Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A „balliberális” sajtó túlsúlya a közvélekedés szilárd részévé vált, és ezt a vélekedést gyakorlatilag nem cáfolja senki. Cáfolhatatlan, pedig hamis. Nem téves, de érvénytelen. Azért érvénytelen, mert olyan halmazokat vet össze, melyeket nem (csak) különböző irányú, hanem mindenekelőtt különböző jellegű sajtótermékek alkotnak. Sajtótermék jellegű sajtótermékek állnak szemben nem sajtótermék jellegű sajtótermékekkel. És valóban, sajtótermék jellegű sajtótermékből több van és több fogy. Kétségtelen, hogy az irány és a jelleg korrelációja erős, a – mondjuk így – nem-ellenzéki sajtó túlnyomórészt sajtó, az ellenzéki sajtó pedig túlnyomórészt agitprop. A „polgári” sajtó polgári értelemben nem sajtó, miként a „polgári” kormány sem volt polgári értelemben polgári.

Az a kormány polgári, amely a polgári demokrácia intézményeinek védelmét és kiteljesítését fontosabbnak tekinti saját hatalmának védelménél és kiteljesítésénél.

Az a sajtó polgári, amelyben a polgári nyilvánosság érdekei legalábbis nem mellékesek valamely politikai erő érdekeihez képest. Ennek a szerény meghatározásnak itt és most csak nem-ellenzéki lapok felelnek meg. Melyek lehetnek gyarlók, elfogultak, tendenciózusak, manipulatívak, éretlenek, hiányosak stb., de a tevékenységüket mégiscsak jelentős mértékben meghatározza az a törekvés, hogy a közérdeklődésre számot tartó információkat közöljék, tényeket feltárják, a közállapotokat, a közintézmények és a közszereplők tevékenységét kritikailag elemezzék, a közügyekkel kapcsolatos álláspontokat bemutassák és ütköztessék. A nem-ellenzéki politikai sajtó számára természetes, hogy e funkciók szerint (is) megmérettetik, és nem közömbös számára, hogy milyennek találtatik.

Az ellenzéki sajtóban mindennek az ellenkezője természetes, ahogy azt a „jobboldali” sajtóról a Heti Válaszban és a Magyar Nemzetben folyó vita mutatja. Ebben a vitában föl sem merül, hogy a „jobboldali” sajtó mennyiben felel meg a polgári sajtó fölsorolt funkcióinak, senkinek nem jut eszébe, hogy azoknak kellene megfelelnie, minden hozzászóló arról ír, hogy szerinte mi használ az ellenzéknek, és mi nem. Bármennyire mást gondolnak erről, valamennyien azt gondolják, hogy ez az elsődleges szempont, mely mindent maga alá rendel. Ez az alárendelődés annyira természetes, hogy föl sem tűnik. „Mérsékeltek” és „szélsőségesek” egyaránt rendjén valónak találják, hogy az ellenzék közvetlen politikai érdeke határozza meg a körükbe tartozó sajtótermékek szerkesztését.

Képzeljünk el egy ellenzéki közszereplőt, avagy közírót, aki számon kéri az ellenzéki sajtón, hogy nem mutatja be, mikortól romlanak a gazdasági mutatók, hogy a választási ígéretek teljesítésének mértékét nem vetik össze a ’98-as ígéretek teljesítésével, hogy a közszolgálati média vagy a parlamenti vizsgálóbizottságok ügyében más normákat kértek számon az előző kormányon, mint a mostanin, hogy az ártatlanság vélelmének, az érintettségnek a fogalmát éppen ellentétesen, egymást kizáró módon használják az ellenzéki politikusokkal, illetve a kormánypárti politikusokkal kapcsolatban. Ilyen ellenzéki figurát elképzelni sem tudunk, miközben a nem-ellenzéki sajtót a saját közönségének egy (nem elég nagy, de jelentős és írástudó) része folyamatosan szembesíti a saját előny elvén fölülemelkedő objektív tényközlés követelményével. A „jobboldalon” mindenki természetesnek találja, hogy az ő sajtójuk az övéik ügyeivel kapcsolatban tényfeltáró tevékenységet nem végez, nem nyomoz, a számukra kellemetlen információkat, ha elkerülhetők, elkerüli, az érintettek védekezését kételyek nélkül elfogadja.

„Odaát” senki nem gondolja komolyan, hogy vannak a sajtónak bizonyos fokig autonóm funkciói, amelyek a saját előny elvét megszorítják. Azt szóvá teszik némelyek az ellenzéki oldalon, ha a Magyar Nemzet az ellenzéket rossz hírbe hozó, „megosztó”, „radikális” szövegeket közöl, de a hamisított dokumentumok, a megbukott rágalmak, álinformációk, az egy napig élő híresztelések tömege nem zavar senkit. Olyan polgári napilap sincs a világon, álljon bármily közel, bármelyik polgári irányzathoz, amely a hírei, a tudósításai minden címével és sorával agitál. Normasértő, tendenciózus címekre, megfogalmazásokra lehet példát lelni eleget bármelyik napilapban, de olyan országos politikai napilap a Magyar Nemzeten kívül nincs, amelyben a normasértés lenne a norma. Hol van egy ember a „polgári” ellenzékben, akit ez bánt?

