedett, hogy elhárulnak a népi demokrácia fejlődését akadályozó „kinövések”, „polgári családból származó, mélyen vallásos, értelmiségi lány lesz, aki megalkuvás nélkül vállalta magyarságát és hazaszeretetét, s akiről kiderítették, hogy már tizennégy évesen versbe foglalta a trianoni példátlan csonkítást.” (Egyébként ez mind igaz lehet, de csak együtt lehet igaz.)
Kutyakomédia – mondanánk, ha nem lenne inkább kutyatragédia...
A másik kultuszfigura Mansfeld Péter. „Tizenhat éves volt Mansfeld Péter 1956-ban, amikor »halálos bűnét« elkövette.” (Bayer Zsolt: Új moralisták, farizeusok, Magyar Nemzet, november 14.) Az idézett szerzőről elképzelhető, hogy olyan tudatlan, hogy hazudnia sem kell, de Mansfeld Péter mindenesetre nem ’56-ban, hanem ’58-ban követte el „halálos bűnét”. ’56-ban is tett egyet s mást a Széna téren, amiért tisztelhetjük őt, de attól szegény fiú még ma is élhetne. ’57-ben kisebb lopások miatt felfüggesztett börtönbüntetést kapott, ha akkor ’56-os tevékenysége is szóba került volna, nem úszta volna meg ennyivel. 1958 elején akart ő a barátaival fegyveres csoportot alapítani, rendőrök lefegyverzésével fegyvert szerezni, ismerősöket kiszabadítani, feljelentőket megbüntetni, és úgy kezdtek hozzá a dologhoz, hogy elloptak egy rendőrt az osztrák követség elől. Ezért kellett neki meghalnia. Bátor fiú volt, hős, de az ő reménytelen, magányos akciójának túlzás lenne kiemelkedő történelmi jelentőséget tulajdonítani.
Ez a hatalom azokat az ’56-os hősöket kedveli, akiknek nincs politikai életművük, nem maradtak fenn írásaik, kifejtett nézeteik, nem fűződnek a nevükhöz történelmi jelentőségű akciók és elhatározások, ezért bármit rájuk lehet vetíteni.
Mikola István Szarvason, gránitfáklyát avatván a forradalom tiszteletére, azt mondta, hogy a ma gyermekei jobban megértik 1956 szellemiségét, mint akik a forradalom idején voltak gyerekek. Mikola István a forradalom idején 9 éves volt.
Mécs Imrét súlyos sérelem érte. Nem elég, hogy visszakívánták a nyakába Kádár kötelét a forradalom gyásznapján, de aztán még le is imrebácsizta őt egy pilhál! A kormányhivatalos meg is üzente neki, hogy ő nem ’56 hőse (Berényi Szabolcs, Magyar Nemzet, november 7.). Mindez nagyon logikus, és a fentiekből egyenesen következik. A hőst pontosan olyan színvonalon építik le, ahogy föl. A Magyar Demokrata leleplező szándékkal közli Mécs Imre egyik kihallgatásának a jegyzőkönyvét, amelyről mindenki látja, aki kicsit is foglalkozott ’56-tal, hogy nem Mécs ellen, hanem mellette szól. A közlésnek annyi a hírértéke, hogy nem találtak, mert nem találhattak Mécs Imrétől olyan dokumentumot, amilyet, mint említettem, hőseink túlnyomó részéről találhatnának: ti. amelyben rabtartóik kedve szerint minősítik a forradalmat. A szennylap rágalmait sunyi nyájassággal szivárogtatja tovább azután a Heti Válasz (Csontos János: Csürhe, november 30.). Egy Benkő J. László nevű levelező az iránt érdeklődik a Magyar Nemzetben, hogy „hol van az a Mécs Imre, akit a diktatúra motoros rendőrei majdnem elgázoltak sokadmagammal együtt a Vörösmarty téren 1988. október 23-án” (Magyar Nemzet, november 9.). Erre van válasz: sehol. Amiről az úr beszél, az harmadévvel korábban, június 16-án, a kora nyári turista forgatagban történt meg velünk. Az úr felejt. Ez rendben van. De a Magyar Nemzetnél sem emlékszik már senki? Ilyen hamar múlik el a múltunk?
Ha valaki Zámoly után még el tudta képzelni, hogy lehet olyan mocskos ügy, amit a Magyar Nemzetben nem hagynak jóvá, és nem építenek rá még mocskosabb kampányt, az a Mécs-ügy és a Bayer-ügy után már nyilván tudja, hogy nem lehet. Erről legyen elég ennyi.
Eltűnt egy villa. Nem egy ezüst, hanem egy budai. Tudniillik: „A Mindszentyt kiszabadító Pallavichini őrnagy kötelet kapott, Nagy Imre személyi titkára, Vásárhelyi Miklós budai villát.” (Molnár Tamás: Még egyszer és utoljára, Magyar Nemzet, november 17.). Eddig úgy tudtuk, hogy Nagy Imre személyi titkára Szilágyi József volt, és kötelet kapott, Vásárhelyi Miklós Nagy Imre sajtófőnöke volt, és nem villában lakott, hanem lakásban. Ugyanabban, ötven éven át. Onnan ment a börtönbe, oda tért vissza. Amikor kapta, senkije sem volt még Nagy Imrének.
Az ő budai villája ott lehet valahol ama hatalmas palota mellett, amit Nagy Imre kapott a hamis tudatunkba belemosott kötél helyett. Molnár Tamás szerint: „Az árulásoknak szabott ára volt.” A hülyeség viszont megfizethetetlen.
Friss hozzászólások
5 év 37 hét
8 év 10 hét
8 év 14 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 16 hét
8 év 16 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 19 hét