Kaposvárott évekkel ezelőtt kötöttek egy hamisnak bizonyult ingatlan-eladási szerződést. Mint tudjuk, naponta sok ilyet kötnek. Semmi nem utalt rá, hogy a szerződést ellenjegyző ügyvéd be lett volna avatva a csalásba, nem is vádolták semmivel. Az a tény, hogy ez a semmivel sem vádolt ügyvéd a belügyminiszter férje, a Magyar Nemzetnek elég volt ahhoz, hogy ennek a hírnek adja a főcímet a címlapján. Gondoljunk bele, milyen mély és tökéletes érdektelenség kell a lapszerkesztés autonóm szempontjai, a hírek önértéke iránt ahhoz, hogy ez megtörténjen; és mennyire magától kell értetődnie ennek az érdektelenségnek ahhoz, hogy egy ilyen eset ne tűnjék fel senkinek, ne lepjen meg senkit.

Amennyire természetes, hogy a normális, polgári sajtóban az alternatívák összecsapnak, annyira természetes, hogy az ellenzéki, „polgári” sajtóban nem csapnak össze. A mainstream közgazdászok beleordítanak a kormány fülébe jobbról, hogy most már elég legyen az eszement osztogatásból és a jóléti rendszerváltás című hülyeségből, mert csődbe megy az ország; Hegyi Gyula, Tanács István meg a többi wishful antiliberals pedig beleordít a kormány bal fülébe, hogy meg se hallja a megélhetési varjak gyászos károgását, és meg ne álljon az adóssághegy lábánál.

Az ellenzéki sajtóban azonban nem törhet ki a vita azok között, akik az eddigi költekezésért kárhoztatják a kormányt, és azok között, akik a költekezés visszafogásáért kárhoztatják. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az egymással összeegyeztethetetlen ellenzéki nézetek összecsapjanak, hiszen annak csak a közügyek megvitatásának civil, polgári szempontjai szerint volna értelme, a politikai harc szempontjából semmi. Sőt.

Az ellenzéki sajtó ugyan sajátos kapcsolatai révén sok tényt tárt fel, amit a köznek hasznos tudnia, de a köz ehhez a haszonhoz csak hitelesebb lapok közvetítésével juthat hozzá. Ez is azért van így, mert az ellenzéki oldalon a hitelességet nem a tárgyi igazsággal, hanem a harcértékkel mérik. Amiből három dolog következik: 1. csak a találatok száma számít, az aránya nem, érdektelen, hogy egy találatra hány célt tévesztett lövés jut, a téves, avagy hamis vád nem kínos hiba, hanem dicséretes próbálkozás, és a célt tévesztett lövésnek is van harci értéke, hiszen az is talál, ha találatként emlékeznek (vagy pláne emlékeztetnek) rá; 2. nem az átláthatóság, hanem az átláthatatlanság a cél, nem olyan világos szerkezetű leírásra kell törekedni, amelyben az információk hitelességének és a különböző szereplők érintettségének mértéke, a részletek helye, az események rendje és logikája a lehetőségekhez képest világossá válik, hanem mindent mindennel össze kell keverni, hogy a gyanút politikai szükségletek szerint bárkire rá és bárkiről el lehessen terelni; 3. a tényfeltáró buzgalom nem törheti át a politikai határokat.

Torkos Matild néhány évvel ezelőtt a Magyar Narancsban kiváló tényfeltáró riportokat írt a két nagy párt közös bulijairól, és szenvedélyesen ostorozta a politikai határokon átívelő lophatnékot. És hová jutott a szerencsétlen a Magyar Nemzet nyúzdájában?! Nyilván nem felejtette még el, hogy azok is lopnak, akikről ezt most már nem írhatja le, és a belészorult tudást neofita acsargással kompenzálja.

Ami a polgári sajtóban alapvető kérdés, az a „polgári” sajtóban nem kérdés. Ott ugyan mindenki alkalmazza a „kettős mérce” vádját, de valójában senkinek nem jut eszébe, hogy más mércével is lehet mérni, mint kettőssel. A gyarló, nem-ellenzéki polgári sajtóban legalább a nem kettős mérce is forgalomban van, és legalább vita folyik a mérési eredményekről.

A „polgári” oldalon nyoma sincs annak a megosztottságnak, ami a polgári oldalon a „válságértelmiség vagy kurzusértelmiség” vitában megjelenik. „Mifelénk” még a „kurzusértelmiségi” sem álmodik olyan kurzussajtóról, amely a tényektől függetlenül kizárólag rágalmakként tárgyalja a nem-ellenzék kínos ügyeit. Legfeljebb olyanról álmodik (reméljük, hiába), amelyben ezek nem állnak az érdeklődés középpontjában, amelyben nem tekintik bűnnek azt, amit a büntetőjog sem, amely nem „cuppan rá” a botrányokra, mert érdekesebbnek találja a kormány jámbor és konstruktív reformszándékait. Ezzel szemben létezik a publicistáknak, közíróknak egy meglehetősen erőshangú és termékeny csapata, amely folytonosan méri és vehemensen minősíti a hozzá közelebb álló politikai erőket, pontosan azzal a mércével, amellyel a tőle távolabb állókat is. Sőt, alig van jelentős, nem-ellenzéki közíró, aki nem ezt teszi.

A kétélű cikktípus a nem-ellenzéki sajtóban kifejezetten gyakori és jellemző. Ezen cikkek zöme nem formálisan, nem mesterkélten, nem egyensúlyozási kényszerből kétélű, hanem koherens koncepció szerint az. Egyensúlyozási kényszer nyilván van a tényektől függetlenül is, de tények is vannak, amelyek a kétélű kritikát megalapozzák az egyensúlyi kényszertől függetlenül is. És nemcsak tények – szemléletek: kétélű cikkeket ír a liberális pro-kapitalista, aki két nagy szocialista pártot lát az ellenzék és a kormánytöbbség élén, és ilyet ír az antiliberális antikapitalista is, aki két nagy tőkés pártot lát ugyanott. (Ezek ellentétes nézetek, de az ellenzéki sajtóban nincs helye egyiknek sem, mert ott a Fidesz nem lehet se szocialista, se tőkés, az MSZP viszont föltétlenül ez is meg az is, ahogy a szövegkörnyezet diktálja.) Legyen szó akár a gazdaságpolitikáról, az állami újraelosztás filozófiájáról, a közszolgálati médiához vagy a közpénzekhez való viszonyról: a kontinuitás érzékeltetésére legalább akkora a hajlam a nem-ellenzéki sajtóban, mint a fokozati vagy minőségi különbségekére.

Nehéz lenne bizonyítani, hogy a nem-ellenzéki sajtó kormánykritikája nem érdemi, komolytalan, sporadikus, alibi jellegű stb. Ez egészen nyilvánvalóan nem így van, és ezzel még nem mondtunk a nem-ellenzéki sajtóról semmi jót, hiszen egy cikk minősége és kritikájának iránya független egymástól.

Megmászván azt az újsághalmot, ami még itt emelkedik a dolgozószobámban, a következőkről számolhatok be. Az ÉS legutóbbi hat számának hat vezércikkéből négyben a kormány jelentősen „szidva van”. Megkapja a magáét a Kulcsárt „futni hagyó” Tóth András, aztán Gyurcsány, a Magyar Posta, amely Fejtivel üzletel, Juhász Ferenc, aki „Simicskó képviselő folytatása más eszközökkel” stb. A Magyar Narancs hat számának tizenkét vezércikkéből hét simföli a kormányt (persze általában az ellenzékkel párban), a többi javarészt világpolitikai eseményekkel foglalkozik.

A Népszabadság harmadik oldalán augusztus 30. és szeptember 5. között megjelent tizenkét vezércikknek olvasható írásmű közül nyolc bírálja a kormányt (is), a maradék négyből három a nagyvilág egyéb kormányaival foglalkozik. Egy hét alatt egyszer fordult elő, hogy egy ilyen vezérpubliban vagy miben úgy foglalkoztak magyar ügyekkel, hogy nem bántották a kormányt.

A Magyar Hírlap harmadik oldalán felül van a szerkesztőségi cikk, alatta a belső publicisztika. Ezekből is tizenkettő jut egy hétre összesen, ezek közül is nyolc kritizálta a kormány(pártoka)t, a többi négyből kettő világpolitika. Nem barátságos dorgálásokról volt szó, hanem az MSZP-vel kapcsolatban politikai korrupcióról, a gyűlöletbeszédet tiltó törvényjavaslat értelmetlenségéről, Gyurcsány hallgatásának erkölcstelenségéről stb. Szombathy Pál például azt írta, hogy „Kovács úr valaha szolid külügyér volt, mára monomániás, narcisztikus nyilatkozógép”, és aztán még ott vannak a „felháborodott miniszterek, akik ellenzékben diktatúrát kiáltottak azért, amin ma csodálkozni sem hajlandók”. A szerzőt alkalmasint lehet az MSZP emberének tekinteni, de hol van a Fidesznek olyan embere, aki ilyesmit írna a Fidesz elnökéről és minisztereiről? El tudja ezt valaki képzelni?

Egy ilyen vagy olyan színvonalú, folyamatos kritikai tevékenységet mégsem lehet látszatkeltésnek minősíteni. Egyszerűen hazug az a képlet, hogy van egy ellenzéki sajtó, amelyben a kormányt szidják, meg egy kormánypárti, amelyben az ellenzéket. Nem. Van egy kritikai érzékenységgel rendelkező normális, polgári sajtó, amely közgondokkal foglalkozik. És van egy harci érzékenységgel rendelkező agitprop sajtó, amely a saját ellenségeivel foglalkozik.

• Idusról idusra